Post by achris on Sept 26, 2005 20:07:01 GMT 1
Régi írásom, szinte alig emlékeztem rá... Aztán vhogy a Napoleon Boulevard néhány száma belekeveredett a playlistembe ma reggel.. és eszembe jutott, h felrakom.
Fogalmam sincs, miért írtam angolul a neveket akkoriban. Hülyén hangzik, de egyáltalán nem emlékszem rá, mintha egy másik életben lett volna...
---
Cím: Legyetek jók, ha tudtok!
Írta: A. Chris (kurisu@freemail.hu)
Készült: 2004. február 10. - 2004. április 10., Bp., Fujisawa
Jogok: JKR. A. Chris.
Korhatár: nincs (G)
Lektor: Kíra
Megjegyzés: a húgom énekkarra jár. Õk éneklik ezt a dalocskát, és kint felejtette a szövegét a konyhaasztalon. Nem hitte volna, hogy ez lesz belõle…
Tartalom: egy kamasz fiú a felnõttek világán mereng, ballagása napján, halálfalóvá avatásának elõestéjén.
Minden elmúlt, ennek is vége, az iskola udvara üresen áll,
Vége az évnek, pont ez a lényeg, a csomagom kész van, a küszöbön áll.
Oly nehéz most jónak lenni, el se tudnád képzelni,
Annyi mindent meg kell tenni, de nem ígérem, hogy jó leszek!
Végignézek az utazóládáimon – igen, nekem, mint a Malfoy család legifjabb sarjának több utazóládám van. Hát ennyi volt, vége. Hét év telt el itt, ezek között a hideg kõfalak közt. Hidegek… Nos, igen, hidegek lennének, ha nem fedné õket a zöld-ezüst drapéria, ha a kandallóban nem lobogna a tûz, s a termeket nem lengné be folyton a gyermekek egészséges jókedve…
Ezek azok a dolgok, amik a Hogwartsból otthont csinálnak. A kastély önmagában csupán lenyûgözõ és csodálatra méltó, de mikor szeptember elsején megtelik élettel… az maga a csoda. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar eljön ez a nap.
Ma hazamegyek – örökre hazamegyek.
A Malfoy kúria a falai ifjak – ifjabbak a Hogwartséinál. Kecsesek, fehérek, téglából épültek, kandallói nagyszabásúbbak, díszítése ízlésesebb. Mégis: az a ház egy aranyketrec! Egy börtön, gyémánttal, ezüsttel és õsi mágiával épített rácsokkal… Aranyvérûek lakhelye, egy kényszerházasságból született beteges gyerek bölcsõje.
Nem tudom, mi lesz velem ismét a nagy házban, egyedül, társak, barátok nélkül. Minden nyár maga volt a pokol, és mostantól nem lesz több szeptember elseje.
Semmi jóból most ki ne hagyjál, nem tart soká a hetedik nyár,
Néha durva volt a játék, nem mutattam, de nekem is fájt,
Oly nehéz most jónak lenni, el se tudnád képzelni,
Annyi mindent meg kell tenni, de nem ígérem, hogy jó leszek!
A régi barátokkal megyünk fel a lépcsõkön az elõcsarnokig, és onnan a nagyterembe. Az arcuk komoly és ünnepélyes – az enyém is az vajon?
Nem szabad, hogy így lássanak! Nem, nem szabad. Egy szobor felé fordulok, és úgy teszek, mintha azt vizsgálnám – valójában sóhajtok és az arcvonásaimat rendezem át. Erõs leszek. Erõsnek kell lennem.
A Hogwartsot se akartam. Olyan beteges szeretettel lógtam apámon, el se hiszem! Nem akartam elszakadni tõle, és fájt, hogy elárult, hogy beíratott ebbe az iskolába. De késõbb rájöttem, milyen jót tett velem – Severus Snape-pel, kedves professzorommal és szeretett mentorommal való ismeretemet köszönhetem ennek.
Talán a Jel sem lesz olyan rossz…
Ugye tényleg nem fog fájni, ha majd végre nagy leszek?
Ugye másképp fogom gondolni, hogy milyenek a felnõttek?
Lehet, hogy minden megváltozik. Lehet, hogy a halálfalók nem is olyan kegyetlenek, mint amilyennek beállítják õket…
Annyi minden lehet. Csupa „lehet” között élek.
A Nagyúr még nem közölte, mi a célja velem. Megõrjít a bizonytalanság. Eddig háromszor voltam köztük, a Gyûlésen. Nem tudtam, mit kell tennem, mondanom, a felnõttek pedig lekezeltek. Persze nem feltûnõen, csak épphogy. Annyira, hogy Lucius Malfoynak ne tûnjön fel.
Az apám… Az apám szörnyû ember.
Láttam muglikat ölni.
