Post by anneke on Sept 5, 2005 17:14:48 GMT 1
Író: anneke
Univerzum: HP - alternative
Fõbb szereplõk: Draco Malfoy, Ron Weasley, Hermione
Korhatár: tennék egy 12-es karikát, úgyhogy PG-13
Megjegyzés: ez a novella már régen motoszkált bennem, mielõtt megírtam volna. Aztán... Ilyen lett.
Kérem, aki elolvassa, írjon rá kritikát. Ha nem esik nehezére.... ;D
Akkor történhetett, mikor az apja megölte azt a kisfiút.
Még most is elõtte van a gyermek rémült tekintete, az értetlenség az arcán… Nem tudta, mi történik vele… S néhány pillanat múlva, már halott volt.
"Egy halálfaló nem ismer könyörületet" - hallotta hirtelen a fejében az apja hangját.
Tudja, hogy aznap egy sárvérû családot mentek elpusztítani, a PARANCS-nak engedelmeskedve. Tudta, hogy a fiú beszennyezi a szent varázsló nevet a mugli származásával… De mégis; hiszen csak egy kisgyerek!
Draco Malfoy megrázkódott, s kezébe temette az arcát. Jó pár éve már annak, hogy befejezte az iskolát, s utána rögtön beavatták. Az elsõ bevetést még élvezte is… De amikor most szembesült apja kegyetlenségével, valami eltört benne. Apja, a nagy Malfoy, az aranyvérû… Nem elégedett meg azzal, hogy egyszerûen csak a másvilágra küldje a szerencsétlent. Elõtte még kínozta is, annyi Crucio-t mondva ki rá, hogy Draco elfordította a fejét, hogy ne lássa a kínlódó arcocskát. De a keserves sírást még így is hallotta… Aztán suhant a zöld fény…
Másnap elköltözött otthonról, mert nem bírt többé az apja szemébe nézni…
S azóta, egyfolytában csak az a jelenet játszódik le a szeme elõtt; újra és újra, s eleddig elfojtott gondolatok bukkannak fel a fejében.
Vajon mire büszkék? A kegyetlenségükre? A gonoszságukra?
"Csak semmi érzelem, az gátolja a józan gondolkodást - hallja magában apja szavait - nekünk nincs szükségünk érzésekre. Egy halálfaló legyen hideg. Számító. Kegyetlen. Társai iránt feltétlen engedelmes. Szívét csak a gyûlölet és a harag fûtse…"
Draco hirtelen értelmetlennek találta az egészet. Ezt az egész fennhéjázást, a büszkeséget a származásra, azt, hogy semmi nem fontos csak a vér…
Hiszen a Sötét Nagyúr is félvér - jut eszébe hirtelen - mégis, milyen nagy varázsló…!
Lehunyja a szemét, s a sötétben képek villannak fel: saját tettei… Lángoló házak… Kimondott halálos átkok színes fénynyalábjai… Sírás és átkozódás…
Aztán hirtelen, még régebbrõl, egy azóta is fájó emlék…
"… egy alattomos, kegyetlen, gyáva, gonosz féreg vagy, Malfoy!" - csengett a lány hangja megvetõen. S utána egy csattanás. Máig arcán érzi azt a pofont. Lehet, hogy nem is most kezdõdött a tudathasadás? Emlékezett, a lány megvetõ tekintete, porig sújtotta. De ezt még magának se vallotta volna be akkor… Csak nézett rá… Ellenségesen, gyûlölettel.. És akkor, talán… Kezdte sejteni, hogy ezt a gyûlöletet, mások gerjesztették benne. Nem a saját érzése volt. Mintha egy nálánál erõsebb akarat bábja lett volna.
Végülis, mik vagyunk mi? - gondolta keserûen - a Sötét Nagyúr rabszolgái. Önálló gondolatunk, cselekedeteink, nincsenek. Be vagyunk zárva saját gonoszságunk börtönébe…
"… gyáva, gonosz féreg vagy Malfoy! - csengett újra a fülében a hang. S most úgy érezte: igaza volt. Granger… Hermione…
Hirtelen megjelent lelki szemei elõtt a lány, úgy, ahogy még sosem látta azelõtt; a karácsonyi bálon… Csinosan feltûzött hajjal, zöld ruhában… Sóhajtott. Nem. Ez neki nincs megengedve. Neki még magánélete sem lehet. Persze, ha akarna családot, utódokat, megnõsülhetne. Elvehetné Parkinson-ék lányát. Pansy-t már akkor neki szánták, mikor megszülettek. De nem. Azt… Nem. Reménytelenül bámult az éjszakába… Nem szabad semmije… Se a teste, se a lelke… És… A szíve sem… Élet ez vajon?!
Ebben a pillanatban felizzik karján a jel. Draco megdörzsöli a karját, mert a "hívás" fájdalmas. Feláll, magára kanyarítja a fekete csuklyás köpenyt. Új vadászat kezdõdik… A Nagyúrnak ismét szüksége van a szolgálataira… És õ… Megy. Nem tehet mást.
Kinn az éjszaka hûvöse meglegyinti sápadt arcát, ahogy megjelenik az elhagyatott temetõben. Elõtte magasodik a Sötét Nagyúr… Körbenéz. Hála Merlinnek, az apja nincs itt. Csak Monstro… Crak… Avery és Nott… Nézi õket, a hajdanvolt iskolatársakat; szövetségeseit, csatlósait. Barátait? Nem. Barátai… Nem voltak soha.
Borzongva hallgatja a Nagyúr hófúvás-szerû hangját.
