Egy boszorkány feljegyzései

[anneke]

Író: Anneke (én)
Korhatár: én 16 alatt nem ajánlanám, de mindenki döntse el maga
Univerzum: saját
Megjegyzés: íme még egy boszorkányos történet, amelyben - fûszerként - néhány vámpír is felbukkan. Én így ábrázolom a vámpírokat....
Aki olvassa, kérem, írjon rá valamit, jól esne. Remélem, mindenkinek tetszeni fog, aki rászánja magát, és elolvassa.





Boszorkány és tanítványa


Nyolcszáz év.. Bizony, hosszú idõ… És én pontosan ennyi ideje élek, ebben a testben, boszorkányként, az öröklét börtönébe zárva. Születésemkor a Silja nevet kaptam norvég édesanyámtól, és én minden életszakaszban megelégedtem ezzel. Soha nem váltottam nevet és sorsot, mindig ugyanaz a magának való, különc leány maradtam, aki voltam. Azután, hogy Stina anyó, mentorom és tanítóm, elhagyta ezt a világot a saját akaratából, mert nem bírta már az öröklétet, öregen és betegesen; azóta csak járom a világot, és hol itt telepszem le, hol ott. Nincs hazám és nincs nemzetem. De már nem bánom… Annak örülök, hogy csak a lelkem öregszik, a testem nem, és hogy még mindig olyan fiatal vagyok, mint mikor megkaptam az erõt, hogy használjam.

Háromszáz évvel ezelõtt, én is rászántam magam, hogy teljesítsem a boszorkányok örök feladatát, és át akartam adni tudásom legjavát egy fiatal lánynak, kiben még csak szunnyadnak ezek a képességek. Egy kisnemes ártatlan, ámde tüzes lánya volt az, akiben felfedeztem önmagam lelkét. Ingridnek hívták. Gyönyörû volt és hamvas, alig tizenhat esztendõs, a természet gyermeke. Már sok mindent magától is tudott, s gyakran gyógyfüvekkel kúrálta a család bajait. Ám akkoriban rossz idõk jártak a tudós nõkre. Az egyik szomszéd már régóta irigykedett erre az emberre, s mi sem volt természetesebb, mint hogy leányán álljon bosszút: feljelentette boszorkánykodásért.
Szegény Ingrid, még azelõtt máglyán végezte be rövidke életét, mielõtt én bármit is taníthattam volna neki a komolyabb mágiáról. Tehetetlenül néztem haláltusáját, és átkoztam magam, hogy nem léptem hamarabb kapcsolatba vele…

Aztán ötven évvel késõbb ismét egymásra találtunk. Ekkor Ingának hívták, egy tisztes jómódú polgár jobb sorsra érdemes leánya volt, aki élénken érdeklõdött a régi gyógymódok iránt. Egy kis fûszeresboltot vezettem akkoriban, de a legnagyobb titokban gyógyíthatatlannak ítélt betegeket gyógyítottam. Inga egyszer betévedt a boltomba…
És ott is ragadt. Én meg boldogan tanítottam… De sajnos, most sem jutottunk sokra. Megint megszökött elõlem… Apja születésétõl fogva tüdõbajos volt, s ezt a leány is örökölte tõle. Hiába volt minden gyógyító tudományom, és varázsfüvem… Inga megint elsiklott elõlem.
Ám ezután hiába nézegettem a fiatal lányokat, hiába vizslattam a tettrekész fiatalembereket, többé nem bukkantam Ingrid-Inga nyomára.

Én, pedig nem akartam új famulust választani. Úgy gondoltam: ráérek még. És elrepült még háromszáz év, vagy talán még több is… A világ nagyot változott, a lovaskocsikat felváltották a négykeréken guruló, pöfögõ masinák, celluloid szalagra rögzítették a természet tájait, és még megannyi mást, és az emberek a nagy házakból, kis, kocka alakú viskókba költöztek, ahol falból folyt a víz és anélkül volt meleg, hogy be kellett volna fûteni a kályhába. A boszorkányokról és természetfeletti dolgokról is megváltozott a közvélekedés, most már egyenesen sikk volt boszorkának lenni, és az emberek azt fájlalták, ha nem volt semmiféle különleges képességük. Isten és az egyház szerepe elhomályosodott, már nem tisztelték õket úgy az emberek, mint az én idõmben. A leányanyát se közösítették ki, és a házasság intézményének csillaga is leáldozóban volt. De azt kell, mondjam, hogy ezek nem voltak számomra újdonságok, hiszen én, mint boszorka, már régen élveztem ennek a szabadságnak a kellemeit. Csak most már nem égettek meg érte.

Beleolvadtam ebbe az új világba, s az új eont egy új országban is kezdtem, amelyet nagyon titokzatosnak tartottak õseim, és Stina anyó is nagyon sok jót mesélt róla. Itt éltek csak nagy sámánok, és tudós javasasszonyok! S ennek az országnak a neve: Hunnia.
Magam is egy kis, kocka alakú házba költöztem, kis kert terült el elõtte, ahol békén nevelgethettem varázsfüveimet, három cica dorombolt a tûzhely elõtt, és én kártyából, kristálygömbbõl és tenyérbõl jósoltam olyan embereknek, akikben volt elég bátorság elviselni az igazat. Születésemnél fogva rendelkezem azzal a képességgel, hogy minden élõ és holt nyelvet ismerek, tehát választott új hazámban sem sejtették, hogy nem közülük való vagyok. Talán csak a nevemen csodálkoztak el… Na de hát, aki erre a szakmára adja a fejét manapság, mindenféle hangzatos nevet talál ki magának. Joggal gondolhatták azt, hogy ez is csak felvett név. És én meghagytam õket hitükben. Különben sem a név a fontos.

Aki csak valami cukormázzal meghintett, rózsaszín hazugságra éhezett, azt elküldtem egy barátnõmhöz, akit ebben a században, ebben az életszakaszban ismertem meg, de úgy tûnt, találkoztunk valamikor korábban is. Bodzának hívták, és tehetséges volt, mint jós és látó, ám tévedhetetlenül megérezte, mikor, mit várnak tõle a halandók. ÉN erre nem voltam képes, csak az igazat mondtam mindenkinek, míg Bodza úgy ámította õket, ahogyan csak akarták. Most tekintsünk el attól, hogy én ezt helyesnek tartottam-e, vagy sem.
Az életem csendes mederben folydogált. Néha-néha elruccantam a közeli erdõbe, mikor nyílt a sisakvirág, és az ezerjófû, hogy feltöltsem készleteimet. Esténként a régi könyveket böngésztem, új varázslatokon törtem a fejem. Úgy éreztem, egészen az eon végéig, vagy még tovább is el tudnék lenni így.
Ám a sors másként akarta…

Egy este, mikor már éppen azon gondolkodtam, hogy bezárom a boltot, egy kései látogató toppant be hozzám, azzal, hogy Bodza küldte. Csodálkozva vettem szemügyre. Karcsú, nádvékony alkat, hosszú, derékig érõ homokszõke haj, szelíd, mélabús tekintet. A ruhája egyszerû volt és szolid. Valakire nagyon emlékeztetett…
Azt akarta, jósoljak neki, de nem úgy, mint Bodza. Õ igenis kíváncsi a jövõjére. Az igazi jövõjére. Mi lesz vele? Megtalálja, a párját? Kiteljesedik az élete, és történik-e vele még valami izgalmas, még mielõtt meghalna?
Szokványos kérdések. Hellyel kínáltam, és kértem, húzzon három lapot a pakliból.
Ahogy kihúzta õket, s lefelé fordítva elém tette, már tudtam, mit húzott, anélkül, hogy egy pillantást is vetettem volna rájuk.

Ördög. Nap. És a Hold. És ekkor már azt is tudtam, hogy ki ül elõttem, és miért volt ismerõs annyira. Ránéztem.
- Ugye, Ingrid a neved?
Meglepõdött.
- Igen. Illetve nem. Csak úgy hívom magamat. Mindig is tetszett ez a név. Egyébként Írisz vagyok.
Semmi kétség. Az "i" betûs név, és a megérzésem nem csalhat… Ingrid, valamikori tanítványom ül elõttem. Hát végre, találkoztunk! Jó sokat kellett várni, de megérte. Ugyanis valami azt súgta, ezúttal Ingrid nem fut el a sorsa elõl…

A vámpír árnyéka


Ingrid, vagy ahogy ebben az életében hívták: Írisz, az elsõ találkozásunk után rendszeresen eljött hozzám. Nem fedtem fel elõtte kilétemet, s azt sem mondtam el, hogy korábban már találkoztunk. Amit akkor az elsõ jósláson mondtam neki, a jövõjérõl, életének alakulásáról, születésétõl, addig a napig, mígnem eljutott hozzám, az pontról-pontra egyezett. Írisz meg volt gyõzve, hogy én igazi jós vagyok. Hát továbbra is felkeresett, ha úgy érezte, gondjai vannak. Elõször csak egy hónapban egyszer… Aztán egy héten egyszer… S végül, eljött mindennap.
S én lassan, észrevétlenül, tanítani kezdtem újfent. Nem volt nehéz, mert amúgy is sokat kérdezett, és szeretett mindenrõl mindent tudni, hihetetlen tanulásvágy munkált benne. Lassanként eljutottunk a gyógynövényektõl, a komolyabb mágia, mint szellemidézés, vihartámasztás, szerelmi kötés-oldás, kisebb-nagyobb vágyak teljesítése, alapjaiig. Ezután következett volna, hogy a négy elem oltalmába ajánljam az ifjú boszorkát, és kezdõdhetett volna a beavatás.