„Hisz’ ezek nem is emberek! - vetette oda nekem.
„Nem emberek, nem emberek!” ezt zakatolta az agyam. Mindig ezt zakatolja, ha visszaemlékszem rá. De ha nem emberek, miért sírt az anya a gyermekéért? Miért üvöltött kétségbe esve a fiú kedveséért?
Láttam sárvérûeket ölni.
„Felkapaszkodott söpredék!”
„Söpredék, söpredék!” ha nem ismételném, az ellenkezõjét hinném. Hiszen Hermione Granger is sárvérû és a legtehetségesebb boszorkány, akit láttam. De ezt kell hinnem.
Hiszen ezt mondják a felnõttek.
Az az egy fontos, legyetek jók most,
Már nem kell túl sok a holnaphoz,
Legyetek jók, ha tudtok, a többi nem számít!
Mit várnak tõlem? Hogy gyerekeket öljek? Hogy egy szívtelen kényúrrá váljak? Istenem, milyen elegem van Potterbõl! Most õ köt belém, pedig régen épp ez ellen érvelt. A porba alázom, még egyszer, utoljára.
Nem ért. Nem is érthet. Neki az „apa” szó valami szent dolog.
Neki az „otthon” egy csodálatos hely.
--
Már nem számít. Az ágyamban fekszek. Nem lehetek gyenge.
Holnap rám kerül a Jel. A Nagyúr játékszerévé válok.
Talán akkor majd megértem apámat. Meg kell értenem. Hiszen akkor már én is felnõtt leszek. Igazi felnõtt.
Olyan felnõtt, aki gyerekeket öl.
- Gregory! Vincent! – hallom saját hangomat.
- Hm?
- Legyetek jók – mondom, ám eszembe ötlik még valami. Az ember nem mindig rendelkezik a saját cselekedeteivel. Gyorsan hozzáteszem: - Ha tudtok…
- He?
Vincent. Jó öreg Vincent. Vállat vonok.
- Csak úgy.
Többet nem szólok. Életemben utoljára keservesen sírni kezdek.
Ugye tényleg nem fog fájni, ha majd végre nagy leszek?
Ugye másképp fogom gondolni, hogy milyenek a felnõttek?
Az az egy fontos, legyetek jók most,
Már nem kell túl sok a holnaphoz,
Legyetek jók, ha tudtok, a többi nem számít!
- vége -
Fogalmam sincs, miért írtam angolul a neveket akkoriban. Hülyén hangzik, de egyáltalán nem emlékszem rá, mintha egy másik életben lett volna...
---
Cím: Legyetek jók, ha tudtok!
Írta: A. Chris (kurisu@freemail.hu)
Készült: 2004. február 10. - 2004. április 10., Bp., Fujisawa
Jogok: JKR. A. Chris.
Korhatár: nincs (G)
Lektor: Kíra
Megjegyzés: a húgom énekkarra jár. Õk éneklik ezt a dalocskát, és kint felejtette a szövegét a konyhaasztalon. Nem hitte volna, hogy ez lesz belõle…
Tartalom: egy kamasz fiú a felnõttek világán mereng, ballagása napján, halálfalóvá avatásának elõestéjén.
Legyetek jók, ha tudtok!
Minden elmúlt, ennek is vége, az iskola udvara üresen áll,
Vége az évnek, pont ez a lényeg, a csomagom kész van, a küszöbön áll.
Oly nehéz most jónak lenni, el se tudnád képzelni,
Annyi mindent meg kell tenni, de nem ígérem, hogy jó leszek!
Végignézek az utazóládáimon – igen, nekem, mint a Malfoy család legifjabb sarjának több utazóládám van. Hát ennyi volt, vége. Hét év telt el itt, ezek között a hideg kõfalak közt. Hidegek… Nos, igen, hidegek lennének, ha nem fedné õket a zöld-ezüst drapéria, ha a kandallóban nem lobogna a tûz, s a termeket nem lengné be folyton a gyermekek egészséges jókedve…
Ezek azok a dolgok, amik a Hogwartsból otthont csinálnak. A kastély önmagában csupán lenyûgözõ és csodálatra méltó, de mikor szeptember elsején megtelik élettel… az maga a csoda. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar eljön ez a nap.
Ma hazamegyek – örökre hazamegyek.
A Malfoy kúria a falai ifjak – ifjabbak a Hogwartséinál. Kecsesek, fehérek, téglából épültek, kandallói nagyszabásúbbak, díszítése ízlésesebb. Mégis: az a ház egy aranyketrec! Egy börtön, gyémánttal, ezüsttel és õsi mágiával épített rácsokkal… Aranyvérûek lakhelye, egy kényszerházasságból született beteges gyerek bölcsõje.
Nem tudom, mi lesz velem ismét a nagy házban, egyedül, társak, barátok nélkül. Minden nyár maga volt a pokol, és mostantól nem lesz több szeptember elseje.
