Szösszenetek

[achris]

Na, hát most ez kerül ide.



Cím: Csemegézés a kanapén
Írta: A. Chris ([e-mail])
Készült: Bp., 2006. január 18.
Típus: limonádé
Korhatár: nincs (G)
Megjegyzés#1: Semmi különös. A történet ma reggel pattant ki a fejembõl, és követelte, hogy írjam meg. Megtettem, most boldog ^^
Megjegyzés#2: Ceterum censesseo Chartegiem delendam esse!

Csemegézés a kanapén

Szõrcsomót – aki egyébként Baronesse Cicelle Cipriána Cirilla néven van anyakönyvezve, de mindenki csak Szõrcsomónak hívja, még én is – zavarja a kulcscsörgés. Ezért jön ki elém az ajtóhoz; a kulcsomat üdvözli, nem engem. Általában ez nem zavar, de ma azt hiszem, jobb lenne, ha nem sündörögne a lábaim körül.

Nehéz napom volt, fáradt vagyok. A hasam fáj, szédülök – semmi másra nem vágyom, csak egy adag csokifagyira, egy finom meleg plüsstakaróra a kanapén és valami agymosó, bugyuta amerikai filmre.

Szõrcsomó nem tágít, nyávog, bújik, sündörög, dorombol.

- Beteg vagy? – kérdezem. Tudom, hogy felesleges, de mióta egyedül élek, megszoktam, hogy a macskámmal beszélgetek.

Miután nem kapok választ, kinyitom a hûtõt. A kis vakarcs még mindig körülöttem lábatlankodik. Gyors pillantást vetek a táljára – van étele is, itala is.

- Mi kéne? – kérdezem, és felkapom, hogy alaposan megsimogathassam. Hagyja, de nem élvezi: panaszosan felnyüszít – igen, nyüszít, mintha kutya lenne – és bújik továbbra is.

- Csak nem? – húzom fel a szemöldököm meglepve. Épp elég tüzelõ macskát láttam már, de azt hittem, hogy az enyém még fiatal ehhez. Hiszen mintha csak tegnap lett volna, hogy megtaláltam abban a kukában… Csúf is volt, büdös is volt, kicsi is volt, harapós is volt… – Nagy lány lettél, kicsi szívem? Hát, ezen nem tudok segíteni.

Leteszem a földre, õ kitartóan dörgölõzik tovább. Mosolyogva ingatom a fejem, szinte el is felejtkeztem a saját ciklusomról. Persze, vannak dolgok, amik nem engedik, hogy az ember elfejtse õket…

Szóval elõveszem a fagyit a hûtõbõl és leheverek a kanapéra. Szõrcsomó kitartóan követ. Olyan kis szánni való, ahogy hasra fekszik, nyög, bújik, a saját mancsába rejti a pofiját, majd újra hozzám próbál bújni…

- A menstruáció egyetlen ellenfele a csokifagyi… - jegyzem meg neki, csak, hogy mondjak valamit. – De azt te nem szeretnéd. Viszont megérdemelsz valami tudatmosót te is.

Elmélázok. A tegnapi baconös májból kimaradt egy kevés…



Pár perc múlva már együtt heverészünk a nappaliban – én a jéghideg fagylaltos bödönnel, Szõrcsomó a sistergõ májas tálkával – és bámuljuk a televíziót. Nem is igen tudom, mit nézünk, talán valami családi vígjátékot… Ha nem indul be nemsokára, átkapcsolok egy természetfilmre.

Addig is itt heverészünk a jótékony félhomályban. Idõnként valamelyikünk felsóhajt elátkozva magában a holdat és az anyatermészetet: õ egy férfire vágyik, én arra, hogy egy pár napra férfi lehessek…

Nagyonis átérzem a helyzet groteszk voltát, de pillanatnyilag túl fáradt vagyok ahhoz, hogy érdekeljen. De azért egy ironikus mosoly átsuhan az arcomon, mikor eszembe jut, mit mondana erre a kolleganõm:

- Te aztán trendi vagy! Minden szinglinek így kéne csinálnia!

- vége -

[Omen Drals]

Hát ez oltári volt ;D *fetreng a röhögéstõl* Pillanatnyilag mást nem tudok kinyögni ;D

[achris]

Örülök, ha hasznos lehettem A nevetés jót tesz az egészségnek, bár a ráncokat állítólag elmélyíti...

[achris]

Második, javított verzió. Mindenkinek köszönöm a segítséget!