Ám történt valami idõközben, ami majdnem felborította terveimet…
Egyik nap Írisz, szokatlan, heves jókedvvel jött hozzám, telve lelkesedéssel, és örömmel. Addig-addig faggattam, hogy mivégre ez a nagy vihánc, mígnem bevallotta, hogy találkozott egy fiatalemberrel, aki nagyon megfogta lényét, különlegesen udvarias fellépésével, és régimódi lovagokhoz méltó viselkedésével.
- Dorian-nak hívják - mondta kis tanítványom álmodozva - és nem magyar, hanem angol, csak itt tanul az egyetemen, és igaz, hogy jóval idõsebb nálam, harminchárom éves, de egyszerûen… Annyira más, mint a korombeli ficsúrok!
Azt elhiszem - gondoltam én. Írisz különben is, annyira más volt, mint kortársai. Érettebb. Komolyabb. Megfontoltabb. Bár szerette a szórakozást, és a társaságot, sesem vitt semmit túlzásba. Megértettem hát, hogy az idõsebb, már férfiszámba menõ egyetemista egybõl elvarázsolta.
Néhány nap múlva azzal állt elõ nekem, hogy jósoljak neki. Kíváncsi volt, miért is akadt össze Dorian-nal. Mit akar tõle a férfi? Hiszen azért a harmincas urak, nem tizenéves gyereklányokkal szoktak kezdeni, és Írisz még a húszat sem töltötte be.

Elõvettük hát a kártyát, s Írisz húzott. És ismét: Ördög, Hold, és ezúttal; a Szeretõk lapja került elõ.
Meghökkenten szemléltem az elém táruló képet. Homályosan, de láttam valami veszélyt. Ez a férfi veszélyes. Tisztábban akartam látni, kértem Íriszt, húzzon még egy lapot. A Halál. Megrettentem. Hát már megint elveszítem kis famulusomat, akit úgy szeretek, mintha a húgom lenne? Már megint ki tör az életére? S ekkor valami olyasmihez folyamodtam, amit már nagyon régen nem csináltam, s kétlettem, is hogy sikerül, hiszen ennek a technikának éppen a sok gyakorlás az alapja. De mindegy. Mindenképp ki akartam deríteni, hogy mi fenyegeti Íriszt.
- Rendben, hát ebbõl nem tudok sokat kihámozni - söpörtem félre a lapokat - add ide a kezed, és próbáld, minél tisztábbra üríteni az elméd. Ne gondolj semmire. Csak az bukkanjon fel a fejedben, aminek feltétlenül ott kell lennie. A tegnapi elrontott ebéd, vagy meg nem tanult vizsgaanyag, nem tartozik ezek közé.
Írisz mosolygott, aztán lehunyta a szemét. Láttam rajta, hogy koncentrál.
- Kezdhetjük?

Írisz bólintott. Én is lehunytam a szemem, s lassan mormolni kezdtem magamban a megfelelõ varázsigét.
Hirtelen egy kék és vörös hátterû szobában találtam magam. Elõttem nagy, cirádás rokokó tükör, s a tükörben láttam, hogy a hátam mögött egy faragott, fekete fa trónus áll. Én nem látszódtam a tükörben. Aztán nyílt a szoba ajtaja, és belépett régi jó ismerõsöm, Lord Azrael a vámpír… Szõkés haja, lágy hullámokban omlott a vállára, kék szemei hidegen világítottak természetellenesen sápadt arcában. Öltözete, mint egy tizenhetedik századi elegáns nemesé. Meghajtotta felém a fejét.
- Lady Silja - mosolygott - örülök a találkozásnak.
- Lord Azrael - bókoltam én is - ön itt?
- Nos - mondta szelíd, behízelgõ hangon, de szemeiben gyilkos fény villant - közös barátnõnk sorsát, nem csak lédiséged viseli a szívén.
Közös barátnõnk? Megfagyott ereimben a vér. Hirtelen eltûnt a szoba egyik fala, s én megláttam Íriszt, amint békésen alszik otthon, az ágyában. Aztán egyszercsak sötét, baljós árnyék hajol fölé…
- Nem! Nem engedem! Lordságod túl messzire megy!
- Tanítja a leányt, nemde? Gondoskodjék róla, hogy minél hamarabb a kívánt szintre jusson! Tudja, hogy nem szeretem, ha megvárakoztatnak…

Azzal eltûnt minden, én újra egy légüres térben álltam, s lassan nagyon lassan visszatértem ebbe a dimenzióba.
A hideg futkosott a hátamon. Szegény húgocskám… Hát egy vámpír karmaiba kellett, kerüljön?
Kinyitottam a szemem. Írisz még mindig hunyt szemmel ült, kezét elõrenyújtva. Szemmel láthatólag fogalma sem volt, az õt fenyegetõ vészrõl. Õ csak Doriant, a sármos férfit látta. Hogy is óvhatnám meg a biztos haláltól?
Hiába, itt csak egy út van: Íriszt fel kell készíteni, hogy fogadhassa a halálos csókot. Óvatosan végigsimítottam Írisz kezén, mire magához tért.
- Igen? Mit láttál, Silja? - kérdezte.
- Írisz - mondtam lassan - most jól figyelj rám. Elõször, mielõtt bármit is mondanék, szeretnék tudni valamit. Szívedbõl szereted ezt a Doriant? Mindent megtennél érte, csak az övé lehess?
Elgondolkodott.
- Igen - mondta végül - Szívembõl szeretem, és csak egy vágyam van: hogy egy pár legyen belõlünk. Miért kérdezed? Van vele valami baj? Csak nem láttál valami tragikusat, Silja? Tudnom, kell!
- Jól van, jól van - csitítottam - mindjárt elmondom. Figyelj jól rám. Dorian, nem hétköznapi ember. Hogy úgy mondjam: nem az, akinek mondja magát.
- Nem az, akinek mondja magát? Ezt hogy érted?
- Nos… Én jól ismerem õt. Többször is találkoztunk. Õ… Az öröklét terhének cipelõje… És… Én is. De míg én varázstudó vagyok, és segítségére vagyok az embereknek, addig õ… Elveszi életüket. Mert… Vámpír.

Szegény Írisz! Egyszerre több lehetetlen dolgot is meg kellett emésztenie. Elõször is azt, hogy halhatatlan a kedvese, aztán azt is, hogy a legjobb barátnõje is az. És ráadásul egyikük boszorkány… A másikuk meg…
- Biztos vagy benne Silja, hogy ismered? És hogy vámpír? - suttogta alig hallható hangon Írisz.
- Sajnos igen. Már több életszakaszban is találkoztunk. Õ Lord Azrael. Nagyjából egyidõsek vagyunk, õ is az 1200-as esztendõben született. Csak õ Franciaországban látta meg a napvilágot, míg én, egy kicsiny norvég falucskában.
- Jaj de érdekes! Még sosem meséltél a gyerekkorodról! - kiáltott fel Írisz, tökéletesen megfeledkezve "Dorian" vámpír mivoltáról.
- Majd mesélek… De most nem érünk rá. Kishúgom, figyelj ide. Neked minél hamarabb készen kell állnod a beavatásra. Dorian nem szereti, ha túlságosan megvárakoztatják, s úgy vélem, már eddig is túl sokáig várt. Legkésõbb jövõ hét elejére beavatott boszorkánnyá kell válnod.
- Nem fog menni Silja… - ingatta a fejét Írisz - már csütörtök van, és te még csak most akartál megtanítani a varázsszövegekre…
- Hiába, ártatlan leány… Meg kell gyorsítani a folyamatot. Most, neki is láthatunk.

És nekiláttunk. Villámgyorsan mentünk végig a különbözõ idézõ és szerelemgerjesztõ igéken. Aztán apróbb dolgok következtek; a tárgyak felemelése, zárnyitás, gondolatolvasás… És egyéb ilyen dolgok. Utána, pedig a komolyabb ráolvasások következtek, amelyekkel gonosz lényeket lehet megzabolázni, és a sötét démonokat megidézni. Aztán már csak a mágikus erõ felszabadításának szertartása volt hátra. Summa, summarum, végeztünk a megadott határidõre, de én még ekkor is féltettem Íriszt. Mikor a beavatási szertartás után elengedtem haza, úgy éreztem, talán nem látom, soha többé.


Nõstény démon

Sok mindenre számítottam, de erre nem! Hogy a szelíd, szolid Íriszbõl, egy kéjre éhes, nõstényvámpír legyen!
Mikor hosszú idõ múlva újra meglátogatott, szinte rá sem ismertem. Szõke haja szikrázott a benne dúló erõtõl, finom vonalú ajkai vérbõk voltak, és kétszer olyan dúsabbak, mint eddig, bõre, pedig az elefántcsont fehérségét is szégyenbe hozta volna. Szemében valami nem evilági vágy lobogott. Elmesélte nekem, hogy most már Ingridnek hívják. Véglegesen szakított korábbi énjével. Dorian veszélyes némbert teremtett. És nem tudta megakadályozni, hogy az általa felkavart vihar, végül õt is el ne sodorja. Lord Azrael, és Lady Ingrid útjai elváltak, Ingrid, pedig kiábrándult a szerelembõl. Nekem bevallotta: úgy érzi; örökre. Ezután már csak a gyönyört fogja egy férfiban keresni, semmi többet. S utána haljanak meg!

Nem értettem ezt a pálfordulást, de Ingrid nem szolgált bõvebb magyarázattal. S elmondta, hogy útra kíván kelni, mert úgy érzi, ez az ország már kiszolgálta õt. S kérte; menjek vele.
- Gyere velem Silja - könyörgött - fura dolgok zubognak bennem, ésszel fel nem fogható erõm van, s néha félek tõle. Gyere velem, hogy vigyázhassunk egymásra! Beavatott vagyok ugyan, de nem érzem magam teljes értékû boszorkánynak. Ráadásul a vámpírerõm néha nagyon riaszt.
Ezek mögött a szavak mögött megéreztem õszinte félelmét. Hát mégsem lett olyan kemény és kíméletlen, mint mondja? Keljek újra útra? Most elõször nem fûlt a fogam hozzá. Úgy éreztem, végre megtaláltam azt a helyet, ahol maradéktalanul boldog lehetnék.