Semmi jóból most ki ne hagyjál, nem tart soká a hetedik nyár,
Néha durva volt a játék, nem mutattam, de nekem is fájt,
Oly nehéz most jónak lenni, el se tudnád képzelni,
Annyi mindent meg kell tenni, de nem ígérem, hogy jó leszek!
A régi barátokkal megyünk fel a lépcsõkön az elõcsarnokig, és onnan a nagyterembe. Az arcuk komoly és ünnepélyes – az enyém is az vajon?
Nem szabad, hogy így lássanak! Nem, nem szabad. Egy szobor felé fordulok, és úgy teszek, mintha azt vizsgálnám – valójában sóhajtok és az arcvonásaimat rendezem át. Erõs leszek. Erõsnek kell lennem.
A Hogwartsot se akartam. Olyan beteges szeretettel lógtam apámon, el se hiszem! Nem akartam elszakadni tõle, és fájt, hogy elárult, hogy beíratott ebbe az iskolába. De késõbb rájöttem, milyen jót tett velem – Severus Snape-pel, kedves professzorommal és szeretett mentorommal való ismeretemet köszönhetem ennek.
Talán a Jel sem lesz olyan rossz…
Ugye tényleg nem fog fájni, ha majd végre nagy leszek?
Ugye másképp fogom gondolni, hogy milyenek a felnõttek?
Lehet, hogy minden megváltozik. Lehet, hogy a halálfalók nem is olyan kegyetlenek, mint amilyennek beállítják õket…
Annyi minden lehet. Csupa „lehet” között élek.
A Nagyúr még nem közölte, mi a célja velem. Megõrjít a bizonytalanság. Eddig háromszor voltam köztük, a Gyûlésen. Nem tudtam, mit kell tennem, mondanom, a felnõttek pedig lekezeltek. Persze nem feltûnõen, csak épphogy. Annyira, hogy Lucius Malfoynak ne tûnjön fel.
Az apám… Az apám szörnyû ember.
Láttam muglikat ölni.
„Hisz’ ezek nem is emberek! - vetette oda nekem.
„Nem emberek, nem emberek!” ezt zakatolta az agyam. Mindig ezt zakatolja, ha visszaemlékszem rá. De ha nem emberek, miért sírt az anya a gyermekéért? Miért üvöltött kétségbe esve a fiú kedveséért?
Láttam sárvérûeket ölni.
„Felkapaszkodott söpredék!”
„Söpredék, söpredék!” ha nem ismételném, az ellenkezõjét hinném. Hiszen Hermione Granger is sárvérû és a legtehetségesebb boszorkány, akit láttam. De ezt kell hinnem.
Hiszen ezt mondják a felnõttek.
Az az egy fontos, legyetek jók most,
Már nem kell túl sok a holnaphoz,
Legyetek jók, ha tudtok, a többi nem számít!
Mit várnak tõlem? Hogy gyerekeket öljek? Hogy egy szívtelen kényúrrá váljak? Istenem, milyen elegem van Potterbõl! Most õ köt belém, pedig régen épp ez ellen érvelt. A porba alázom, még egyszer, utoljára.
Nem ért. Nem is érthet. Neki az „apa” szó valami szent dolog.
Neki az „otthon” egy csodálatos hely.
--
Már nem számít. Az ágyamban fekszek. Nem lehetek gyenge.
Holnap rám kerül a Jel. A Nagyúr játékszerévé válok.
Talán akkor majd megértem apámat. Meg kell értenem. Hiszen akkor már én is felnõtt leszek. Igazi felnõtt.
Olyan felnõtt, aki gyerekeket öl.
- Gregory! Vincent! – hallom saját hangomat.
- Hm?
- Legyetek jók – mondom, ám eszembe ötlik még valami. Az ember nem mindig rendelkezik a saját cselekedeteivel. Gyorsan hozzáteszem: - Ha tudtok…
- He?
Vincent. Jó öreg Vincent. Vállat vonok.
- Csak úgy.
Többet nem szólok. Életemben utoljára keservesen sírni kezdek.
Ugye tényleg nem fog fájni, ha majd végre nagy leszek?
Ugye másképp fogom gondolni, hogy milyenek a felnõttek?
Az az egy fontos, legyetek jók most,
Már nem kell túl sok a holnaphoz,
Legyetek jók, ha tudtok, a többi nem számít!
- vége -
Kicsit furcsa nekem, hogy Draco így gondolkodik, nekem ő mindig is 'rosszfiú' marad...
/me imádja Dracot minden formában. 
És igen, én is imádom D-t minden formában!!! 
Ahogy megláttam a fejlécben, hogy "Neoton Família" meglepõdtem, de most meg úgy tûnik, mintha direkt ide írták volna...
