Prefektus problémák

[belldandy]

Egy újabb regény, ismét az én tollamból.. ezúttal teljesen slashmentes.

1. fejezet
Prefektus probléma

Percy Weasley saját fontossága tudatában, magabiztos, ruganyos léptekkel haladt végig a
Griffendél klubhelyiségének csigalépcsõjén. Épp az imént suvickolta fényesre prefektusi jel-
vényét, mely az aranyat is megszégyenítõ fénnyel ragyogott mellkasán. Éppen a Griffendél-
Mardekár kviddicsmeccsre igyekezett. Tél volt, rettenetesen hideg, így a fiú egy piros-sárga
sálat kanyarított a nyakába, hogy ezzel is jelezze, melyik félnek szurkol.
Mikor leért a klubhelyiségbe, megdöbbenve konstatálta, hogy a többiek már mind lementek
a pályára. "Akkor itt az ideje, hogy én is elinduljak" vélte, majd hátat fordított, és elindult a
bejárati portré felé. Pálcaintése nyomán a fáklyák kialudtak, õ pedig nyugodtan kilépett a
folyosóra - s egyenesen Angelina Johnsonba botlott.
- Szervusz, Angelina - köszöntötte a lányt a prefektus, és komolyan megigazította nagy
szemüvegét. - Sok sikert a mai meccshez! Természetesen a többiekhez hasonlóan magam
is a szurkolók között leszek.
A fekete hajú, sötét bõrû hajtó elmosolyodott Percy fellengzõs stílusán, ám elhatározta,
hogy nem tesz semmilyen gúnyos megjegyzést.
- Nagyon örülök neki, Percy. Remélem, nem fogsz csalódni bennünk.
- Biztos, hogy nem - a fiú hangja meleg volt és barátságos. - Hiszen ti vagytok a legjobb
csapat.
- Köszönöm, az egész csapat nevében! - kacsintott rá pajkosan a lány. - Na, de most már
mennem kell. Oliver valami megbeszélést akar még tartani velünk - közölte Angelina, majd
se szó, se beszéd, hátat fordított, és elszaladt.
- Ó, persze, menj csak... sok szerencsét! - szólt még utána Percy, majd õ maga is elindult
a folyosón. Angelina kedvessége meglepte õt; megszokta, hogy a legtöbb ember durva
vagy éppen túlságosan is kimért vele; a lány azonban teljesen más volt. Mozdulataiból,
szavaiból színtiszta jóindulat és természetesség tükrözõdött, ami megragadta a prefektus
figyelmét. Most azonban tudta, hogyha nem siet, lemarad a meccsrõl. Ám, mielõtt kiért
volna a pályára, nagyon hangos robaj hallatszott az átváltoztatástan-terembõl: ígyhát
meccs ide vagy oda, a fiúnak teljesítenie kellett prefektusi kötelezettségeit. Óvatos, de
határozott léptekkel közelítette meg a tantermet, majd belépett. Hogy jelenlétére felhívja
a figyelmet, jelentõségteljesen megköszörülte a torkát - majd körülnézett. Nem érte nagy
meglepetés - természetesen ismét Hóborc igyekezett disznóólat varázsolni a helyiségbõl.
- Hóborc, mit mûvelsz már megint? - kérdezte összevont szemöldökkel, szigorúnak szánt
hangon Percy - ám a dolog hatásából jelentõsen elvett az a tény, hogy a kopogószellem
a prefektus szónoklata közben mindvégig kajánul kacagott.
- Pici, prefektus Percy pampog? - érdeklõdött, miközben bukfencezett egyet a levegõben,
és felkapott egy halom krétát.
- Díjazom az ötletes alliterációt - jegyezte meg a fiú, aki egyébként nagy rajongója volt a
mugli irodalomnak -, viszont a viselkedésedet nem, Hóborc. Jobb lenne, ha lecsillapítanád
magad...
- Jobb ötletem van! Mit szólnál néhány krétához? - a szellem abban a pillanatban egy jól
irányzott dobással telibe találta Percy fejét a kezében szorongatott krétákkal. Hõsünk en-
nek örömére köhögött és prüszkölt, melyet a kopogószellem izgatott vihogással nyugtá -
zott.
- Na várj csak! - fenyegetõzött Percy. - Szólok a Véres Bárónak, aki majd jól helyretesz té-
ged!
Hóborc továbbra is kajánul röhögcsélt.
- Azt nem hinném! Tudtommal a Báró is a meccsen van a többi szellemmel. Már csak mi
vagyunk itt... édes kettesben... - Hóborc eszeveszett kornyikálásba kezdett, s hozzá ter-
mészetesen rögtönzött tánckoreográfiát is kreált. Ennek egyik fontos eleme az volt, hogy
a szerencsétlen Percy fején táncolt, akinek már a mûvelet kifejezetten fájt. Mire végre
megszabadult a szellemtõl, arca lángolt, s haja csomókban meredezett a feje tetején.
Akkor hirtelen eszébe jutott a kviddicsmeccs - mikor is kezdõdik? Órájára pillantott, s meg-
állapította, hogy kerek öt perc van a kezdetéig. Lépteit ígyhát megszapo-
rázta, s hamarosan már a Roxfort kviddicspályáján találta magát, többszáz iskolás társa-
ságában, akik megállás nélkül fecsegtek.
- Nem tudnál mutatni nekem egy jó helyet? - fordult végül kétségbeesetten a fiú egy
szõke hajú, szürke szemû lányhoz, aki azonban úgy tett, mintha nem is hallaná õt.
Percy figyelmeztetõen felemelte a hangját.
- Ha nem tudnád, én egy prefektus vagyok, tehát jogomban áll...
- Percy! - hallatszott akkor egy jól ismert hang. A fiú megpördült a tengelye körül, és -
igen - legnagyobb meglepetésére ismét Angelina állt elõtte. A lány már levette hétköz-
napi viseletét, s helyette a piros griffendéles kviddicstalárt hordta. Apró fonatokból álló
haja egy, hosszú copfban egyesült feje tetején, sötétbarna, nagy szemei élénken csillog-
tak, szája pedig egyfajta vörös színben pompázott. Percy fejében abban a pillanatban
megfogant egy kósza gondolat: "Milyen szép szája van..." - persze ezt azonnal elhesse-
gette. Helyette a következõt találta mondani, rendkívül esetlenül:
- Nem kezdõdik még a meccs?... ugyanis....
- Percy! Mi történt veled? A szemüveged meg van repedve, és a hajad is olyan, mintha
háborúztál volna valakivel!...
- Semmi se történt, csak... Hóborc... - magyarázta, mire Angelina cinikusan megrázta a
fejét.
- Na, gyere, beszélgessünk... - sóhajtotta. - Legfeljebb most kihagyom majd Oliver szó-
noklatát...
Percy rég érezte már magát ilyen boldognak...