Ám Ingrid ekkor így szólt:
- Tulajdonképpen miért vagy magányos, Silja? Sosem éltél teljes életet? Nem születtek gyermekeid? Nem volt szerelmed? Csak a mágiának és az embereken való segedelemnek éltél egész hosszú életedben? Soha nem hiányzott a kéj és a vágy?
Hallgattam. Ingrid ezzel fején találta a szöget. Bizony, magányosnak éreztem magamat olykor. Bizony jól esett volna egy gyengéd férfi karjaiban megpihenni, és érezni, hogy viszontszeretnek. Jó lett volna, nemcsak örökké adni, hanem kapni is valamit. Valamit, ami annyira különbözik a hálás emberek szeretetnyilvánításától. Felsóhajtottam.
- Ingrid, kishúgom… Most a legfájdalmasabb pontra mutattál rá… Néha nem fáj a magány, de néha úgy szenvedek tõle, hogy legszívesebben meghalnék… És ilyenkor eszembe jut tanítóm és mesterem, Stina, aki önkezével vetett véget életének, mert nem bírta el az örökkévalóságot. Pedig õ teljes életet élt! Volt férje, gyermekei…
- Nem Silja - mondta gyengéden Ingrid - nem ez a megoldás. Gyere velem, és meglátod, hogy rád is rád fog találni a szerelem. Majd meglátod…
Nem akartam ellenkezni. Nem mondtam el lelkes kis barátnõmnek, hogy hosszú évszázadok óta járom a világot, és nem találkoztam senkivel, aki megérintette volna a lelkemet, és akit én is megérintettem volna… Kivéve egyvalakit, még az elején… Boszorkánylétem kezdetekor.
Szó nélkül csomagoltam össze kevéske holmimat, mint oly sokszor.

[anneke]

Úton

Spanyolhon volt elsõ állomásunk. Ingrid rögtön préda után nézett, amint megérkeztünk, én, pedig ismerõsöket kerestem volna… Akkoriban éltem itt, mikor Kolumbusz elindult felfedezni Amerikát… De persze, még árnyékukat sem találtam meg akkori barátaimnak.
Kis barátném, egy este, midõn megszokott éttermünkbe indultunk vacsorázni és egy kis esti zenét hallgatni, egy magas, göndör fekete hajú ismeretlen úrral jelent meg. A jövevény tetõtõl-talpig fekete gúnyát viselt: elegáns selyeminget, és a most divatos bõrbõl varrott nadrágot. Nyakában ezüst kereszt lógott. Ramirez-ként mutatkozott be.

Ingrid elmesélte, hogy a nem messze lévõ ásványboltban találkoztak, Ramirez is most jár elõször Barcelonában, és szívesen csatlakozna a hölgyekhez, ha nem vetik meg a társaságát.
Nem vetettük meg. A vacsora alatt Ramirez diszkréten udvarolt Ingridnek, én, pedig mindentudóan hallgattam. Láttam Ingrid szemén, hogy talán most felhagyna vérszomjas terveivel…
Jól gondoltam. Másnap este Ramirez nem egyedül érkezett. Elhozta a barátját, akivel együtt koptatják Barcelona köveit. A barát hasonképpen nézett ki, mint új ismerõsünk; fekete, hullámos, vállig érõ haj, fehér-sápadt bõr, fekete öltözet. Talán a szemében volt több mélabú, bár a legcsodálatosabb tengerkék színben ragyogott. Újdonat társunk az Tarald nevet viselte. Felfigyeltem. Eszerint valamely zord északi tájról érkezett? Hiába a vándorélet, azért én visszavágytam gyermek- s ifjúkorom hegyes-völgyes tájaira.

Kiderült, hogy Norvégiából jött, s én õszintén örültem ennek. Ingrid bujkáló mosollyal figyelte beszélgetésemet Taralddal, én azonban tudtam, hogy egy halandó soha nem lesz képes megadni nekem azt, amire vágyom… De mégis.. Talán az, hogy az elfeledett gyerekkort idézte vissza, talán az, hogy már régen-régen voltam egyedül, valami láng fellobbant bennem Tarald iránt. Gondosan titkoltam elõtte kilétemet, s a sors adott nekünk néhány boldog hónapot…

Ingrid is együtt maradt ezalatt az idõ alatt Ramirezzel. És vándoroltunk tovább, tovább…
Egészen a titokzatos Transylvániáig jutottunk, ahol is érdekes fordulatot vett az életem.
Itt búcsúztunk el kitartó lovagjainktól is. Ingriden újra erõt vett a vérszomj, és inkább elengedte Ramirezt, minthogy egy életre tönkretegye, és megfossza attól a lehetõségtõl, hogy egy halandó asszony oldalán megtalálja a boldogságot. Én, pedig ráébredtem, sokadszorra, hogy a halandók nem képesek nekem azt nyújtani, mi az én szívem vágya. Sem szerelemben… Sem pedig másképp. Tarald is mehetett hát a maga útján, hogy megtalálhassa az igazi társát. Hiszen éreztem, hogy én nem vagyok az. De az együtt eltöltött idõ nem volt haszontalan, újra ráébresztett arra, hogy nõ is vagyok, nem csak valami csudalény, aki halhatatlan, és varázserejét jóra fordítja.

Ketten maradtunk hát újra. Visszatérve szállásunkra, a vámpírlét örömeirõl és ürömeirõl beszélgettünk, és én felvetettem Ingridnek, hogy már régóta motoszkál a fejemben a gondolat, hogy hátha nekem is vámpírrá kéne válnom? Talán ott, abban a létformában megtalálnám azt, amit boszorkányként hiába keresek.
Ingrid elgondolkodva nézett rám.
- De tudod Silja, mivel jár ez…
- Csak sejtem… De nem lehet rosszabb, mint ez, az öröklét.
- Néha talán rosszabb - suttogta - bár nincs tapasztalatom…
- Mindegy, hagyjuk el - legyintettem - hiszen aligha találnék valakit, akitõl minden feltétel nélkül elfogadnám a halálos csókot…

Ingrid nem szólt erre semmit, s utána más témára tértünk. Ám aznap éjjel különös álmom volt: Elisabettel, az erdélyi boszorkány-vámpírnõvel álmodtam, aki álmomban megnyugtatott, hogy most, igen, most rátaláltam a nekem való útra. Ha belõlem vámpír lesz, meglelem végre a nyugalmat. S útmutatást adott: folytassuk a kalandozást ezúttal a kelták földjén: Britanniában.
Másnap tûnõdve meséltem el álmomat Ingridnek, aki meglepõdve nyugtázta, hogy õ is Elisabettel álmodott, csak az õ útmutatása így szólt: "végy magadhoz több vért!"
Mivel Ingridet nem utasították sehová, felkerekedtünk, s utunkat Britannia felé vettük.

A halhatatlanok ereje

Britanniában egy, a régi idõket idézõ panzióban szálltunk meg. Mialatt az étkezõben ültünk és a teánkat szürcsöltük, szinte éreztem, miként lengi körül az épületet Viktória nagykirálynõ szelleme. Itt úgy volt minden, mint annakidején: a szigorú, viktoriánus korban. Mondanom se kell, hogy élveztem már Britannia vendégszeretetét, és pont e nagyszerû hölgy uralkodása alatt…
Egyik este, midõn vacsoránkat igyekeztünk elkölteni, különös kinézetû úr lépett a helyiségbe. Középtermetû, impozáns megjelenésû volt. Haja, mint a hollók szárnya, oly feketén csillogott, s leért a válláig, bõre sápadt márvány, szemei hideg kékek… Tekintete, rögtön megigézett. Hosszú életem során nem láttam ily hideg szemeket, melyekbõl ennyi tûz áradt volna.. Elegáns bársonykabátja és termetére szabott bõrnadrágja sejtetni engedte, hogy nem lehet akárki. Finom, szinte nõies kezén, ezüstgyûrûk sokasága villogott. Midõn belépett, szeme ránk villant, s csak azután foglalt helyet. A mellettünk lévõ asztalnál.
- Silja - suttogta felém Ingrid - úgy érzem, ez a jövevény közülünk való..
- A te népedbe, vagy az enyémbe tartozik? - súgtam vissza.
- Azt hiszem, az enyémbe… De várj, kipróbálok valamit…

El nem tudtam gondolni, mit találhatott ki Ingrid. Én továbbra is tûnõdve ültem az asztalnál és a mennyezet díszítéseit, nézegettem. Aztán észrevettem, hogy az asztalon elindul az egyik pohár… Lassan-lassan egyre közelebb araszolt az asztal széléhez. A különös úr felfigyelt a kehely sétaútjára, mert Ingrid - ugyanis kétségem sem volt afelõl, hogy ezt barátném mûveli - éppen felé irányította. S mielõtt még teljesen leesett volna, az úriember, felpattant és elkapta. Aztán visszaszolgáltatta nekünk, s széles mosollyal fordult Ingridhez:
- Minek ez a játék, szép hölgyem? Én is érzem, hogy egy vérbõl valók vagyunk…

- Foglaljon helyet nálunk - mosolygott vissza Ingrid - éppen magáról beszélgettünk..
Az ismeretlen, továbbra is mosolyogva, leült az üres székre, majd hirtelen felpattant és meghajolt.
- Ejnye, de udvariatlan vagyok! Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: Lord Darren…
- Örvendünk - szólaltam meg én is - Õ a húgom, Lady Ingrid, én, pedig Lady Silja. Vakációnkat töltjük e kies helyen.
- Ennél jobb helyet nem is választhattak volna. Britannia híres a szép tájairól. Felkeresték már a Stonehenge-t?
- Még nem volt rá idõnk… - jegyezte meg szabadkozva Ingrid.
S a továbbiakban teljesen szokványos dolgokról diskuráltunk, az idõjárásról - már ahogy a briteknél szokás - és arról, hogy eddig hol jártunk.
Közben én kimentem a mosdóba, hogy felfrissítsem magam. Míg odajártam, a következõ párbeszéd hangzott el Ingrid és a Lord között.
- Gyönyörû hölgy a barátnõje, Lady Ingrid! De körüllengi valami, titokzatos aura… Ugye õ is, egy a halhatatlanok közül?
- Rátapintott a lényegre lordságod. Noha õ, nem a vérivók nemzetségéhez tartozik, nem kisebb nálunk: boszorkány…
- Igen, igen éreztem én, hogy valami földöntúli burkolja ködbe lényét…
- Nos… Talán nem veszi rossz néven lordságod, de úgy érzékelem, élénken érdeklõdik barátnõm iránt…
- Nem tagadom… Figyelemre méltó hölgy…
- Valóban… És tudomásom van róla, hogy minden vágya, hogy a mi erõnkkel sokszorozza meg az õ erejét
- Értem… - mosolygott titokzatosan a Lord Darren - minden vágya…
Ekkor értem vissza. S igazán nem tudtam mire vélni, az idegen élénk érdeklõdését irántam, egész addig, míg Ingrid be nem avatott a fentiekbe. Akkor megszidtam, de aztán elgondolkodtam a dolgon… Lord Darren, éppen az a férfi, akitõl elfogadnám, hogy vámpírrá tegyen. De addig még sok idõnek kell eltelnie.