Írta: A. Chris ([e-mail])
Készült: Bp., 2006. március 16-19.
Típus: mese
Lektor: Kíra
Megjegyzés#1: Egy kerületi meseíró pályázatra készült. Ezért ilyen rövidke, volt terjedelemkorlát.
Megjegyzés#2: Ceterum censesseo, Chartegiem delendam esse!

Mese az aranygyûrûrõl

A kislány a járdaszegélyen ült és a tenyerében tartott nehéz aranygyûrût bámulta meredten. A mama nagyon szerette ezt a gyûrût, mindig mondogatta, milyen értékes és ez az egyetlen örökségük a nagymamától. Most, hogy már nem volt többé a mama, a szép fehérköves gyûrû a kislányé lett – igaz, egy pléhdobozban kellett tartania, míg elég nagy nem lesz ahhoz, hogy viselje.

A gyûrû most mégis itt volt és a belefoglalt kõ lustán szórta a sápadt városi napfényt, ezer irányba. A kislány tudta, hogy lelkiismeret-furdalást kellene éreznie, amiért elhozta, hiszen a papa pontosan megmondta, hogy a gyûrû helye a pléhdobozban van. Nem örülne, ha megtudná, hogy õ elhozta. Persze, annak sem örülne, ha a hugi is elmenne, mint a mama. Biztosan nem örülne neki.

A kislány reszketve a kabátzsebébe süllyesztette a gyûrût, és elõhalászta az apró selyempapírcsomagot. Érdekes módon egyáltalán nem kételkedett abban, amit az öreg, jövendõmondó cigányasszony állított; épp ellenkezõleg, inkább attól félt, hogy vajon mi várja majd ott.

Azonban azt is tudta, hogy meg kell tennie. Kibontotta a csomagot, pillanatok alatt elrágcsálta a gyógynövényeket, amiket a selyempapír rejtett, és szinte azonnal érezte a ránehezedõ jótékony kábulatot.




A táltos sátra a dombtetõn állt. Tekintélyt parancsoló sátor volt, faragott fa rudakból és fehér ponyvából készült. Igaz, ezt senki nem vette észre, ha ránézett, hiszen kívülrõl egészen beborítottak a különbözõ állatbõrök, prémek. A sátor mellett tûzrakó hely és apró tisztás volt, az erdõbe kanyargós ösvény vezetett.

Az erdõ fái szinte az égig értek, koronájuk kupolaként borult a puha avar fölé, ágaikon különbözõ nevenincs virágok nyíltak, törzsüket illatos moha fedte. A rengeteg lüktetett a kíváncsi élettõl; mindenfelé kisállatok neszezését lehetett hallani. A kislány érezte, hogy az erdõ õt figyeli, ezért azt tette, amit minden mesehõs tett volna a képeskönyvekben: meghajolt és szélesen elmosolyodott.

- A táltoshoz jöttem – közölte a fákkal határozottan. – Hoztam neki ajándékot, és azért cserébe majd meggyógyítja a hugit. És akkor minden rendben lesz – mondta, majd teljes figyelmét a sátorra és a körötte elterülõ mezõre összpontosította. Kedve lett volna elterülni a puha fûben és ott maradni egész nap, sõt, egész héten, de tudta, hogy nem lehet, a táltoshoz kell mennie. „És akkor minden rendben lesz.”

Mikor felért a dombtetõre nem talált senkit, ezért megpróbált kopogni a sátor oldalán. Elég ostoba ötlet volt, de nem szeretett volna udvariatlan lenni. Egyik lábáról a másikra állva próbálta eldönteni, hogy hogyan tovább, mikor a sátor ajtajában hirtelen egy õsöreg, ráncos arc jelent meg, amit hamarosan egy apró, hajlott hátú, õsöreg bõrruhába öltöztetett õsöreg test és egy õsöreg faragott bot követett.

- Cs-csókolom… - rebegte a kislány.

- Légy üdvöz – mondta az õsöreg száj, mély, távolinak tetszõ hangon. – Ki vagy te?

- Én… - a kislány zavarban volt. Gondolta õ, hogy a táltos különös figura lesz, de azt nem, hogy ennyire. - Engem egy néni… és azt mondta… hoztam ajándékot is… a hugi beteg…

- Szóval beteg… És te segíteni szeretnél rajta. Az helyes, nagyon helyes… Derék lányka vagy - mormogta a táltos, és egy kézmozdulattal beinvitálta a sátorba. A kislány bizonytalanul követte, de nem szólt egy szót sem. Némán nézte végig, hogy az öreg táltos mindenféle különös dolgot mûvel; edényeket és dobokat halász elõ régi ládákból, gyógynövényeket aprít, porokat kever össze, tüzet gyújt… és más efféléket. Végül mégis összeszedte a bátorságát, hogy kérdezzen.