- Üdvözöllek benneteket hû szolgáim! Ma éjjel újabb küldetés vár rátok. Megtudtuk végre, ki volt az, az elvetemült, aki az Azkabanba juttatta Rookwood-ot…
Draco közönyösen hallgatja a hópehely-szavakat. Aztán… Alig láthatóan megvillan a szeme, a csuklya takarásában. Widra St. Capdel… Ez ismerõs valahonnan…
- … elmentek a házhoz, és végeztek mindenkivel, akit ott találtok…
Draco füle mellett elúszik a Nagyúr hangja. Nem is figyel a küldetésre. Minek? Úgyis egyforma: kínzás, vér, halál, tûz… Hirtelen a nevét hallja. Erre felnéz.
- Rád bízom a küldetést, Draco - mondja a Nagyúr, s hangjában talán most… bujkál valami… ami emberi érzelemre vall. Talán büszkeség? - vidd magaddal Nott-ot. Aztán tõled kérem a jelentést.
Draco és Nott bólintanak, s jobban magukra húzzák a köpeny csuklyáját, s a következõ percben eltûnnek a Nagyúr szeme elõl.
Minden sötét és csendes a kis falucskában. A ház is, ahova érkeztek. Draco elgondolkodva figyeli az elsötétített ablakot… Ránéz Nott-ra. "Benézek" - villantja rá a szemét; s odalép az ablakhoz. A sötétítõ függöny alsó széle nem ér el az ablakig. A kis résen éppen be lehet lesni… Draco meg is teszi. S a látványtól egy hatalmas tüske fúródik a szívébe. Mert a kivilágított konyhában az asztalnál; ott ülnek Hermione és… Ronald Weasley. Draco szinte fintorogva mondja ki magában riválisa nevét. "Weasley" - gondolja megvetõen, de e mögött a gondolat mögött, nincs igazi harag. Csak szomorúság. Nézi õket, s minden egyes meghitt mozdulat, pillantás… Egy-egy tövis sebzett szívébe… Hirtelen fellángol benne az irigység a vörös hajú férfi iránt. Neki szabad… Õ mellette lehet… Megérintheti…
Nott vállveregetése rezzenti fel gondolataiból.
- Na mi van Draco? - kérdezi enyhe gúnnyal - nem tudod eldönteni, milyen átkot használjunk?
- Még fent vannak - sziszegi vissza Draco, s maga sem tudja, miért dühös a társára. Nott felvonja a vállát.
- Visszatartott ez minket bármitõl is, valamikor?
Draco ellép az ablaktól, mintegy beleegyezésként. Egyszerre érnek az ajtó elé, Nott egy jól irányzott átokkal berobbantja… Draco hallja a bent lévõk riadt tanácskozását, Hermione, majd Ron hangját, amint azt mondja:
- Hermione fogd Kitty-t és Lance-t és menj anyámékhoz! Indulj!
Hermione tiltakozna, de Ron erélyes hangon szól rá. Aztán elcsendesedik minden.
- Én innen, te hátulról - int Nott, s eltûnik a házban.
Draco kimondhatatlan utálattal surran a hátsó kert felé. Hirtelen fogalma sincs arról, mit keres itt. A hátsó ajtó nyitva van. Fel az emeletre… Közben hallja, ahogy Nott párbajozik Weasley-vel… Hm… Kemény srác ez a vörös… Furcsa, hogy Nott, még ennyi idõ alatt sem gyûrte le…
Az egyik ajtót félig nyitva találja, ahogy felér az emeletre. Halvány fény szûrõdik ki mögüle, s ahogy beles, meglátja a nõt, amint sebbel-lobbal tesz-vesz; öltözteti a gyerekeket, összepakol… Draco csodálja az asszony nyugalmát. Mintha nem is halálos veszély elõl kellene menekülnie… Betaszítja az ajtót és belép. Aztán elbizonytalanodik. Jó ez? Helyes, amit most tenni készül?
Hermione riadt tekintetét fürkészi, aki az õ megjelenésére döbbenten ereszti le kezébõl azt a batyut, amibe az elõbb a gyerekruhákat gyömöszölte. Aztán felkapja az elõtte üldögélõ kisfiút. Draco nem mozdul. Rácsodálkozik a gyerek lángvörös hajára, s égõ házak képei vonulnak a szeme elõtt… Aztán megköszörüli a torkát, s már megszólalna, de…
Ebben a pillanatban elhallgat odalent a csatazaj, az ajtó nagy robajjal sarkig tárul és belép Nott.
- Mit csinálsz Draco? - hökken meg, látva társa szobormerevségét. Aztán észreveszi, mit/kit fixíroz annyira.
- Hm… - vigyorodik el gonoszul - csinos a kicsike nem? Mi lenne, ha mielõtt megölnénk, elszórakoznánk vele egy kicsit?
Azzal már oda is ugrik Hermionéhez, s megragadja a ruháját.
- Te velünk jössz - jelenti ki ellentmondást nem tûrõ hangon.
Hermione szemeiben haragos dac villan fel. Egy mozdulattal maga mögé penderíti a kisfiát, s szilárdan mered Nott-ra.
- Nem - közli nyugodt hangon.
Nott szeme összeszûkül.
- Azt mondtam, velünk jössz! - szûri a szavakat a foga között és megrántja a nõt. Az azonban sziklaszilárd az elhatározásában.
- Nem megyek.
Draco felfigyel a nyugodt hangra. Dermedten nézi a kialakuló jelenetet, s azon töpreng, hogy közbe kéne avatkoznia.
- Mit merészelsz, te sárvérû! - sziszegi Nott - ellentmondasz a Nagyúr egy tisztjének?! Majd én megtanítalak az engedelmességre! Crucio!
Hermione teste megrándul az iszonyatos kíntól, ami hirtelen minden porcikájába belémar most. Kezeit ökölbe szorítja, száját pengevékony vonallá préseli, hogy el ne kiáltsa magát fájdalmában. De továbbra is daccal néz szembe Nott-tal és megrázza a fejét. Nott dühöng, hogy nem tudja megtörni; újra és újra kimondja az átkot. A nõ kínjai megháromszorozódnak, teste tehetetlenül leroskad fia mellé, körmei bántóan csikordulnak meg a parkettán, ahogy a padlóba mélyeszti õket eszeveszett kínjában. Homlokán veríték ütközik ki, szép arca eltorzul a fájdalomtól.