Nos, ezt Lord Darren nem így gondolta. Már aznap este hevesen udvarolni kezdett, s meghívott másnap reggel egy könnyû kis sétára a Soho-ba. Azt ígérte; Ingrid sem fog unatkozni, míg mi szórakozunk… Sokat tûnõdtem az ajánlaton, de végül elfogadtam.
És másnap, reggeli után felkerekedtünk. Lord Darren pontos volt. Már ott álldogált a Trafalgar téren mikor mi - néhány perces késéssel - megérkeztünk. S nem volt egyedül. Mellette állt, egy magas, izmos, vikingszerû fiatalember, hosszú, derékig érõ sötétszõke haja és ápolt szakálla is Északot idézte. Öltözete is hasonló volt a régi idõk harcosainak viseletéhez. S mikor bemutatkozott, már kétségem sem lehetett, hogy õ is Skandinávia szülötte. Andreas Johansson-nak hívták.

Õ lett tehát Ingrid húgom kísérõje, míg mi Darren lorddal a Soho-ban múlattuk az idõt.
Este a lovagok hazakísértek minket, s megegyeztünk, egy következõ találkában. Ingrid szemén láttam, hogy vérszomja csökkent, s örültem, hogy a délceg Andreast nem fenyegeti semmi vész. Legalábbis barátném részérõl…
Szobánkban, mielõtt nyugovóra tértünk volna, Ingrid kerek-perec nekem szegezte a kérdést:
- Mondd csak Silja… Vonzónak találod Darren lordot?
Elgondolkodtam.
- Nos… Azt hiszem igen. Talán elfogadnám tõle a csókot…
- Ennek igen örülök. Ugyanis rajta igencsak látszik, hogy nem hagyod hidegen…
Mosolyogtam.
- Miket meg nem figyelsz!
- Komolyan. Majd meglátod, két napba sem telik, s az ágyába akar vinni majd. Mit teszel akkor?
- Azt hiszem… Engedek neki.
- Nem félsz, hogy ezáltal megsokszorozódik az erõd? Mi van, ha többé nem tudod megzabolázni?
- Ugyan Ingrid. Hosszú évszázadok óta élek. Megtanultam minden trükköt. A boszorkányt csak erõsíti, ha vámpírrá válik. Kára nem származik belõle.
Ingrid nem szólt erre semmit, s hamarosan elnyomott minket az álom…


Rózsaszirmok, gyertyafény és vércseppek


Sok-sok soho-i séta követte azt, az elsõt… Lord Darren udvarias volt, gavallér, és elvbûvölõ a végtelenségig. Teljesen levett a lábamról..
Mígnem oda fajult a dolog, hogy felmentem vele a lakására.

Elámultam… Mintha visszacsöppentem volna régi korokba: mindenütt gyertyák égtek; kovácsoltvas karos gyertyatartókban, s a szoba sarkában álló, hatalmas, vörös bársonnyal letakart baldachinos ágy körül mélybíbor rózsaszirmok hevertek elszórva…
- Kedves Darrenem - suttogtam könnyektõl égõ szemmel - ez gyönyörû…
- Tetszik, Lady Silja? - kérdezte õ, s szelíden mosolygott, és beljebb vezetett a szobában. Leültünk a dohányzóasztalka mellé, a kanapéra; Lord Darren bort töltött két kristálykehelybe, s az egyiket felém, nyújtotta. Elvettem és belekortyoltam.
- Szó nincs rá, mily csodálatos a környezet - mondtam aztán - el vagyok bûvölve…
- Ezt örömmel hallom - mosolygott gavallérom - ezek szerint eltaláltam az ízlését…
Elmosolyodtam, s újra kortyoltam a borból. Ivott õ is, majd letette poharát az asztalra, s kezébe véve kezemet, mélyen a szemembe nézve, így szólt:
- "Seholsincs éjszakában, mely örök…"
- "Légy holdfényû társam, vándorlásaimon" - folytattam én, mosolyogva. Ismertem e verset, sõt; a költõt, aki írta, személyesen is.
- "Barangoljunk a halott csillagok között;
elfelejtett tegnapok sírhantjainál…" - idézte tovább a lord, majd ajkához emelte kezemet és gyengéd csókot lehelt rá - E költemény mindig magával ragad - mondta sóhajtva.
- Én is szeretem - bólintottam - Miss Debby jó barátnõm volt…
- Ah! - élénkült fel - ön személyesen ismerte a híres, Deborah Mayfair-t?
- Igen… - mosolyogtam - és van egy költeménye, amely mindig megborzongott, ha olvastam, mert úgy éreztem, hogy igazat írt le benne.
- És melyik lenne az?
- A rítus…
- Mily különös - suttogta - nekem is az, az egyik kedvencem..
- "Még! Még! Még!
Hadd halljam hörgésedet,
Szerelembe oltott kínjaidat
Hadd halljam halálsikolyaidat…" - kezdtem idézni.
- … Fogaim húsodba marnak
torkomon át áramlik
bíbor folyama az életitalnak… - folytatta õ, lehunyt szemmel. Most egészen közel voltunk egymáshoz… Kezei, kezemen nyugodtak… Lehunytam én is pilláimat, s ketten, együtt; egyszerre, egymás ajkára leheltük a következõ négy sort:
- "Enyém a véred
enyém a lelked
enyém életed
és enyém… A halálod is immár…"
- Lady Silja… - suttogott Darren lord - ne vegye tolakodásnak… De meg kell, mondjam… Azóta kívánom magát, mióta megpillantottam a Victoria étteremben… Kérem, kérem… Ne küldjön el…
- Nem tenném, Lord Darren - susogtam - hiszen maga is megnyerte az én szívemet.. Nem tudom, bolondos húgom mennyit mondott el magának..
- Éppen eleget - súgta a lord, s lezárta számat egy tüzes csókkal.

Fel sem ocsúdhattam, s már a bársony nyoszolyán feküdtünk; a lord gyengéden csókolta számat, miközben kezei lágyan simogatták harisnyás combjaimat, melyeken felcsúszott a szoknya… Lehunytam a szemem, átadtam magam az ölelés varázsának, csókjait mennyei gyönyörûség volt viszonozni, ujjaim selymes hajába tévedtek… Szenvedélyünk egyre magasabbra csapott, már nem tudtunk parancsolni magunknak… A lord megoldotta ruhám, és kigomboltam selyemingét… Egyszerre hullott a két ruhadarab a padlóra. Simogattuk egymást. Õrjítõen. Izgatóan. Ziháló légvételeink törték csak meg a csendet, s újabb ruhák landoltak az ágy mellett, mígnem már nem takarta egymásra éhezõ testünket semmi…
Egyszercsak Darren felemelte a fejét.
- Mikor akarod, gyönyörûséges Silja? - kérdte hullámzó mellkassal - elõtte… Vagy azután…
Néztem mosolygó száját… Elõbukkanó, hegyes fogait… Elöntött a vágy.
- Melyik a jobb? - kérdeztem, s én is mosollyal ajándékozva meg lovagomat.
- Ha utána teszem meg… - mondta elgondolkodva - az méltó befejezése lenne ölelkezésünknek. Ha pedig elõtte… A vámpírok mindent felerõsítve érzékelnek… Semmihez sem fogható lenne a gyönyör, mit átélsz majd.
- Ezt nem is tudtam… - nyíltak tágra szemeim - rendben. Legyen… Most!

Lord Darren kék szemei felizzottak, mint a holdkõ, mikor rásüt Holdasszony mosolya… Nyakamhoz hajolt; s húsomba mélyesztette fogait. Átcsapott rajtam a kéjes fájdalom. Oly elviselhetetlenül jó volt, hogy alig bírtam visszafogni magam. Miközben õ szinte önkívületben szívta a vérem; s lágyan cirógatta a testemet, én is tenni akartam valamit. Áthajoltam a válla felett s mutatóujjamon viselt hegyes gyûrûmmel sebet ejtettem a nyakán; s remegõ várakozással tapasztottam ajkaimat a parányi sebre; hogy megízleljem a soha nem kóstolt nedût. Mikor én is szívni kezdtem az õ vérét, megremegett ugyan, de nem rántott el magától, hagyta hadd, csináljam, amit akarok.
Sokáig feküdtünk így, vérünk újra és újra helyet cserélt, testemben egyre nõtt, növekedett a kívánság, s már nem bírta õ sem, elkapta a fejét, rátapadt a számra; csókolt, forrón, észbontóan, követelõzõen… Majd átfogva csípõmet, egyesített minket végre. Valóban, eddig még nem tapasztalt kéj borított el. S az átváltozás fájdalma pont a gyönyörök csúcsán ért utol, soha át nem élt, kéjjel kevert kínt okozva ezzel…
Annyira élveztem ezt a túlvilági ölelkezést, hogy újra és újra át akartam élni. A végkimerülésig szerettük egymást… Aztán, mikor kifulladva, egymásra borultunk, sokáig csend volt, melyet csak lassuló légvételeink törtek meg olykor… Darren fölémhajolt.