- Hol vagyunk most? – mikor az öreg táltos ránézett zavartan hozzátette. – Mert a néni nem mondta meg, csak azt, hogy itt leszek, ha megeszem, amit ad…

- Már sokan megkérdezték elõtted is, és azt hiszem, még sokan meg is fogják, leánykám. De erre a kérdésre nincs válasz. Ez a hely ott van, és akkor van, amikor lennie kell, és annak enged belépést, akinek valóban segítségre van szüksége, és aki valóban segíteni is akar. De az út csak egyszer nyílik meg.

A kislány ennek a felét sem értette, de azért egy apró megállapítást mégis megkockáztatott: - Akkor nem jöhetek ide többé?

- Attól tartok, nem.

- Kár. Nagyon szép az erdõd. Meg a réted is.

- Szerintem is nagy kár. De hát ez az élet rendje. – Ezzel lekuporodott a kislány mellé törökülésben és intett neki, hogy õ is kövesse. Dobot vett az ölébe és valamifajta gyökeret kezdett rágcsálni.

- Dobolni is fogsz? – kérdezte a kislány. Ám a táltos nem felelt, csak egy egészen leheletnyit bólintott, és már bele is kezdett a zengõ-bongó-dübörgõ dobjátékba. A zene eleven volt, szinte önálló életre kelt, bejárta a sátor belsejét, összekeveredett a szürke füsttel és felszállt egészen az egekig. Oda, ahol a mama van, gondolta a kislány, de a gondolat túl gyorsan elszállt ahhoz, hogy sokáig ráfigyelhessen.
Minden érzékét lekötötte a dob hangja és a levegõ illata. Szédülni kezdett és forgott vele a világ, õ pedig úgy érezte, mindenképpen a táltost kell néznie. Nem engedheti el az idõs bölcset a tekintetével, mert akkor reményei meghiúsulnak, a doktorok csendben ingatni fogják a fejüket, és a hugi is elmegy… Mégis, minél jobban próbált az öregre figyelni annál inkább elsötétedett elõtte a világ, végül egészen eltûnt.




Mikor kinyitotta a szemeit a járdaszegélyen ült, fejét egy hirdetõoszlopnak támasztva. Elõször nem értette, hogy lehet õ itt, minden olyan furcsa volt… de aztán hirtelen ráébredt, hogy ha õ itt van, akkor talán sikerült a varázslat, és a hugi sem beteg már. Felpattant és lélekszakadva rohant haza, le sem vetette a cipõjét, úgy rontott be a húga szobájába.

A hugi felült az ágyban és vidáman rámosolygott. A kislány sírni szeretett volna és kiáltani egyszerre, de ehelyett egyszerûen csak az ágyhoz sietett és vadul magához szorította a húgát. A nagy örömben észre sem vette, hogy kabátzsebét még mindig húzza a nehéz aranygyûrû.

- vége -

[kinslayer]

Nem vagyok itt 3 óráig, és mi történik...? *sokkot kapott, ledöbbent* Elolvastam mindet... szépen...lassan...egymás után. A szó legnemesebb értelmében: hihetetlen vagy!!!

Az utolsóhoz csak két észrevételem van: az elsõ bekezdésben sokszor szerepel a mama, és nem fejezted be az "üdvözölve" szót...
Ennyi... semmi más... fogadd õszinte hálám, hogy itt visszaút és egy újabb unalmas hétfõ elõtt megbolygattad az érzékeimet...