Draco - mintha megbabonázták volna - még mindig mozdulatlanul áll. Úgy érzi, mintha egy karmos, durva bõrû kéz fogta volna marokra a szívét, és facsarná, mint holmi citromot. Legbelül… Együtt szenvedett a szeretett nõvel.
- Végeztél Weasley-vel? - alig bírta kinyögni ezeket a szavakat; de valamit mondania, tennie kellett, hogy Nott végre rá figyeljen, hogy szakítsa meg a koncentrációt, és Hermione kínjai szûnjenek kissé.
Ám Nott oda se figyelve, rántja meg a vállát; s látható élvezettel kínozza tovább Hermionét. Arcára gonosz, elégedett vigyor ül ki…
És ebben a drámai pillanatban, a szemközti, csak félig behajtott ajtó sarkig tárul; s betipeg rajta egy alig egy-két éves, a kisfiúval egyidõsnek tûnõ; barna hajú kislány. Kezében egy macit szorongatva, nagy mogyoróbarna szemeivel csodálkozva mered az idegenekre, kiket még sose látott.
- Anya…? - csipogja bizonytalanul.
Nott szája - ha lehet - még gonoszabb mosolyra torzul; s otthagyva anyját, elkapja a kislányt, felemeli a földrõl, és bántóan mered a szemébe. A kicsi rögvest elsírja magát. Nott most megint Hermionéhoz fordul.
- Az utolsó esélyed, te sárvérû ribanc - közli és felvihog - velünk jössz… Vagy õt is megcsiklandozzuk kicsit… Megnézzük, hogy tûri a fájdalmat.
Hermione nem szól semmit; tehetetlenül fekszik a padlón. Draco érzi, hogy fel fogja adni. Látta az elõbb az iszonyatot a szemében, amikor Nott a lányához nyúlt.
Most kéne közbelépni… De tagjait dermesztõ igézet még nem látszik feloldódni. Ekkor Nott hozzáfordul s felé, lendíti a kislányt.
- Hé, Draco - vigyorog - legyen tied az elsõbbség…
Magabiztosan néz társára, ám a szürkéskék szemek jéghideg tekintetétõl, s a lassan rászegezõdõ pálca látványától lehervad az arcáról a mosoly. És már hallja is a szavakat, melyeket - úgy hitt - ilyen helyzetben talán sose fog hallani…
- Adava Kedavra! - villan a zöld fény, s Nott - csodálkozó, értetlen tekintettel - lehanyatlik holtan. Kiejti a kezébõl a csöpp lányt, Draco az utolsó pillanatban rohan oda, s akadályozza meg, hogy a földre huppanjon. A kicsi megilletõdve abbahagyja a sírást; s érdeklõdve tekint rá. Draco szívébe újfent belemarkol a fájdalom karmos keze ettõl a pillantástól. Gyengéden leülteti a gyermeket az anyja mellé, s õ is térdre roskad mellettük. Megsimítja a nõ csapzott haját.
- Hermione…
Hermione csodálkozva néz fel, egy pillanatig talán nem is tudja, hol van. Aztán észreveszi Nott holttestét; s a mellette üldögélõ, lassan megnyugvó kislányt. A nagy csendre a kisfiú is elõmászik anyja háta mögül. A testvérek átölelik egymást. Hermione tekintete ekkor a mellette térdelõ Draco-ra vándorol. Sokáig hitetlenkedve nézi a szõke férfit, aki ekkorra már hátravetette csuklyáját, s fedetlen arccal fürkészi õt.
- Draco, te… - kezdi lassan, mintha nehezére esne a beszéd.
- Megmentettem a lányodat - szól halkan Draco, s felemeli a fejét, mert ekkor rohanó léptek dobognak fel a lépcsõn, s beront a szobába a halottsápadt Ron. Szörnyen fest… Homlokán vérzõ, nyílt seb, melybõl csorog a vér; s pálcát markoló kezén is iszonyú horzsolások. Ruhája tépett, szétnyíló inge alatt is perzselt foltok látszanak…
- Malfoy! - rivall rá a térdelõre - azonnal engedd el õket…! - s már emelné a pálcát, hogy megátkozza a szõke férfit, ám Hermione sikolya megállítja.
- Ne! Ron, ne bántsd! Õ velünk van! Megmentette Kitty-t a kínzástól… Megölte a társát…!
Ron lassan leereszti a kezét, s rábámul Draco-ra. Hirtelen nem tud mit mondani.
- Igaz ez? - hangja támadó, éles.
- Igen - felel Draco. Hangjában nyoma sincs a régi, gúnyos felhangnak - örülök, hogy Nott mégsem ölt meg - teszi hozzá, s maga is csodálkozik magán, hogy miért is mondta ezt.
Közben Hermione megpróbál felállni. Mind a ketten odaugranak hozzá, hogy segítsenek neki. A nõ mosolyog, se aztán elkomorul az arca.
- Veled most mi lesz? - néz a szõkére.
Amaz megvonja a vállát.
- Semmi. Hanem ti meneküljetek. A Nagyúr tudja, hogy te fogtad el Rookwood-ot Weasley - fordul Ron felé - most én jöttem, de ha neszét veszi, hogy mégsem haltatok meg, jön más. És azok nem lesznek könyörületesek. El kell hagynotok ezt a házat, még ma éjjel.
Sose gondolta volna, hogy ilyen könnyû árulóvá válni… Még most is alig hiszi el: megölte egy társát, és most a Nagyúr áldozatait figyelmezteti, hogy meneküljenek…
Ron és Hermione összenéznek a hírek hallatán.
- Csomagoljunk - sóhajt a férfi, s eltéve a pálcát lemegy a lépcsõn, s kisvártatva megjelenik egy bõrönddel.