- Silja, szerelmem… Élek már néhány évszázada, de ily beavatást át nem éltem még soha! Igaz, hogy még nem is tévedt utamba egy boszorkány sem…
Mosolyogtam.
- Tudok egy, s mást a vámpírokról… Már eddig is érdekeltek… S mikor véremet vetted… Valami olyan érzület járta át testem minden porcikáját… Hogy nem tudtam csak úgy tétlenül feküdni…
- Maradj velem, Silja… - kérte - minõ páros lennénk…!
Mosolyomba, némi szomorúság is vegyült.
- Nem tudok ígérni semmit. Még magam sem tudom, mit hoz a jövõ… Bár boszorkány vagyok, saját sorsom nem ismert elõttem…
- Nos… Jó - mondta, s hátradõlt - akkor csak annyit ígérj meg, hogy eljössz velem holnap egy fantasztikus vadászatra…
Föléhajoltam.
- Nos - villantottam ki vadonat fogaimat - ennyit megígérhetek..
S ismét egymásba feledkeztünk…

[anneke]

Az indiánok földjén

Nem csak egy vadászaton vettem részt Lord Darrennel… Hanem megszámlálhatatlanul sokban… Londoban és környékén… Ingrid ezalatt Andreas-szal mulatozott. Néha-néha megtörtént, hogy négyesben ruccantunk ki - mint késõbb megtudtam, felesleges aggódtam Andreas miatt, ugyanis õ is a vérivókhoz tartozott - de a vámpírok alapjában magányos vadászok… Hát így legtöbbször kettesben lordommal, vagy egyedül lestük a prédát.
De egyszer minden jónak vége szakad. Bennem felülkerekedett vándorlelkem, és elvágytam innen is. Valami láthatatlan erõ hajszolt: tovább! Tovább! Nem állhatsz meg… Még nem érted el azt, amit keresel…
Így történt, hogy egy zivataros napon odahagytuk Britannia szigetét, s elhajóztunk a vad indiánok földjére: Vinlandba.

Most az egyszer nem a vakvilágba. Ugyanis, Ingrid húgom egy rokona, egész pontosan a nagynénikéje, lakott e furcsán szép országban, egy sivatagi városkában, melynek neve volt: Scottsdale.
Mary-Jane - a nagynéni - ki csak Jenny mamának szólíttatott; nagyon örvendett nekünk, és rögvest elszállásolt bennünket, a takaros faházban, ahol lakott. A ház, nem volt olyan, mint az általam eddig "ház"-nak nevezett épületek. Keskeny volt és hosszú, és L alakban vette körbe az udvart. Az elején végig, korlátos tornác futott, mely szintén fából készült. A bejárattól nem, messze pedig egy hintaszék várta a fáradtakat…. Csinos volt, és praktikus, és minden kínosan tiszta. A szoba, hol mi laktunk húgommal, éppen a karámra nézett, ahol szabadon szaladgáltak a gyönyörû, fekete, barna, fehér és almásderes paripák.
Jenny mama vidám volt és mosolygós. Már másnap befogott minket a munkába, elvégre egy farmon mindig akad dolog… Mi, pedig nevetve vedlettünk farmerasszonnyá Ingriddel…
Jenny mama semmit nem tudott Ingrid képességeirõl, sem az enyémekrõl, és húgom megesketett, hogy ez így is marad. Azt mondta, errefelé nagyon babonásak a népek… Még csak az hiányzik, hogy esetleg máglyára küldjenek… De ezen a feltételezésen, még õ maga is nevetett.
Szóval gazdasszonyok lettünk. Nekem tetszett a dolog. Régi idõket idézett fel bennem, azokat, mikor még ártatlan boszorkatanoncként az erdõben éltem Stina anyónál, és nem tudtam semmit a világ gonoszságáról…

Ingrid húgomnak, egyre fontosabb lett a szerelem, hála Holdasszonynak.
Dolgozott Jenny mamánál egy napszámos, egy igen csinos lovászlegény: maga Apolló isten földi mása. Magas termet, hosszú, fényesszõke haj, és barátságosan mosolygó, topáz színû szemek. Daniel volt a neve. Dan. Ingrid égigérõ szerelembe esett vele, hamarosan erejét is megosztotta a szõke herceggel, s elköltöztek Jenny mamától - Dan szûkebb hazájába.
Én sem maradtam a farmerasszony nyakán, húgom távozása után… Összekapartam kevéske megmaradt vagyonomat, s beköltöztem a nem messze lévõ nagyvárosba; Virginiába.
Béreltem egy kis házat, kiakasztottam egy táblát, hogy "jóslás, rontáslevétel és egyéb praktikák" s vártam a kuncsaftokat. Mint Hunniában…
Hamarosan otthonomnak éreztem a várost, felfedeztem kultúráját, embereit, zenéjét… S rátaláltam egy olyan zenére is, amely ifjúkorom titokzatos szertartásait és rítusait idézte vissza. S ennek neve volt: dark-gothic. A közeli szórakozóhelyen, mely a hangzatos "Amore Mortis" nevet viselte; csak ilyen zenéket játszottak. Gyakori vendég voltam ott, az italos fiú, mikor a pulthoz léptem, már kérdés nélkül keverte nekem kedvenc Bloody Rose nevû, vörösborból készült koktélomat.

Egy estén - Litha ünnepe volt éppen - ismét e klubban talált az éjszaka. Éhes voltam, prédára lestem. Fura volt e klub közönsége: kivillanó agyaraim, hószín, sápadt bõröm nem riasztotta el õket; mind önként lépett velem a halálba…
Aznap este különösen sokat válogattam… Aztán felfigyeltem egy férfire, kit eleddig nem láttam még itt, s melynek külseje elfeledtették velem az éhséget…
Leült a pulttal szomszédos asztalhoz - lévén most lépett az ivóba - így kényelmesen szemügyre vehettem. Mikor az elõbb teljes magasságában láttam, már akkor megmozdított bennem valamit, de most, mikor leült; s én tanulmányozni kezdtem… Még inkább elborított valami furcsa érzés. Derekáig aláomló, ébenfekete, dús haja; márványfehér bõre, érzéki, vérbõ ajkai fájdalmasan ismerõsnek tetszettek. Egy pillantást vetettem ruházatára is. A mi korunkban dívott, egybeszabott selyeminget, s e században divatos, bõrnadrágot viselt. Mindezt fekete színben… Csizmája, mint az országutak vad, motorral száguldozó angyalaié…
Tekintetem ismét feljebb emeltem… Néztem szépen metszett, markáns arcát, s ferdevágású, különös színû szemeit… Azok a szemek… Megborzongtam. Színük, mint az ó-borostyán, s a tekintete… Mint egy vadászatra készülõ párducé. A fájdalom újra belémmart. Láttam én már e borostyánszemeket, e prédára lesõ tekintetet… Néztem, néztem az ismeretlen-ismerõs arcot, s hirtelen felködlött elõttem egy másik hely, egy másik idõ…

Silja emlékei

Fiatal boszorkanövendék voltam még akkor, az erdõ tapasztalt boszorkányánál, Stina anyónál voltam tanonc. Ott kezdõdött minden… Az erdõ szélétõl nem messze, hol éldegéltünk, a környék fejedelmének vára magasodott.
Stina anyó fõképp a füvekkel foglalkozott, s nekem is azt tanította meg elõször. Rejtekünk nem ismerte senki, de jó is, hiszen rögtön a máglyán találtuk volna magunkat.
Stina anyó minden napkeltekor elküldött az erdõ széléhez, hogy megszedjem azokat a füveket, mik csak ott nõttek, lecsipkedjem a fiatal tölgyfák zsenge hajtásait, varázspálcának való ágakat törjek, s mandragórát keressek a nem messze lévõ akasztófa-dombon. Mindezek nagyon fontos dolgok voltak. A füvekbõl gyógy- és varázsitalokat készítettünk, a pálcákért ismerõs boszorkányok, boszorkánytanoncok jönnek majd; a fiatal tölgyek hajtásai, pedig megvédenek az illetéktelen behatolóktól…

Egy különösen szép, nyáreleji reggelen, különös társaságom akadt, ugyanis, épp a palástfüvet gyûjtögettem kis batyumba, mikor lódobogás ütötte meg a fülemet. Felnéztem… Egy szép pejkanca léptetett elõ a sûrûbõl, nyergében, pedig a legszebb ifjú ült, kit valaha látnom szerencséltetett. Délceg termete, hollófekete haja, tüzes pillantása rögtön elbûvölt. Futó pillantással felmértem, hogy alighanem a várból érkezhetett, mert a kastély õreinek egyenruháját viselte. Nyilván kedve szottyant egy kis hajnali lovagláshoz.
Amint meglátott, megfékezte a lovat, leugrott róla, s széles mosollyal meghajolt elõttem.
- Hódolatom, szép hölgy! Ugyancsak jókor kelhettél ma reggel…
- Hasonlóképpen, jó lovag! - viszonoztam a kedves üdvözlést - szeretem nézni a napfelkeltét, na meg dolgom is van, amint látod.
- Látom - villant meg borostyánszínû szeme - füveket szedegetsz… Boszorka lennél, úgy-e?
Megrezzentem. Engem jól lelepleztek. Mondhatnám, hogy ugyan, csak a kecskémnek szedegetek egy kis abrakot, de éreztem, itt a hazugság már nem segít.
- Az volnék - bólintottam hát - s most kezedben életem, jó uram - tettem hozzá lehajtott fejjel.
Közelebb lépett hozzám, s felemelte lehajlott fejemet. Borostyánszín szemei barátságosan, melegen csillogtak.
- Sose félj, jó leány - mondta kedvesen - nem árullak el… Jóanyám is tudós asszony, s én éppen az õ védelmére szolgálom a fejedelmet.
- Hogyan, jó uram? - pislogtam értetlenül.
Elmosolyodott. Oh, ez a mosoly! Szíven ütött.
- Anyámasszony ellen sok pletyka kélt városunkban, hol a fejedelem az úr - magyarázta - s azt, mindenki tudja, hogy urunk nem tûri a vajákosságot maga mellett. Rábeszéltem hát; hogy vegyen maga mellé, hogy a csõcselék száját befogjuk. Jó barátja volt atyámnak… Ráállt a dologra, s én - zsoldos lettem, seregében. De nem küldött harcba, mint látod. Arra rendelt, hogy kastélya biztonsága felett õrködjem.
- Értem már, jó uram - bólintottam - a mi családunkban is anyáról gyermekre száll e képesség, de mindig csak az elsõszülöttre. Húgom hétköznapi lett… Anyám, pedig elküldött tanulni..
- Mit nem adnék érte, ha én is tanulhatnám a mágiát! - sóhajtott fel - érzem, megvan bennem a képesség, hiszen egy boszorkány fia volnék, de… - nem fejezte be a mondatot, rámfüggesztette tekintetét.
- Ne vedd semmibe jó anyád jó hírét, jó uram - vetettem ellene ötletének - anyádasszonynak jó oka volt rá, hogy elfogadja a te áldozatodat. Ne tégy rosszat magatoknak, azzal, hogy bajba keveredsz. Elég baj lehet neki az, hogy nem láthat minden napon…
Elmosolyodott.
- Szokatlanul megfontolt szavak, egy fiatal lányka szájából. Másban is ily meggondolt vagy?
- Nem tagadom uram - mosolyodtam el én is - hogy valóban meggondolom minden tettemet. Különben már nem élnék… Éveim számát, pedig ne nézd, uram, az csak testem tapasztalata; de lelkem, mint tanítóm mondotta volt; már igen öreg.
Ígyen diskuráltunk. A kellemesen hûvös hajnali meg-meglebbentette fürtjeinket, a nap már rég felkelt, s arany fénnyel ragyogott, de mi nem vettük észre. Arra ocsúdtam fel, hogy a várban megszólalt a kilenc órai istentiszteletre hívó, kilenc harangütés. Felkaptam a batyumat, s már nyargaltam volna, mint a szél, hiszen Stina anyó eddig már el is siratott tán, de lovagom elébem állt, s megragadta karomat.
- Csak egy szóra! Látlak, még?
- Minden reggel itt szedek füvet - válaszoltam - de nem hinném; hogy máskor is beszédbe elegyedünk… Hiszen még a nevedet sem tudom…
- Oh, bocsáss meg! Szépséged ragyogása elhomályosítja elmém - bókolt - s ígyen elfeledkeztem az illemrõl… Nevem; Ulwar Thor Egil ap Bergenborg… Szolgálatodra - mondta, s meghajolt elõttem, miként nemeseknél illik.
Felnevettem.
- Én nem büszkélkedhetem ennyi névvel - mondtam vígan - bár nemes kisasszony vagyok, parasztok leányaival nevelkedtem. Elszoktam már az udvari móditól… Nevem pedig, egyszerûen; Silja. Örültem a társaságodnak! - azzal felkaptam a vászonzacskót s beszaladtam az erdõbe.

