Post by Illibeth on Sept 26, 2005 17:20:02 GMT 1
Nem vagyok költõ, de ez tegnap rám jött és megírtam... 
Alqualondë
Csillagfény süt le szép Hattyú-kikötõre;
Imbolygó lámpások fehér fénye árad.
Kívüle Sötétség, melyben komor árnyak
Vonulnak; magukat számûzõ, bús sereg.
Elszántan követik szabad lelkük vágyát,
S az bosszút követel, mert kimondatott a
Szó, mely vissza nem vonatik; kiáltotta
Esküjét Ilúvatar nevére noldák
Legtüzesebbje, s véle fiai, átkot
Mondva az Ellenségre, a gaz rablóra;
S népe tekintetét le nem veszi róla,
Nem riasztja el veszély, se maga Morgoth,
Lángot gyújtott szívükben a Tûz Szelleme,
S mind menni vágyott; szükség ûzte ide
A noldák nemes népét, hogy szerezzenek
Hajókat ködös kikötõbõl, hogy elvigye
Õket vélt rabságból, bízván barátokban,
Segítségükben; de elébük állt Olwe:
„Avagy õrület hajt-e, barátom? Innen
Menekülnétek; veszélybe, bizonytalan
Földre? Végzetetek megtalál ott is.
Emlékezem szavadra, mit érkeztünkkor mondtál,
Finwë fia; testvérként lakozunk Aman
Földjén; és most mégis el akarod hagyni?
Nem segíthetek, hogy néped pusztulásba
Vidd; mert más nem vár ott, hol Morgoth az úr.
Hajóinkat pedig el nem adhatjuk úgy,
Miként egyéb holmit, könnyen, mert drágábbak
Nékünk, mint tulajdon vérünk, soha többé
Nem alkotunk szebbet; fehér deszkáikat
Magunk faragtuk ki, fehér vásznaikat
Asszonyaink szõtték.” S Fëanor felelé::
„Sokat szóltál, Olwë, de csak egy a vége;
Szép szóval kértelek, de te megtagadtad,
Hogy segítsd népemet hosszú vándorútban;
Áruló! A kardok beszéljenek végre!”
Hideg acél villan, iszonyatos harc kél –
Mit kell még megérni, a valák nevére…!
Megállj, Curufinwë, átkot vonsz fejedre -
Megszentelt földön ontatik ártatlan vér.
Vöröslik a tenger habja, vértõl áznak
Fénylõ fehér hajók; nem nézik a noldák,
Kit öl meg pengéjük; ki csak útjukba áll,
Mind lehull, legyen bár asszony vagy porontya!
Gyõzelem – átkos gyõzelem ez, gyilkosok!
Elosonnak lopott hajókon, szégyenben;
Háborog a bemocskolt víz, sír Uinen
Lenn a mélyben; hideg, szürke sziklaormok
Magasodnak Észak fokán; ott szól Mandos
A noldákhoz, szava könyörtelen átok;
Halált, szenvedést, testvérárulást jósol;
Daccal mennek tovább, vissza nem fordulók.
Csillag fénye süt le, Varda csillagáé;
Szelíd fényt permetez Hattyú-kikötõre,
Vértõl síkos minden, s messze bûnös noldák
Vonulnak; magukat számûzõ, bús sereg.
Alqualondë
Csillagfény süt le szép Hattyú-kikötõre;
Imbolygó lámpások fehér fénye árad.
Kívüle Sötétség, melyben komor árnyak
Vonulnak; magukat számûzõ, bús sereg.
Elszántan követik szabad lelkük vágyát,
S az bosszút követel, mert kimondatott a
Szó, mely vissza nem vonatik; kiáltotta
Esküjét Ilúvatar nevére noldák
Legtüzesebbje, s véle fiai, átkot
Mondva az Ellenségre, a gaz rablóra;
S népe tekintetét le nem veszi róla,
Nem riasztja el veszély, se maga Morgoth,
Lángot gyújtott szívükben a Tûz Szelleme,
S mind menni vágyott; szükség ûzte ide
A noldák nemes népét, hogy szerezzenek
Hajókat ködös kikötõbõl, hogy elvigye
Õket vélt rabságból, bízván barátokban,
Segítségükben; de elébük állt Olwe:
„Avagy õrület hajt-e, barátom? Innen
Menekülnétek; veszélybe, bizonytalan
Földre? Végzetetek megtalál ott is.
Emlékezem szavadra, mit érkeztünkkor mondtál,
Finwë fia; testvérként lakozunk Aman
Földjén; és most mégis el akarod hagyni?
Nem segíthetek, hogy néped pusztulásba
Vidd; mert más nem vár ott, hol Morgoth az úr.
Hajóinkat pedig el nem adhatjuk úgy,
Miként egyéb holmit, könnyen, mert drágábbak
Nékünk, mint tulajdon vérünk, soha többé
Nem alkotunk szebbet; fehér deszkáikat
Magunk faragtuk ki, fehér vásznaikat
Asszonyaink szõtték.” S Fëanor felelé::
„Sokat szóltál, Olwë, de csak egy a vége;
Szép szóval kértelek, de te megtagadtad,
Hogy segítsd népemet hosszú vándorútban;
Áruló! A kardok beszéljenek végre!”
Hideg acél villan, iszonyatos harc kél –
Mit kell még megérni, a valák nevére…!
Megállj, Curufinwë, átkot vonsz fejedre -
Megszentelt földön ontatik ártatlan vér.
Vöröslik a tenger habja, vértõl áznak
Fénylõ fehér hajók; nem nézik a noldák,
Kit öl meg pengéjük; ki csak útjukba áll,
Mind lehull, legyen bár asszony vagy porontya!
Gyõzelem – átkos gyõzelem ez, gyilkosok!
Elosonnak lopott hajókon, szégyenben;
Háborog a bemocskolt víz, sír Uinen
Lenn a mélyben; hideg, szürke sziklaormok
Magasodnak Észak fokán; ott szól Mandos
A noldákhoz, szava könyörtelen átok;
Halált, szenvedést, testvérárulást jósol;
Daccal mennek tovább, vissza nem fordulók.
Csillag fénye süt le, Varda csillagáé;
Szelíd fényt permetez Hattyú-kikötõre,
Vértõl síkos minden, s messze bûnös noldák
Vonulnak; magukat számûzõ, bús sereg.
Bár végül is Elrond akkor még a világon se volt, csak a kedves pótpapája vett részt az akcióban...