Draco a kandallónak dõlve nézi a készülõdést.
- Siessetek! - noszogatja õket - még az éjszaka leple alatt el kell tûnnötök innen. Aztán én majd felgyújtom a házat…
Lassan elkészülnek. Hermione még gyorsan meleg ruhát ad a csöppségekre; hiába van április, hûvösek még az éjszakák. Közben újfent Draco-ra néz.
- Komolyan kérdezem… Mi lesz veled? Áruló lettél… Voldemort hamar kideríti majd, mi történt itt.
Draco megvonja a vállát.
- Lehet, hogy akkor már nem lesz kit felelõsségre vonni.
- Elhagyod a halálfalókat? De mégis… Akit akar, azt megtalálja…
- Még az is lehet… Igen, tudom. Majd… Kitalálok valamit.
- Miért nem állsz be hozzánk? - szól közbe Ron is, miközben a bõröndöt próbálja lezárni. Nem sok sikerrel. Meglehetõsen tele van tömve.
- Nem, Weasley - csóválja a fejét Draco - meggyõzõdés nélkül nem lehet harcolni… És én elvesztettem a hitem.
- És nem lehet, hogy újra hinni kezdjél… Valami másban? - kérdi szelíden a nõ.
- Nekem nincs választásom, Hermione - ingatja a fejét Draco - engem arra neveltek, hogy a Sötét Nagyurat szolgáljam. Az, az én bajom, ha meghasonlottam önmagammal - teszi hozzá már-már a régi gunyoros stílusban.
- Azért… Ha megváltozna a véleményed… Jusson eszedbe, hogy bármikor átállhatsz a jó oldalra! Hiszen már meg is tetted az elsõ lépést…
- Menjetek már! - csattan fel Draco, aki úgy érzi, nem tudja tovább hallgatni a kedves szavakat. Nem szoktak vele kedvesek lenni. Hatalmas forróságot érez a bensõjében, ami szépen, lassan felolvasztja a jégpáncélt a lelkérõl. De minek, ha fáj?!
- Menj elõre a gyerekekkel, Hermione - mondja Ron, s szeretetteljesen megöleli asszonyát - mondd meg anyáéknak, hogy megyek én is mindjárt.
Hermione bólintott, magához szorította gyermekeit; s hálás pillantást vetett Draco-ra. A férfi teljesen zavarba jött, a nõ meleg tekintetétõl.
- Köszönöm - muzsikált a fülében a lágy hang.
Aztán Hermione a kandalló szélén álló kõtálba markolt, s a tûzbe vetette a Hop-port. A lángok felcsaptak, s smaragdzöldre váltak. A nõ - gyermekeit ölelve - belépett közéjük, s elkiáltotta magát.
- Az Odúba! - s a következõ pillanatban eltûnt a két férfi figyelõ tekintete elõl.
A két, egykori iskolatárs magára maradt. Ron is, Draco is kissé zavarban érezte magát. Végül, Ron törte meg a kínossá váló csöndet.
- Hát… Köszönünk mindent… Draco - enyhén tétovázott, mielõtt kimondta a nevet. S rádöbbent, hogy most elõször szólította így, a vele szemben álló férfit. Kinyújtotta a kezét.
Draco egy pillanatig habozott, aztán elfogadta a kinyújtott kezet.
- Nincs mit… Ron - õ is tétovázott a név elõtt, ám ahogy kimondta, úgy oldódott a feszültség köztük. Kezet ráztak, s mindkettejük szája sarkában felsejlett egy halvány mosoly. Furcsán érezték magukat, s mindketten arra gondoltak, hogy, ha körülmények másképp hozták volna, akár már az elsõ pillanattól kezdve, lehettek volna barátok… És hiába igyekeztek elhessegetni a gondolatot, a szimpátia szikrája már ott vibrált közöttük…
Aztán Draco elhúzta a kezét.
- Menj már! - sürgette Ron-t. Tényleg tartott tõle, hogy kifutnak az idõbõl… Amaz még körbenézett, hogy nem maradt-e itt valami. Észrevette Kitty maciját, ami ott hevert a földön. Akkor ejtette el a kislány, ijedtében, mikor Nott nekitámadt. Felemelte, és a zsebébe gyûrte. Aztán hóna alá fogta a nehéz bõröndöt, s utolsó istenhozzádot intve Draco-nak, hoppanált.
Draco pedig, munkához látott. Elõször is odacipelte Nott testét a kandalló elé, majd összegyûjtött minden éghetõt a házban, s azokat a szoba közepére halmozta.
- Piroinito! - mondta, pálcáját a nagy kupacra szegezve. A lángok azonnal felcsaptak, s kezdték beleenni magukat a felhalmozott bútorokba, ruhákba. Egyre jobban terjedt a tûz… Draco még ezt-azt felgyújtott menet közben, aztán kimenekült a házból.
Megállt, nem messze a lángoló épülettõl, és csak nézte, ahogy a skarlátszínû tûz lassan-lassan felemészti a házat, mindennel együtt, ami benne van… Fintorgott. Voldemort nagyon hamar rá fog jönni, hogy Ronék nem haltak meg. Õt veszi majd elõ… Csakhogy. Lehet, hogy akkor már nem lesz kit. Igaz, nem tudta hogyan tovább, mit fog most tenni, hogyan rejtõzik el a Sötét Nagyúr elõl, de ezen most nem töprengett különösebben. A feladatra koncentrált. Mindennek úgy kell lennie, mintha mi sem történt volna. Most még ezt az utolsó jelentést megteszi… Elõhúzta a pálcáját.
- MORSMORDRE! - kiáltotta.
Aztán hunyorogva nézte, ahogy a zöld szikrákból álló Sötét Jegy elõkígyózik, s lassan felkúszik az égre; majd lebegve megáll a ház fölött. Mint ahogy eddig is oly sokszor… De az õ pálcájából - s ebben most már biztos volt - most utoljára.