Azt hittem, sose látom többé, de másnap reggel ismét eljött. Aztán újra és újra. És mindig találtunk beszélnivalót, s idõvel - mivel meghatotta szívemet a könyörgése - tanítani kezdtem a mesterségre. Amit Stina anyó megtanított nekem, én rögtön továbbadtam lovagomnak.
Napról- napra, percrõl-percre jobban és jobban szerettük egymást, s egy balzsamos, teliholdas éjszakán - Beltane ünnepe volt - csodálatos rítust tartottunk együtt, Ulwar, meg én; s azon az éjszakán lettem az övé, s fedeztük fel egymással a testi szerelem csodáját. Másnap, mikor visszalovagoltunk az erdõ széléhez, hol búcsúzkodni szoktunk volt, leugrott a lóról, leemelt engem, s a földre téve; mélyen a szemembe nézve a következõket mondá:
- Megbabonáztad szívemet Lady Silja. Soha más asszonyra nem nézek többé. Sorsod, az én sorsom, életed az én életem immár. Légy a feleségem!
- Ulwar… - néztem a szemébe - gondold meg. A kastélyban jó életed van. Kényelemben élsz. Ha engem választasz, a magány és kitaszítottság vár…
- Nem érdekel… - suttogta - te velem leszel, és nekem csak ez a fontos. Szeretlek, és veled akarom leélni az életem.
- Oh, Ulwar… - susogtam, s karjaiba simulva, lágy csókot leheltem a szájára - a feleséged leszek - súgtam pirulva - nekem sincs más vágyam, csak te…
Felragyogott a szeme e szavaimra, szorosan magához ölelt majd elengedvén engem, fellendült lovára s istenhozzádot intett.
Másnap Stina anyó kunyhójában megtartottuk a kézfogót, melyen Ulwar egy bajtársa is jelen volt, mint tanú… rossz elõérzetem volt, de nem szóltam róla újdonsült férjemnek. Hátha csak én képzelõdöm…
Ulwar házat emelt az erdõben, nem messze Stina anyó kunyhójától, s mi oda költöztünk. Férjem - többszöri könyörgésem ellenére - visszatért a kastélybéli munkájához, hisz, mint mondta, gondoskodnia kell asszonyáról; vagyis rólam.
Boldogan, szerelemben éltünk, és sokáig nem is volt semmi baj… Ám sajnos, az én félelmeim igazolódtak be… Drága férjemet elárulták, kiszolgáltatták. És éppen az, az ember, akitõl azt õ a legkevésbé sem várta… Akiben feltétlenül megbízott.

Egy különösen csodálatos alkonyon csapott reánk a borzalom. A bajtárs, a barát, a tanú…
Elárulta rejtekünket. Ulwart - tudta nélkül - vagy tíz fegyveres követte, mikor hazaindult hozzám. Még megvárták, hogy szerelmesen egymás karjába borulunk… Aztán körbevették. Kiszakították karjaim közül, s a házacska elõtt elterülõ; kis tisztásra lökdösték.
- Ki ez a fehérszemély? - dörrent rá a csapat vezetõje, megvetõen intve felém kardjával.
Ulwar állta a sarat.
- A feleségem - felelte higgadtan.
- A feleséged?! - ordított tovább a káplár - Hogyan? Elvetted tán Isten, s ember elõtt?!
- Elvettem õt Isten - mutatott az égre és a környezõ fákra, kedvesem - és ember elõtt - bökött most bajtársára, ki a hátulsó sorban állt; s igyekezett nem Ulwarra nézni - az én lelkem tiszta - folytatta az én uram - s asszonyomé is. Nem követtünk el semmiféle bûnt.
- Nem?! Azt majd a kegyelmes fejedelem, és a nagytiszteletû püspök úr eldönti. Lódulj!
Nem nézhettem tétlenül, ahogy drága férjemet vasra verve elvezetik… Lehunyt szemmel segítségül hívtam a Természet elemeit, hogy segítsenek. Rázkódott a föld, hatalmas szél kerekedett, a katonák futottak; ki merre látott, azt hitték, itt a világ vége. De a vezetõjük szilárd maradt; mint a kõszikla. S szeme az én csukott pillájú, erõsen koncentráló alakomra tapadt.
- Fogjátok el azt, a vajákos boszorkányt, ti félnótások! - ordította rám mutatva - az csinálja ezt a hacacárét!
Pár pillanat alatt, öt vagy hat marcona katona vett körbe s ragadott meg félelmetes erõvel. Kiestem az összpontosításból, s a szélvihar és földmorajlás abbamaradt. De mielõtt még a káplárhoz hurcolhattak volna, Ulwar is kipróbálta erejét… Most elõször. Éjszaka borult ránk… De nem tudtunk kihasználni pillanatnyi elõnyünket. Én elfáradtam az elõbbi vihar megidézésében, kedvesem, pedig nem volt még elég járatos az efféle bájolásban…
Summa, summarum, hamarosan mind a ketten ott álltunk a tisztáson, köröttünk kivont karddal a katonák, kezünk-lábunk súlyos bilincsben. S vád is súlyos volt: boszorkányság!
Mivel saját szemükkel látták, mire vagyunk képesek; kétség sem fért bûnösségünkhöz. Alig két óra múltán már a vár tömlöcében találtuk magunkat; s a káplár gúnyos vigyorral közölte, hogy használjuk ki, mert ez, az utolsó éjszakánk… Holnap máglyára kerülünk mind a ketten.
Átvirrasztottuk az éjjelt… Nekem nem volt még annyi erõm, hogy mindkettõnket megszabadítsam, hát megpróbáltam meggyõzni kedvesemet, hogy meneküljön. Ám, õ meg engem akart életben tudni… S így ment ez, hajnalig.
Sötét volt még, de az ég alján már derengett az, az aranyszínû ragyogás, mi a nap keltét, s mi halálunk idejét jelezte. Ulwar kisírt szemeimbe tekintvén így szólt:
- Menekülj te, Siljám, egyetlenem! Élj tovább! Élj helyettem! - szemei izzottak a belsõ tûztõl, s én nem tudtam ellenállni e pillantásnak - Élj, s én majd megkereslek, bárhol legyél is! Visszatérek új, és új alakban, kereslek égen és földön, életeken át… S hidd el: egyszer egymásra találunk újra.
Megfogták lelkemet e szavak. Nem tudtam szabadulni hatásuk alól. Engedtem Ulwar rábeszélésének… Felpattintottam gyûrûm fedelét, s az alatta lévõ port kedvesem tenyerébe ráztam.
- Nyeld le - mondtam - enyhíti a fájdalmakat… S nekem könnyebb lesz az út, ha tudom, hogy nem szenvedsz.
Nem szólt semmit. Lenyelte a port; majd magához vont, s hosszan, forrón, kétségbeesett szenvedéllyel csókolt meg. Beleremegett minden porcikám. Ez a csók melengette lelkemet; s vértezett fel az elõttem álló megpróbáltatásokra.
Aztán kicsapódott az ajtó, felrángattak a földrõl mindkettõnket…
Mikor ott álltunk a gerendához kötözve, köröttünk magasra csaptak a lángok, hallottuk a csõcselék gúnyos, kárörvendõ, gyûlölködõ zsivaját; kedvesem még utoljára felém fordult…
- Emlékezz! - súgta - Emlékezz, mit ígértem neked. Egyszer újra találkozni fogunk, én Siljám, s akkor már semmi és senki nem fog minket egymástól elválasztani.
Könnyes szemmel bólintottam. Pilláim lehunyódtak… Az erõ lassan elborított; testem könnyûvé vált, mint a pernye, s én szálltam, szálltam, minél messzebbre attól a helytõl; hol elsõ és egyetlen szerelmem teste immár porrá és hamuvá égett…

