Post by xwoman on Oct 2, 2005 21:25:01 GMT 1
Ismét egy kis szösszenet, egy hangulat még gimis korom idejéből.
Korhatár: nincs
Karácsony előtt
Hideg decemberi reggel volt, a korai kelést még nehezebbé tette az, hogy a nap még a horizont alatt nyugodott.
’Már megint nulladik óra’ – sóhajtottam fáradtan. Igen, magamnak kerestem a bajt... Ugyanis nem kellett mindenkinek egy órával korábban bemenni az iskolába, csak azoknak, akik irodalomból nem álltak éppen fényesen. Persze két egymás után hármasra írt dolgozat után mit várhatok?
A pihenés utolsó néhány kellemes percét addig húztam, amíg lehetett, így szokás szerint rohanni kellett a buszhoz – ezt a jó tulajdonságom máig nem nőttem ki a sok év alatt...
Szerencsére elértem a korai járatot, és órámra pillantva szomorúan felsóhajtottam – ’Más napokon ilyenkor szoktam felkelni...’
A buszon álmos, és fázós emberkék néztek maguk elé, jóformán senki nem beszélgetett senkivel.
Hiába ültem ablak mellé, a jégvirágoktól alig láttam, merre járok, az ajtó nyitódásakor figyeltem, nehogy elfelejtsek leszállni.
Azt reméltem, az iskola felé vezető úton összefutok néhány osztálytársammal, de ebben sem volt szerencsém.
Egyedül baktattam a havas úton az utcai lámpák fénye alatt. A hó, amely buszút kezdete előtt épphogy csak szállingózott, most vastag, sűrű pelyhekben kezdett esni.
Minden lépésnél belesüppedtem a fehér takaróba, mivel még senkinek nem esett jól felsöpörni, felsózni az utat.
Nem siettem, de nem is tudtam volna, hacsak nem akartam megkockáztatni egy hasra esést.
Néztem a hóval takart házakat, melyeknek csak néhány ablakából szűrődött ki némi fény.
Néha lesöpörtem a hópelyheket a sapkám alól kilógó frufrumból, amivel csak annyit értem el, hogy a pihék megolvadtak, és beleivódtak a hajamba.
Már a hidegtől, és a homlokomon érzett nedvességtől egy kicsit magamhoz tértem álmosságomból, így éberen figyeltem a környezetem – már amit láttam belőle.
Az út felénél sétáltam el régi iskolám előtt. Mindig is tetszett a régi épület két tornyával, amelyek az iskola két szárnyába vezető kaput díszítették. Nagyon régi iskola, amikor épült, külön tanították a fiúkat, külön a lányokat, ezért kellett a két kapu. Bár azóta koedukált lett az építmény, még mindig ott díszeleg a két torony alatt a felirat: ’FIÚK’, ’LÁNYOK’.
Viszont aznap egy kicsit más szemmel néztem az épületet: a tetőzetet vastagon belepte a hó, az utcai lámpák fényében élesen látszottak a lustán hulló, kavargó hópelyhek.
Hirtelen olyan érzésem lett, mintha bezártak volna egy hógömb-be, amit most ráztak meg.
Az ég a sötétszürkéből kékesre váltott, jelezve a hajnal közeledtét.
Néhány percnyi nézelődés után folytattam az utam, de már sokkal jobbkedvvel. Az amúgy fárasztó és hosszú nulladik órát megszépítette a hógömb emléke.
Korhatár: nincs
Karácsony előtt
Hideg decemberi reggel volt, a korai kelést még nehezebbé tette az, hogy a nap még a horizont alatt nyugodott.
’Már megint nulladik óra’ – sóhajtottam fáradtan. Igen, magamnak kerestem a bajt... Ugyanis nem kellett mindenkinek egy órával korábban bemenni az iskolába, csak azoknak, akik irodalomból nem álltak éppen fényesen. Persze két egymás után hármasra írt dolgozat után mit várhatok?
A pihenés utolsó néhány kellemes percét addig húztam, amíg lehetett, így szokás szerint rohanni kellett a buszhoz – ezt a jó tulajdonságom máig nem nőttem ki a sok év alatt...
Szerencsére elértem a korai járatot, és órámra pillantva szomorúan felsóhajtottam – ’Más napokon ilyenkor szoktam felkelni...’
A buszon álmos, és fázós emberkék néztek maguk elé, jóformán senki nem beszélgetett senkivel.
Hiába ültem ablak mellé, a jégvirágoktól alig láttam, merre járok, az ajtó nyitódásakor figyeltem, nehogy elfelejtsek leszállni.
Azt reméltem, az iskola felé vezető úton összefutok néhány osztálytársammal, de ebben sem volt szerencsém.
Egyedül baktattam a havas úton az utcai lámpák fénye alatt. A hó, amely buszút kezdete előtt épphogy csak szállingózott, most vastag, sűrű pelyhekben kezdett esni.
Minden lépésnél belesüppedtem a fehér takaróba, mivel még senkinek nem esett jól felsöpörni, felsózni az utat.
Nem siettem, de nem is tudtam volna, hacsak nem akartam megkockáztatni egy hasra esést.
Néztem a hóval takart házakat, melyeknek csak néhány ablakából szűrődött ki némi fény.
Néha lesöpörtem a hópelyheket a sapkám alól kilógó frufrumból, amivel csak annyit értem el, hogy a pihék megolvadtak, és beleivódtak a hajamba.
Már a hidegtől, és a homlokomon érzett nedvességtől egy kicsit magamhoz tértem álmosságomból, így éberen figyeltem a környezetem – már amit láttam belőle.
Az út felénél sétáltam el régi iskolám előtt. Mindig is tetszett a régi épület két tornyával, amelyek az iskola két szárnyába vezető kaput díszítették. Nagyon régi iskola, amikor épült, külön tanították a fiúkat, külön a lányokat, ezért kellett a két kapu. Bár azóta koedukált lett az építmény, még mindig ott díszeleg a két torony alatt a felirat: ’FIÚK’, ’LÁNYOK’.
Viszont aznap egy kicsit más szemmel néztem az épületet: a tetőzetet vastagon belepte a hó, az utcai lámpák fényében élesen látszottak a lustán hulló, kavargó hópelyhek.
Hirtelen olyan érzésem lett, mintha bezártak volna egy hógömb-be, amit most ráztak meg.
Az ég a sötétszürkéből kékesre váltott, jelezve a hajnal közeledtét.
Néhány percnyi nézelődés után folytattam az utam, de már sokkal jobbkedvvel. Az amúgy fárasztó és hosszú nulladik órát megszépítette a hógömb emléke.
Édes. Ismerõs hangulat, én magam is írtam hasonlót, bár az épp az érem másik oldala... (es. felrakom, ha érdekel.)