Vége
Univerzum: HP - alternative
Fõbb szereplõk: Draco Malfoy, Ron Weasley, Hermione
Korhatár: tennék egy 12-es karikát, úgyhogy PG-13
Megjegyzés: ez a novella már régen motoszkált bennem, mielõtt megírtam volna. Aztán... Ilyen lett.
Kérem, aki elolvassa, írjon rá kritikát. Ha nem esik nehezére.... ;D
Akkor történhetett, mikor az apja megölte azt a kisfiút.
Még most is elõtte van a gyermek rémült tekintete, az értetlenség az arcán… Nem tudta, mi történik vele… S néhány pillanat múlva, már halott volt.
"Egy halálfaló nem ismer könyörületet" - hallotta hirtelen a fejében az apja hangját.
Tudja, hogy aznap egy sárvérû családot mentek elpusztítani, a PARANCS-nak engedelmeskedve. Tudta, hogy a fiú beszennyezi a szent varázsló nevet a mugli származásával… De mégis; hiszen csak egy kisgyerek!
Draco Malfoy megrázkódott, s kezébe temette az arcát. Jó pár éve már annak, hogy befejezte az iskolát, s utána rögtön beavatták. Az elsõ bevetést még élvezte is… De amikor most szembesült apja kegyetlenségével, valami eltört benne. Apja, a nagy Malfoy, az aranyvérû… Nem elégedett meg azzal, hogy egyszerûen csak a másvilágra küldje a szerencsétlent. Elõtte még kínozta is, annyi Crucio-t mondva ki rá, hogy Draco elfordította a fejét, hogy ne lássa a kínlódó arcocskát. De a keserves sírást még így is hallotta… Aztán suhant a zöld fény…
Másnap elköltözött otthonról, mert nem bírt többé az apja szemébe nézni…
S azóta, egyfolytában csak az a jelenet játszódik le a szeme elõtt; újra és újra, s eleddig elfojtott gondolatok bukkannak fel a fejében.
Vajon mire büszkék? A kegyetlenségükre? A gonoszságukra?
"Csak semmi érzelem, az gátolja a józan gondolkodást - hallja magában apja szavait - nekünk nincs szükségünk érzésekre. Egy halálfaló legyen hideg. Számító. Kegyetlen. Társai iránt feltétlen engedelmes. Szívét csak a gyûlölet és a harag fûtse…"
Draco hirtelen értelmetlennek találta az egészet. Ezt az egész fennhéjázást, a büszkeséget a származásra, azt, hogy semmi nem fontos csak a vér…
Hiszen a Sötét Nagyúr is félvér - jut eszébe hirtelen - mégis, milyen nagy varázsló…!
Lehunyja a szemét, s a sötétben képek villannak fel: saját tettei… Lángoló házak… Kimondott halálos átkok színes fénynyalábjai… Sírás és átkozódás…
Aztán hirtelen, még régebbrõl, egy azóta is fájó emlék…
"… egy alattomos, kegyetlen, gyáva, gonosz féreg vagy, Malfoy!" - csengett a lány hangja megvetõen. S utána egy csattanás. Máig arcán érzi azt a pofont. Lehet, hogy nem is most kezdõdött a tudathasadás? Emlékezett, a lány megvetõ tekintete, porig sújtotta. De ezt még magának se vallotta volna be akkor… Csak nézett rá… Ellenségesen, gyûlölettel.. És akkor, talán… Kezdte sejteni, hogy ezt a gyûlöletet, mások gerjesztették benne. Nem a saját érzése volt. Mintha egy nálánál erõsebb akarat bábja lett volna.
Végülis, mik vagyunk mi? - gondolta keserûen - a Sötét Nagyúr rabszolgái. Önálló gondolatunk, cselekedeteink, nincsenek. Be vagyunk zárva saját gonoszságunk börtönébe…
"… gyáva, gonosz féreg vagy Malfoy! - csengett újra a fülében a hang. S most úgy érezte: igaza volt. Granger… Hermione…
Hirtelen megjelent lelki szemei elõtt a lány, úgy, ahogy még sosem látta azelõtt; a karácsonyi bálon… Csinosan feltûzött hajjal, zöld ruhában… Sóhajtott. Nem. Ez neki nincs megengedve. Neki még magánélete sem lehet. Persze, ha akarna családot, utódokat, megnõsülhetne. Elvehetné Parkinson-ék lányát. Pansy-t már akkor neki szánták, mikor megszülettek. De nem. Azt… Nem. Reménytelenül bámult az éjszakába… Nem szabad semmije… Se a teste, se a lelke… És… A szíve sem… Élet ez vajon?!
Ebben a pillanatban felizzik karján a jel. Draco megdörzsöli a karját, mert a "hívás" fájdalmas. Feláll, magára kanyarítja a fekete csuklyás köpenyt. Új vadászat kezdõdik… A Nagyúrnak ismét szüksége van a szolgálataira… És õ… Megy. Nem tehet mást.
Kinn az éjszaka hûvöse meglegyinti sápadt arcát, ahogy megjelenik az elhagyatott temetõben. Elõtte magasodik a Sötét Nagyúr… Körbenéz. Hála Merlinnek, az apja nincs itt. Csak Monstro… Crak… Avery és Nott… Nézi õket, a hajdanvolt iskolatársakat; szövetségeseit, csatlósait. Barátait? Nem. Barátai… Nem voltak soha.
Borzongva hallgatja a Nagyúr hófúvás-szerû hangját.
- Üdvözöllek benneteket hû szolgáim! Ma éjjel újabb küldetés vár rátok. Megtudtuk végre, ki volt az, az elvetemült, aki az Azkabanba juttatta Rookwood-ot…
Draco közönyösen hallgatja a hópehely-szavakat. Aztán… Alig láthatóan megvillan a szeme, a csuklya takarásában. Widra St. Capdel… Ez ismerõs valahonnan…
- … elmentek a házhoz, és végeztek mindenkivel, akit ott találtok…
Draco füle mellett elúszik a Nagyúr hangja. Nem is figyel a küldetésre. Minek? Úgyis egyforma: kínzás, vér, halál, tûz… Hirtelen a nevét hallja. Erre felnéz.