Mindez egy szempillantás alatt játszódott le lelki szemeim elõtt, s talán nem is voltam tudatában annak, hogy még mindig a borostyánszemût bámulom. Akkor riadtam csak fel, mikor árnyék vetült arra a helyre, ahol ültem, s meghallottam magam felett egy érdesen mély, borzongató hangot:
- Ne haragudj, hogy megszólítalak, de ismerjük mi egymást valahonnan?
Felnéztem… S megállt bennem az ütõ egy pillanatra. Õ volt az… A borostyánszemû.
- Nem hinném - válaszoltam, s csak most vettem észre, milyen rekedt a hangom.
- Csak azért kérdem - folytatta - mert úgy fixírozol, mintha azon törnéd a fejed, hová is tegyél…
- Bocsánat. Nem akartalak zavarni, csak elgondolkodtam…
- Nem zavart…
- Nem ülsz le? - invitáltam a mellettem üresen álló bárszékre mutatva - ha már ilyen kellemesen elbeszélgetünk…
- Szívesen - a borostyánszemû leült a felkínált székre, s felém, fordította szép arcát. Zavartan mosolyogtunk egymásra, majd ültében bemutatkozott - Thor Ulwar Egilsson. Szolgálatodra - biccentette meg méltóságteljesen a fejét, s hozzátette - de szólíts csak Ulwarnak.
Én is megbiccentettem a fejem, s igyekeztem leplezni feltûnõ meglepettségemet.
- Örvendek. Silja. Vagy Lady Silja, ahogy tetszik. De nem szeretem a sallangokat.
Bólintott, s beszélgetni kezdtünk… Elõször általános ügyekrõl, aztán felfedeztük, hogy van közös érdeklõdési pontunk: az okkult tanok. Nos, a továbbiakban ezt a témát jártuk körül, különös tekintettel a vámpírokra és boszorkányokra; de közben bennem egyfolytában a neve, s a stílus, visszhangzott, ahogy bemutatkozott. Feltûnõen hasonlított ez is… S mikor a vámpírokra terelõdött a szó, megjegyzést tettem különösen hegyes metszõfogaira, s aziránt érdeklõdtem, hogy közülünk való e. Megrázta a fejét.
- Nem, én nem vagyok vámpír. Csak játszom, hogy az vagyok…
- És szeretnél vámpírrá válni?
Mosolygott.
- Esetleg tudnál tenni valamit az ügy érdekében? - kérdezett vissza.
Nem szóltam semmit, csak elmosolyodtam, úgy, hogy metszõfogaim kilátsszanak. Elkomolyodva nézett rám. Aztán… Megfogta a kezem és megcsókolta.
- Istennõm! - súgta - hát rád találtam végre…?!
Nem értettem, mit akart ezzel mondani.
- Hogy-hogy rám találtál?
- Életeken keresztül kerestelek téged. Az egyetlen, amit nem felejtek el, ami nem vész a feledés homályába az újjászületés kínjaiban: az, hogy téged kereslek, ahogy ígértem.
Szóhoz sem jutottam az ámulattól. S õ folytatta:
- Egyszer… Vagy kétszer talán… úgy éreztem, igen, megleltelek. De csalódnom kellett; mert kiderült, csak képzeletem játszott velem. Egyik sem volt, az, akit kerestem.
- És mondd, kit is keresel tulajdonképpen?
- Azt nem tudom így elmondani… Egy mosolyt, egy pillantást, egy hangot… Nem tudom.
- De ha ennyire bizonytalan az egész, hogy lehetsz most mégis annyira biztos benne, hogy én vagyok az, aki után kutatsz?
Mélyen a szemembe nézett.
- Most, mikor az elõbb elmosolyodtál, hirtelen belémvillant, hogy ezt a mosolyt, én már láttam. Belenézek a szemedbe, s érzem, hogy melegedtem már szelíd pillantásod fényes sugaránál… Kezembe vettem kezedet, s tudtam, hogy ezt a bársonyos bõrt én már simogattam valaha. Nem tudom biztosan, hogy te vagy az, csak érzem. És ezúttal nem tévedhetek… S még a neved is - tette hozzá elmélázva - még a neved is emlékeket ébresztett bennem, de nem tudom miféle emlék, sem azt, honnan való.
Nyeltem egyet. Ez túl szép. Hogy annyi, annyi év, sõt század; örömtelen élet után, egyszercsak egymásra találjunk?! De minden egyezik: a név, a szem, s az emlékek. Mit gondoljak, hát? Nagyot sóhajtottam, s megkérdeztem újsütetû lovagomat, mondja el, amire emlékszik.
- Mibõl áll a történet? Hallhatnám?
- Nincs sok értelme… Rémlik egy nagy zöld mezõ, egy faház, virágok… És te. Gyönyörû hajadban margarétakoszorú. Valami nagy-nagy boldogság. Aztán… Csend. Széttörik a kép, és katonák masíroznak elõ. Aztán mérhetetlen szomorúság kerít hatalmába, s utána csak az ígéretre emlékszem.
- Igen - suttogtam - Az a vége. Jönnek és elfognak. Bebörtönöznek, és másnap ott a máglya. Nem töltöttünk túl sok idõt együtt. S én még keveset tudtam ahhoz, hogy mindkettõnket megmentsem.
- Akkor hát… Te is emlékszel, Silja?
- Hát persze. Hiszen azért néztelek… Nem mertem elhinni, amit látok.
- Hogy-hogy rögtön rámismertél? Akkor is így néztem ki?
- Igen. És azért is ismertem rád, mert az én emlékeim nem homályosultak el. Én nem vándoroltam életrõl-életre. A boszorkányoknak ez nem adatik meg. Most pedig… Már mindörökre lemondhatok errõl.
- Mert vámpírrá lettél.
- Igen. Azért mégis változtál valamit… Az akkori éned idegenkedett volna a vámpíroktól. Gonosz szörnyeknek tartotta õket.
- Most kedvelem a vámpírokat - mondta elgondolkodva Ulwar - magam is szeretnék az lenni.
- Lehet róla szó… - mosolyodtam el.
Nevettünk. Csodálatosnak láttam mindent. Hirtelen mehetnékem támadt. Kettesben óhajtottam lenni újra megtalált lovagommal. Kérdõn néztem rá.
- Nincs kedved sétálni egyet?
- Veled bármit, édes boszorkányom - mondta, s megfordítva kezemet - melyet az egész beszélgetés alatt nem engedett el - belecsókolt a tenyerembe. Megborzongtam. Ez is régi mozdulat volt. A kedveskedés elsõ fokozata… Felálltunk s kisétáltunk a klubból. Kifelé menet Ulwar átkarolta a vállam, s én jólesõen bújtam oda hozzá. Kimondhatatlanul boldognak éreztem magam.

Mint említettem, Litha ünnepe volt. A bársonykék égen úgy tündökölt az ezüst Telihold, mint egy szépen csiszolt gyémánt. A balzsamos éjszaka romantikus hangulatba ringatott mindkettõnket.
Egy hídon álltunk… Alattunk sötéten csillámlott a víz, s én elbûvölten figyeltem, ahogy a Hold ezüst hidat fest a víztükörre.
Ulwar mögöttem állva, gyengéden átkarolta a derekamat, szorosan magához ölelt. Így álltunk percekig (vagy órákig? Ki tudja?), mikor egyszercsak maga felé fordított, lehajolt hozzám, s forrón megcsókolt. Megremegett a testem, emlékek törtek fel belõlem, ismerõs érzések borítottak el. Viszonoztam… S egy pillanat múlva már szenvedélyes csókcsatába bonyolódva, szorosan öleltük egymást, teljesen megfeledkezve a világról. Mikor magunkra ocsúdtunk, Ulwar megkérdezte, hogy nincs-e kedvem felmenni hozzá. Volt. Semmi értelme nem lett volna az álszemérmeskedésnek: mi a tiszteletköröket már nagyon régen lefutottuk…
Aztán egyszercsak ott álltunk a hálószobában, amely szintén középkori stílusjegyeket viselt magán, hasonlóan a többi helyiséghez a házban. A hatalmas, ízlésesen faragott ébenfa ágy, azonnal megnyerte tetszésemet… Olyan volt, mint valami fejedelmi nyoszolya. A fekvés is kényelmesen esett rajta…
Ahogy lovagom becsukta az ajtót, már borultunk is össze mindenféle körök nélkül. Testemben ekkorra már tombolva égett a vágy, minden érzékemmel, idegszálammal, vágytam, kívántam õt, s tudtam, hogy õ is ugyanúgy érez. Aztán… A szenvedélyes rávezetés után mégis sokáig feküdtünk egymás mellett mozdulatlanul. Én moccantam elsõnek. Eszembe jutott, az a régi-régi Beltane… Amikor az áradó holdfényben kíváncsian és áhítattal tanulmányoztuk egymás testét… Kinyújtottam a kezem, és felkattintottam az ágy felett lévõ lámpát. A sápadt fény, pont annyi világosságot adott, mint kellett. S én újfent megcsodáltam szerelmesem testét. Megérintettem, végigcsókoltam-simogattam, apránként haladva lejjebb, s lejjebb; hallgattam gyors légvételeit, ahogy érintésemre reagált, s ettõl bennem is felkorbácsolódott a vágy.
Nem volt köztünk akadály, ruháink rendetlen halmazban réges-rég az ágy mellett hevertek; s a bennem tomboló heves kívánság hatására, úgy gondoltam, magamhoz ragadom az irányítást. Lovaglóülésben ráereszkedtem lovagomra, s magamba fogadtam õt. Egyszerre kiáltottunk fel a testünkbe hasító kéjt érezvén; a kívánság még erõsebbé vált bennem, lassan köröztem csípõmmel, hogy még erõteljesebbé tegyem mindkettõnk számára az élményt. Egyre gyorsabban és gyorsabban mozogtam, magával ragadott valami eddig soha át nem élt szenvedély, szemem behunytam, s teljesen átadtam magam ennek az érzésnek. Hallgattam egyre gyorsuló lélegzését, éreztem kezét a derekamon, erõteljes mozgását, ahogy az általam diktált tempót követte, aztán… Megfordított, most õ került felülre. Teljesen átadtam neki, olvadt viasszá váltam a karjaiban, az oly régóta nélkülözött szerelmes odaadás sugárzott minden mozdulatomból, s õ a gyengéd, ám szenvedélyes szeretõ érzéki módján vezetett el mindkettõnket a beteljesülésig.