*megy Endét olvasni...*

[Neji]

*csak pár szóban, mert rohannom kell*

- kellett tartania, míg elég nagy nem lesz ahhoz, hogy viselje. - nem egyeztettél

- Az erdõ fái szinte az égig értek, koronájuk kupolakén borult a puha avar fölé, ágaikon különbözõ nevenincs virágok nyíltak, törzsüket illatos moha fedte. A rengeteg lüktetet -nem fejeztél be 2 szót

- Mikor felért a dombtetõre nem talált senkit, ezért megpróbált kopogni a sátor oldalán. Elég ügyetlen próbálkozás volt, de nem szeretett volna udvariatlan lenni. Egyik lábáról a másikra állva próbálta eldönteni -túl sokszor próbált

- A zene eleven volt, szinte önálló életre kelt, bejárta a sátor belsejét, összekeveredett a szürke füsttel és felszállt egészen az egekig. Oda, ahol a mama van, gondolta a kislány, de a gondolat túl gyorsan elszállt ahhoz, hogy sokáig ráfigyelhessen. - nagyon megragadó, szép gondolat^^


*drukkolok neked^^*

[achris]

Kins: köszönöm szépen Valójában ezek közül egy csomó régen született írásom, és csak a Barátságra vagyok büszke közülük, de örülök, hogy neked tetszett.
A mama... nos igen, az nem halmozás... De nem akarom megváltoztatni. Nincs is szinoníma rá, és mivel a kislány szemszögébõl történik minden... Talán nem olyan zavaró. Az "üdvöz" meg szándékos archaizálás. Talán egy kicsit eltúlzott, de én jobb' szeretem ezt az alakot ^_-

Neji: köszi a segítséget, az elírásokat javítottam A drukkot is nagyon köszi. ^_^

[kinslayer]

Ahá, értem! *fejet ver, igazad van* Drukkból én is küldök... jóóóóóóóó sokat... weil du dafür wert bist *a lá Loreál...*

[Kíra]

Mya. Még mindig szeretem. (Ami elírás elkerülte a figyelmem, elnézést azért...) És megérne talán némi történetet az öreg sámán...

[eoryn]

Nagyon szép és merész témát választottál! Én nem értem azt a zsûrit, aki neked 2.díjat adott!!!!! Nem giccs. Annyira a hétköznapi érzelmekre helyezted a hangsúlyt!!! Mintha mindegyik írásod egy ilyen érzelem lenne! A szeretet, a hála, a boldogság, a humor!!!

Az "üdvöz" véleményem szerint illik egy bölcs sámán szókincsébe:) Méltóságossá teszi!!

[achris]

Nahát. Köszi szépen. Tudod, szeretek érzelmekrõl írni, mert érdekessé teszi a mondandómat. Victor Hugo írta: "Mi egy város vonaglása a lélek zendüléséhez képest?" És igaza volt. Az ember mindig sokkal érdekesebb, mint a politika.

Filozófiát félretéve: örülök, hogy tetszett és köszi, hogy elolvastad

[Kuci]

Szerintem nagyon szép, amit írtál -csak épp én úgy éreztem, hogy ez nem egy igazi mese. Sajnálom, remélem, hogy ezzel nem bántalak meg, de azt gondolom, hogy ez a történet nem egy gyerekekhez szól, sokkal inkább egy mese köntösébe bújtatott felnõtteknek szóló valami. De ezzel együtt jobban tetszik, mint a Lak, mert az ugyanúgy nem mese...

[achris]

Dehogy haragszom! Örülök, hogy õszinte voltál, sokkal jobban szeretem, mint az eszetlen talpnyalást (ami ezen a fórumon, szerencsére nincs), és így legalább látom, hogy az, ami tetszik, valóban tetszik. Szóval köszönöm, hogy írtál!

[Amúgy, nem tudom, szereted-e/olvastad-e a modern meseírók munkáit, gondolok itt pl. Tolkienre vagy Endére, rám mindeketten nagyon nagy hatással voltak, és az írásaikat 17 éves korom után olvastam. Itt lehet a kutya elásva, hiszen õket tartom példaképnek (mesében), és mindketten így írnak. Meséket felnõtteknek. Szeretem a klasszikus meséket is, de klasszikus mesét nem lehet már írni ebben a világban. Szerintem. Éljenek a porszívók és lakok... ]

[Kuci]

Igen, sok mindent olvastam Tolkientõl és Endétõl, és én is elmúltam már tizenhét. (bár ez esetemben nem jelenti azt, hogy komolyabb, vagy "felnõttesebb lennék:))

Talán erre a versenyre klasszikus mesét vártak, bár ennek a követelménynek a Lak sem felel meg igazán....
Egyszóval azt gondolom, hogy majd valamikor te fogsz a dobogó legmagasabb fokán állni!
(és a háttérben zeng a slashinduló....)

[achris]

Persze. Csak azt akartam mondani, hogy már nem voltam gyerek, amikor olvastam tõlük És igen, lehet, hogy igazad van. Legközelebb sárkányosat írok! ^__^