- Rád bízom a küldetést, Draco - mondja a Nagyúr, s hangjában talán most… bujkál valami… ami emberi érzelemre vall. Talán büszkeség? - vidd magaddal Nott-ot. Aztán tõled kérem a jelentést.
Draco és Nott bólintanak, s jobban magukra húzzák a köpeny csuklyáját, s a következõ percben eltûnnek a Nagyúr szeme elõl.
Minden sötét és csendes a kis falucskában. A ház is, ahova érkeztek. Draco elgondolkodva figyeli az elsötétített ablakot… Ránéz Nott-ra. "Benézek" - villantja rá a szemét; s odalép az ablakhoz. A sötétítõ függöny alsó széle nem ér el az ablakig. A kis résen éppen be lehet lesni… Draco meg is teszi. S a látványtól egy hatalmas tüske fúródik a szívébe. Mert a kivilágított konyhában az asztalnál; ott ülnek Hermione és… Ronald Weasley. Draco szinte fintorogva mondja ki magában riválisa nevét. "Weasley" - gondolja megvetõen, de e mögött a gondolat mögött, nincs igazi harag. Csak szomorúság. Nézi õket, s minden egyes meghitt mozdulat, pillantás… Egy-egy tövis sebzett szívébe… Hirtelen fellángol benne az irigység a vörös hajú férfi iránt. Neki szabad… Õ mellette lehet… Megérintheti…
Nott vállveregetése rezzenti fel gondolataiból.
- Na mi van Draco? - kérdezi enyhe gúnnyal - nem tudod eldönteni, milyen átkot használjunk?
- Még fent vannak - sziszegi vissza Draco, s maga sem tudja, miért dühös a társára. Nott felvonja a vállát.
- Visszatartott ez minket bármitõl is, valamikor?
Draco ellép az ablaktól, mintegy beleegyezésként. Egyszerre érnek az ajtó elé, Nott egy jól irányzott átokkal berobbantja… Draco hallja a bent lévõk riadt tanácskozását, Hermione, majd Ron hangját, amint azt mondja:
- Hermione fogd Kitty-t és Lance-t és menj anyámékhoz! Indulj!
Hermione tiltakozna, de Ron erélyes hangon szól rá. Aztán elcsendesedik minden.
- Én innen, te hátulról - int Nott, s eltûnik a házban.
Draco kimondhatatlan utálattal surran a hátsó kert felé. Hirtelen fogalma sincs arról, mit keres itt. A hátsó ajtó nyitva van. Fel az emeletre… Közben hallja, ahogy Nott párbajozik Weasley-vel… Hm… Kemény srác ez a vörös… Furcsa, hogy Nott, még ennyi idõ alatt sem gyûrte le…
Az egyik ajtót félig nyitva találja, ahogy felér az emeletre. Halvány fény szûrõdik ki mögüle, s ahogy beles, meglátja a nõt, amint sebbel-lobbal tesz-vesz; öltözteti a gyerekeket, összepakol… Draco csodálja az asszony nyugalmát. Mintha nem is halálos veszély elõl kellene menekülnie… Betaszítja az ajtót és belép. Aztán elbizonytalanodik. Jó ez? Helyes, amit most tenni készül?
Hermione riadt tekintetét fürkészi, aki az õ megjelenésére döbbenten ereszti le kezébõl azt a batyut, amibe az elõbb a gyerekruhákat gyömöszölte. Aztán felkapja az elõtte üldögélõ kisfiút. Draco nem mozdul. Rácsodálkozik a gyerek lángvörös hajára, s égõ házak képei vonulnak a szeme elõtt… Aztán megköszörüli a torkát, s már megszólalna, de…
Ebben a pillanatban elhallgat odalent a csatazaj, az ajtó nagy robajjal sarkig tárul és belép Nott.
- Mit csinálsz Draco? - hökken meg, látva társa szobormerevségét. Aztán észreveszi, mit/kit fixíroz annyira.
- Hm… - vigyorodik el gonoszul - csinos a kicsike nem? Mi lenne, ha mielõtt megölnénk, elszórakoznánk vele egy kicsit?
Azzal már oda is ugrik Hermionéhez, s megragadja a ruháját.
- Te velünk jössz - jelenti ki ellentmondást nem tûrõ hangon.
Hermione szemeiben haragos dac villan fel. Egy mozdulattal maga mögé penderíti a kisfiát, s szilárdan mered Nott-ra.
- Nem - közli nyugodt hangon.
Nott szeme összeszûkül.
- Azt mondtam, velünk jössz! - szûri a szavakat a foga között és megrántja a nõt. Az azonban sziklaszilárd az elhatározásában.
- Nem megyek.
Draco felfigyel a nyugodt hangra. Dermedten nézi a kialakuló jelenetet, s azon töpreng, hogy közbe kéne avatkoznia.
- Mit merészelsz, te sárvérû! - sziszegi Nott - ellentmondasz a Nagyúr egy tisztjének?! Majd én megtanítalak az engedelmességre! Crucio!
Hermione teste megrándul az iszonyatos kíntól, ami hirtelen minden porcikájába belémar most. Kezeit ökölbe szorítja, száját pengevékony vonallá préseli, hogy el ne kiáltsa magát fájdalmában. De továbbra is daccal néz szembe Nott-tal és megrázza a fejét. Nott dühöng, hogy nem tudja megtörni; újra és újra kimondja az átkot. A nõ kínjai megháromszorozódnak, teste tehetetlenül leroskad fia mellé, körmei bántóan csikordulnak meg a parkettán, ahogy a padlóba mélyeszti õket eszeveszett kínjában. Homlokán veríték ütközik ki, szép arca eltorzul a fájdalomtól.