[anneke]

Ahogy kezdõdött... Úgy legyen vége


Litha óta boldog egyetértésben... Vagy mégsem? Egy idõ után egyre inkább éreztem, hogy Ulwar... Nem tud megbirkózni az én természetfeletti képességeimmel... A halhatatlanságommal... A vámpírlétemmel.
Néha úgy gondolom, talán el kéne hagynom õt... Ugyanúgy, ahogy Tarald-ot, õt is hagynom kéne egy halandó leánynak.
De aztán nem volt erõm megtenni... Addig, amíg Ulwar maga nem hozta tudomásomra - halandó társat szeretne. Csak egy pillantás volt... De én értettem belõle mindent. Gondolatban sok boldogságot kívántam nekik. Néztem Ulwar kezét a kedves, búzaszõke leány derekán, ráragyogó mosolyát, a lány csillogó kék szemét... Rám itt már semmi szükség...
Újra útra kell kelnem.
De ezúttal nem kell csomag. Nem kell semmi. Vállaim elfáradtak a nyolcszáz esztendõ rárakódott súlyától... Belefáradtam az öröklétbe. Stina és a boszorkányok végzete utolért hát engem is; túl sokat éltem... Megváltás lett volna számomra a halál... Ám, miután Darren Lord-tól elfogadtam a halálos csókot - erre már semmi reményem nem lehetett. De talán... Talán mégis.. Sokat hallottam olyan vámpírokról, akik sok esztendõkre a föld alá rejtõznek, s így a "halál álmába" merülve - boldog öntudatlanságban szenderegnek át eonokat... Erre készültem én is. És soha többé nem akartam felébredni. Visszatértem õshazámba, ahol minden kezdõdött: Norvégia hócsipkés hegyei közé. Megkerestem azt, az erdõt, ahol valaha oly boldog voltam Stina anyó tanoncaként, majd Ulwar asszonyaként. Kedvenceim a tölgyek... Egy évszázados tölgyfa alá ástam meg nyughelyemet. Lefeküdtem a hûvös földre, s aztán... Magamra zúdítottam a kiásott hordalékot. Szemeim lehunyódtak... Tudatom csak valami felszínen vibrált... Mint a fáké. Eggyé váltam az erdõvel. Kezdetét vette a halálos álom... És azt hittem, többé fel sem ébredek belõle.

Aztán mégis... Valami ösztön visszalökött ebbõl az öntudatlan éberlétbõl. A keresés láza... És én felkeltem sírágyamból, és egy teljesen megváltozott világot találtam a felszínen. Mintha el sem telt volna az a sok száz esztendõ... Az erdõ ugyanolyan volt, ha nem még sûrûbb; ám a házak hiányoztak körüle... Mindenütt, a Természet csendje. Mintha már nem lennének emberek. Útra keltem, s hosszú és viszontagságos utazás után elérkeztem oda; hová a szívem hajtott: Virginiába. Ám az egykor virágzó város helyén dús vadon terpeszkedett, körbeburjánozva néhány összeeszkábált kalibát, ahol csontsovány, rémálomszerû alakok tengették nyomorúságos életüket. Ez lett hát az emberi fajból...
S ekkor megéreztem, a saját fajtám jelenlétét... Felfedeztem õket a halállal eljegyzett emberek között. Õk maguk is szörnyen festettek. Magasak voltak, és szikárak; koponyájukra halottfehéren feszült az ezüst derengésû bõr... Éhség. Félelem. Vadság. Ezek a vámpírok szenvedtek... Nyoma sem volt az egykori, elegáns gyilkosoknak, elbûvölõ vadászoknak, akikkel a halandók önként léptek a Túlvilágba...
Kétségbeestem. Ezért ébredtem fel? Hogy lássam ezt a pusztulást? Hová lettek szeretett halandóim? Hová, a mesék homályából elõlépett nemzetem? Valóban én lennék az utolsó boszorkány? Kis húgom, Ingrid, vajon túlélte-e ezt a hatalmas armageddont? Nem mentem oda hozzájuk. Bár égetett az éhség és szomjúság; nem kerestem prédát. Megrettenve, és szomorú szívvel, visszahátráltam az erdõbe. Nem. Ez itt - már nem az én világom.
- Tudtam, hogy egyszer visszajössz, Silja.
A hátborzongató, mély hang, olybá tûnt nekem, mintha valamelyik fából szólna. Ismerõs, bús húrokat pendített meg lelkemben... Körbenéztem, s megpillantottam egy magas, sötétbe burkolt alakot, amint éppen felém tart.
Ahogy jött, nem tudtam levenni róla a szemem. Tekintetem falta daliás alakját, hosszú haját, ránctalan arcvonásait, tündöklõ szépségû szemét...
"Álljunk csak meg - torpantak meg gondolataim - hogy lehet, hogy Õ itt van? Hiszen..."
S ekkor megláttam. A holdderengésû bõr, a titokzatos pillantású borostyánszemek, melyek világítani látszottak; vérbõ, duzzadt ajkai közül kibukkanó, hegyes fogai. Megállt elõttem... Tudta, hogy tudom.
- Vámpírrá lettem, Silja. Érted. Miattad. Régóta kereslek. Aztán megértettem, hogy elhagytál. De valahogyan éreztem, hogy egyszer majd visszatérsz. És én elhatároztam, hogy megvárlak itt, akármi történjék is.
- Túl késõn jöttem, Ulwar - sóhajtottam - a mi világunk elpusztult... Én nem vagyok képes így élni.
Egymásra néztünk. Tudtuk, hogy mire gondol a másik...
- Gyújts tüzet, Silja - suttogta, s én megtettem.

Utóhang

Lady Ingrid vagyok. A nagy világégés után hozzáláttam, hogy megkeressem egykori mentoromat és tanítómat; Lady Silját, mert éreztem, hogy valami baj történt vele.
Egy ideig minden gond nélkül tudtam követni a nyomát, a belsõ hangra hallgatva, mi bennem vezérelt felé. Aztán... Az egykori Virginia területén elvesztek a nyomok, és elhallgatott a hívás is. De én csak mentem, mentem elõre. Ahol valaha zsúfolt, zsibongó város állt, ott mára csak néhány deszkabódé szerénykedett. Az emberek meg... Ah, mikor is lesz ugyanolyanná a világ, mint azelõtt volt?
Nos, nem torpantam meg. Nem rémisztett el a csontsovány emberek, és a köröttük keringõ, kiéhezett vámpírok látványa. A bódékat körülvevõ erdõ úgy zúgott a hirtelen feltámadó szélben, mintha valami titkot rejtene... Beléptem. A bennem eddig rejtezõ hívás újraéledt; s én egyszerre csak ott találtam magam egy éppen még parázsló tûzrakás elõtt... Borzongva néztem az izzó fadarabokat... Valami rossz érzés kerített a hatalmába. Megpiszkáltam a forró hamut, s itt-ott elszenesedett csontokat találtam...
Lehunytam a szemeimet, s megpróbáltam egy kevésbé használt képességemet elõhívni. Hirtelen "látni" kezdtem... Láttam Silját, és egy ismeretlen férfit, amint fellépdelnek a máglyára.
NEM! - ordított belül egy hang.
Összerezzentem, a kép tovatûnt. Ekkor suttogást hallottam kiszûrõdni a lombok suhogásából...
- Szórd szét... Szórd szét a hamvakat...
Segítségül hívva a szelet, percek alatt tisztára söpörtem a máglya helyét. Álltam a szélben, néztem, ahogy a pernye könnyeden száll a légben... És könnytelen szemmel zokogtam.
Lerogytam a legközelebbi fa tövébe, mert a fájdalom lesújtott. Hirtelen valami keményet tapintottam a tavalyi avar alatt. Arcom elé emeltem... Egy kis, bõrbe kötött könyvecske volt, fedelén egyetlen szó állt arannyal futtatva: Napló.
Belelapoztam... És felismertem Silja kézírását. Silja naplója... Becsuktam és magamhoz szorítottam. Elhatároztam, hogy megõrzöm. Legalább ennyi maradjon nekem - helyette.



Vége

[bolhas]

Ez szép. Nincs igazán egységes cselekményvonulata, inkább tűnik úgy, mintha egy karakterötletből elindultál volna, és minden részben új kalandokba sodródva játszottál volna vele. De tetszik.
*éretelem magasfokon*

[Alida-Erdogan Atalay Fan]

Ez nagyon jó,remem kis írás.

De kérdezhetek valamit?
Honnan vetted az Azrael nevet?Ugyan is nekem is van egy ilyen nevû karakterem.
BlackX oldalán van fent az a fic:Azrael és Christian a címe annak a fic-nek.

Kicsit néztem mikor olvastam de egyben örülök is hogy nem csak én használok furcsa és idegen hangzású neveket.

élvezettel olvastam végig.És arra jöttem rá hogy te is úgy nézel a vámpírokra mint én.Igaz nem tudtam kideríteni hogy éjjeli vagy fénybenjáró a vámpírod de jó lett.

[anneke]

bolhas said:

Ez szép. Nincs igazán egységes cselekményvonulata, inkább tűnik úgy, mintha egy karakterötletből elindultál volna, és minden részben új kalandokba sodródva játszottál volna vele. De tetszik.
*éretelem magasfokon*

Köszönöm a hozzászólást. Valóban, nincs igazi cselekmény ebben az egészben, mintha egész végig, csak a tragikus véget készítettem volna elõ...
Egyébként most újraolvasva, úgy tûnik, hogy minden rész pont olyan, mint akkor a hangulatom volt... ))

[anneke]

alida said:

Ez nagyon jó,remem kis írás.

De kérdezhetek valamit?
Honnan vetted az Azrael nevet?Ugyan is nekem is van egy ilyen nevû karakterem.
BlackX oldalán van fent az a fic:Azrael és Christian a címe annak a fic-nek.

Kicsit néztem mikor olvastam de egyben örülök is hogy nem csak én használok furcsa és idegen hangzású neveket.

élvezettel olvastam végig.És arra jöttem rá hogy te is úgy nézel a vámpírokra mint én.Igaz nem tudtam kideríteni hogy éjjeli vagy fénybenjáró a vámpírod de jó lett.

Köszike!

Azrael: Philip Pullman-nak van egy trilógiája, amelyben szerepel egy ilyen nevû karakter. Egyébként meg szeretem az ilyesfajta, angyalnevekre emlékeztetõ neveket használni... Másik kedvenc névcsoportom, a skandináv nevek.

A vámpírjaim pedig... bírják a fényt, de igazi lételemük az éjszaka... Mint a boszorkányoknak.