Draco - mintha megbabonázták volna - még mindig mozdulatlanul áll. Úgy érzi, mintha egy karmos, durva bõrû kéz fogta volna marokra a szívét, és facsarná, mint holmi citromot. Legbelül… Együtt szenvedett a szeretett nõvel.
- Végeztél Weasley-vel? - alig bírta kinyögni ezeket a szavakat; de valamit mondania, tennie kellett, hogy Nott végre rá figyeljen, hogy szakítsa meg a koncentrációt, és Hermione kínjai szûnjenek kissé.
Ám Nott oda se figyelve, rántja meg a vállát; s látható élvezettel kínozza tovább Hermionét. Arcára gonosz, elégedett vigyor ül ki…
És ebben a drámai pillanatban, a szemközti, csak félig behajtott ajtó sarkig tárul; s betipeg rajta egy alig egy-két éves, a kisfiúval egyidõsnek tûnõ; barna hajú kislány. Kezében egy macit szorongatva, nagy mogyoróbarna szemeivel csodálkozva mered az idegenekre, kiket még sose látott.
- Anya…? - csipogja bizonytalanul.
Nott szája - ha lehet - még gonoszabb mosolyra torzul; s otthagyva anyját, elkapja a kislányt, felemeli a földrõl, és bántóan mered a szemébe. A kicsi rögvest elsírja magát. Nott most megint Hermionéhoz fordul.
- Az utolsó esélyed, te sárvérû ribanc - közli és felvihog - velünk jössz… Vagy õt is megcsiklandozzuk kicsit… Megnézzük, hogy tûri a fájdalmat.
Hermione nem szól semmit; tehetetlenül fekszik a padlón. Draco érzi, hogy fel fogja adni. Látta az elõbb az iszonyatot a szemében, amikor Nott a lányához nyúlt.
Most kéne közbelépni… De tagjait dermesztõ igézet még nem látszik feloldódni. Ekkor Nott hozzáfordul s felé, lendíti a kislányt.
- Hé, Draco - vigyorog - legyen tied az elsõbbség…
Magabiztosan néz társára, ám a szürkéskék szemek jéghideg tekintetétõl, s a lassan rászegezõdõ pálca látványától lehervad az arcáról a mosoly. És már hallja is a szavakat, melyeket - úgy hitt - ilyen helyzetben talán sose fog hallani…
- Adava Kedavra! - villan a zöld fény, s Nott - csodálkozó, értetlen tekintettel - lehanyatlik holtan. Kiejti a kezébõl a csöpp lányt, Draco az utolsó pillanatban rohan oda, s akadályozza meg, hogy a földre huppanjon. A kicsi megilletõdve abbahagyja a sírást; s érdeklõdve tekint rá. Draco szívébe újfent belemarkol a fájdalom karmos keze ettõl a pillantástól. Gyengéden leülteti a gyermeket az anyja mellé, s õ is térdre roskad mellettük. Megsimítja a nõ csapzott haját.
- Hermione…
Hermione csodálkozva néz fel, egy pillanatig talán nem is tudja, hol van. Aztán észreveszi Nott holttestét; s a mellette üldögélõ, lassan megnyugvó kislányt. A nagy csendre a kisfiú is elõmászik anyja háta mögül. A testvérek átölelik egymást. Hermione tekintete ekkor a mellette térdelõ Draco-ra vándorol. Sokáig hitetlenkedve nézi a szõke férfit, aki ekkorra már hátravetette csuklyáját, s fedetlen arccal fürkészi õt.
- Draco, te… - kezdi lassan, mintha nehezére esne a beszéd.
- Megmentettem a lányodat - szól halkan Draco, s felemeli a fejét, mert ekkor rohanó léptek dobognak fel a lépcsõn, s beront a szobába a halottsápadt Ron. Szörnyen fest… Homlokán vérzõ, nyílt seb, melybõl csorog a vér; s pálcát markoló kezén is iszonyú horzsolások. Ruhája tépett, szétnyíló inge alatt is perzselt foltok látszanak…
- Malfoy! - rivall rá a térdelõre - azonnal engedd el õket…! - s már emelné a pálcát, hogy megátkozza a szõke férfit, ám Hermione sikolya megállítja.
- Ne! Ron, ne bántsd! Õ velünk van! Megmentette Kitty-t a kínzástól… Megölte a társát…!
Ron lassan leereszti a kezét, s rábámul Draco-ra. Hirtelen nem tud mit mondani.
- Igaz ez? - hangja támadó, éles.
- Igen - felel Draco. Hangjában nyoma sincs a régi, gúnyos felhangnak - örülök, hogy Nott mégsem ölt meg - teszi hozzá, s maga is csodálkozik magán, hogy miért is mondta ezt.
Közben Hermione megpróbál felállni. Mind a ketten odaugranak hozzá, hogy segítsenek neki. A nõ mosolyog, se aztán elkomorul az arca.
- Veled most mi lesz? - néz a szõkére.
Amaz megvonja a vállát.
- Semmi. Hanem ti meneküljetek. A Nagyúr tudja, hogy te fogtad el Rookwood-ot Weasley - fordul Ron felé - most én jöttem, de ha neszét veszi, hogy mégsem haltatok meg, jön más. És azok nem lesznek könyörületesek. El kell hagynotok ezt a házat, még ma éjjel.
Sose gondolta volna, hogy ilyen könnyû árulóvá válni… Még most is alig hiszi el: megölte egy társát, és most a Nagyúr áldozatait figyelmezteti, hogy meneküljenek…
Ron és Hermione összenéznek a hírek hallatán.
- Csomagoljunk - sóhajt a férfi, s eltéve a pálcát lemegy a lépcsõn, s kisvártatva megjelenik egy bõrönddel.
Draco a kandallónak dõlve nézi a készülõdést.
- Siessetek! - noszogatja õket - még az éjszaka leple alatt el kell tûnnötök innen. Aztán én majd felgyújtom a házat…
Lassan elkészülnek. Hermione még gyorsan meleg ruhát ad a csöppségekre; hiába van április, hûvösek még az éjszakák. Közben újfent Draco-ra néz.
- Komolyan kérdezem… Mi lesz veled? Áruló lettél… Voldemort hamar kideríti majd, mi történt itt.
Draco megvonja a vállát.
- Lehet, hogy akkor már nem lesz kit felelõsségre vonni.
- Elhagyod a halálfalókat? De mégis… Akit akar, azt megtalálja…
- Még az is lehet… Igen, tudom. Majd… Kitalálok valamit.
- Miért nem állsz be hozzánk? - szól közbe Ron is, miközben a bõröndöt próbálja lezárni. Nem sok sikerrel. Meglehetõsen tele van tömve.
- Nem, Weasley - csóválja a fejét Draco - meggyõzõdés nélkül nem lehet harcolni… És én elvesztettem a hitem.
- És nem lehet, hogy újra hinni kezdjél… Valami másban? - kérdi szelíden a nõ.
- Nekem nincs választásom, Hermione - ingatja a fejét Draco - engem arra neveltek, hogy a Sötét Nagyurat szolgáljam. Az, az én bajom, ha meghasonlottam önmagammal - teszi hozzá már-már a régi gunyoros stílusban.
- Azért… Ha megváltozna a véleményed… Jusson eszedbe, hogy bármikor átállhatsz a jó oldalra! Hiszen már meg is tetted az elsõ lépést…
- Menjetek már! - csattan fel Draco, aki úgy érzi, nem tudja tovább hallgatni a kedves szavakat. Nem szoktak vele kedvesek lenni. Hatalmas forróságot érez a bensõjében, ami szépen, lassan felolvasztja a jégpáncélt a lelkérõl. De minek, ha fáj?!
- Menj elõre a gyerekekkel, Hermione - mondja Ron, s szeretetteljesen megöleli asszonyát - mondd meg anyáéknak, hogy megyek én is mindjárt.
Hermione bólintott, magához szorította gyermekeit; s hálás pillantást vetett Draco-ra. A férfi teljesen zavarba jött, a nõ meleg tekintetétõl.
- Köszönöm - muzsikált a fülében a lágy hang.
Aztán Hermione a kandalló szélén álló kõtálba markolt, s a tûzbe vetette a Hop-port. A lángok felcsaptak, s smaragdzöldre váltak. A nõ - gyermekeit ölelve - belépett közéjük, s elkiáltotta magát.
- Az Odúba! - s a következõ pillanatban eltûnt a két férfi figyelõ tekintete elõl.
A két, egykori iskolatárs magára maradt. Ron is, Draco is kissé zavarban érezte magát. Végül, Ron törte meg a kínossá váló csöndet.
- Hát… Köszönünk mindent… Draco - enyhén tétovázott, mielõtt kimondta a nevet. S rádöbbent, hogy most elõször szólította így, a vele szemben álló férfit. Kinyújtotta a kezét.
Draco egy pillanatig habozott, aztán elfogadta a kinyújtott kezet.
- Nincs mit… Ron - õ is tétovázott a név elõtt, ám ahogy kimondta, úgy oldódott a feszültség köztük. Kezet ráztak, s mindkettejük szája sarkában felsejlett egy halvány mosoly. Furcsán érezték magukat, s mindketten arra gondoltak, hogy, ha körülmények másképp hozták volna, akár már az elsõ pillanattól kezdve, lehettek volna barátok… És hiába igyekeztek elhessegetni a gondolatot, a szimpátia szikrája már ott vibrált közöttük…
Aztán Draco elhúzta a kezét.
- Menj már! - sürgette Ron-t. Tényleg tartott tõle, hogy kifutnak az idõbõl… Amaz még körbenézett, hogy nem maradt-e itt valami. Észrevette Kitty maciját, ami ott hevert a földön. Akkor ejtette el a kislány, ijedtében, mikor Nott nekitámadt. Felemelte, és a zsebébe gyûrte. Aztán hóna alá fogta a nehéz bõröndöt, s utolsó istenhozzádot intve Draco-nak, hoppanált.
Draco pedig, munkához látott. Elõször is odacipelte Nott testét a kandalló elé, majd összegyûjtött minden éghetõt a házban, s azokat a szoba közepére halmozta.
- Piroinito! - mondta, pálcáját a nagy kupacra szegezve. A lángok azonnal felcsaptak, s kezdték beleenni magukat a felhalmozott bútorokba, ruhákba. Egyre jobban terjedt a tûz… Draco még ezt-azt felgyújtott menet közben, aztán kimenekült a házból.
Megállt, nem messze a lángoló épülettõl, és csak nézte, ahogy a skarlátszínû tûz lassan-lassan felemészti a házat, mindennel együtt, ami benne van… Fintorgott. Voldemort nagyon hamar rá fog jönni, hogy Ronék nem haltak meg. Õt veszi majd elõ… Csakhogy. Lehet, hogy akkor már nem lesz kit. Igaz, nem tudta hogyan tovább, mit fog most tenni, hogyan rejtõzik el a Sötét Nagyúr elõl, de ezen most nem töprengett különösebben. A feladatra koncentrált. Mindennek úgy kell lennie, mintha mi sem történt volna. Most még ezt az utolsó jelentést megteszi… Elõhúzta a pálcáját.
- MORSMORDRE! - kiáltotta.
Aztán hunyorogva nézte, ahogy a zöld szikrákból álló Sötét Jegy elõkígyózik, s lassan felkúszik az égre; majd lebegve megáll a ház fölött. Mint ahogy eddig is oly sokszor… De az õ pálcájából - s ebben most már biztos volt - most utoljára.
Vége
Örülök, hogy tetszett.