folyt. köv.

[belldandy]

Bimba segédje

Kellemes szellõ fujdogált kinn, különös, édes illatot szállított. Percy Weasley, a Griffendél pre-
fektusa és Angelina Johnson, a ház kviddicscsapatának egyik hajtója egymásba karolva sétál-
gattak a közeli, parkra hasonlító, füves területen. Senki se zavarta ezeket a meghitt pillanato-
kat, hiszen a Roxfort diáksága kivétel nélkül már a pálya melletti padsorokon ücsörgött, várva,
hogy elkezdõdjön végre a két ház csapata közti küzdelem. Még a tanárok is izgatott lelkese -
déssel várták a meccs kezdetét, egyedül Bimba professzor, a gyógynövénytan szakavatott
mestere tûnt gondterheltnek és elfoglaltnak. Ez persze hamar feltûnt a mellette ülõ Dumble-
dore - nak is.
- Mi aggasztja annyira, kedves Bimba professzor? - fordult felé kedvesen, s megeresztett egy
barátságos mosolyt. - Önt nem érdekli az évad elsõ mérkõzése?
- Ó, dehogynem, dehogynem! - a professzorasszony kerek, barátságos arca azonnal kipirult.
- Csak elgondolkodtam egy csöppet.
Az igazgató elégedetten mosolygott.
- Megtudhatom, hogy min, professzor? - érdeklõdött finoman, mire a tanárnõ rögtön bólintott.
- Vagy esetleg titok?
- Tudja - magyarázta a tanárnõ egy sóhajtás kíséretében -, beszéltem már önnek arról, hogy
Piton professzor azt javasolta, ismertessem meg a diákkokkal a mérgezõ növényeket még harmadik
osztályban.
- Nahát! Valóban? - az igazgató összeszûkítette hihetetlenül kék szemeit, ám ajkain még min-
dig ott játszott a magabiztos mosoly. - És ön erre?...
- Hát persze, beleegyeztem... - nevetett fel hangosan Bimba. - Én magam is gondoltam már
arra, hogy a hasznos, ám mérgezõ növényekkel lehet foglalkozni harmadik osztályban. Én csak azt
nem helyeslem, hogy a kizárólag gyilkos szándékúakat vegyük. A gyerekek olyan kis fiatalok
és ügyetlenek még... Mindenesetre nem akarok kockáztatni semmit, így beszéltem az egyik
kedves barátommal... õ ajánlotta nekem Pagan professzort. Meghívtam, hogy segítsen az
anyag feldolgozásában, õ pedig elvállalta.
- Pagan? - kérdezett vissza kétkedve Dumbledore. - Érdekes név...
- Õ rengeteg mindent tud a növényekrõl. Hiába, alig ismeri valaki a munkásságát, pedig ha
én lennék a Mágiaügyi Miniszter - itt beiktatott egy kis kuncogást - azonnal adnék neki vagy
hét arany Merlin-díjat! Pompás felfedezései voltak, a varázslóvilág mégse tartja számon...
(A közvetlenül mögöttük ücsörgõ Ron Weasley úgy tett, mintha öklendezne).
- Tényleg? - Dumbledore egy kissé közelebb hajolt, s õszes szakállát izgatottan ujjára csa-
varta. - És vajon ön tudja ennek az okát, Bimba professzor? Mi különleges van Paganban,
hogy senki se ismeri el tehetségét és életmûvét?
Bimba ijedten csuklott egyet.
- Fogalmam sincs... - rebegte félénken, s megpróbálta összehúzni magát egész kicsire. - E-
gyesek mintha... félnének tõle...
- Félnének? - az igazgató hangja most kétkedõen csengett. Páran a tanári karból már figyel-
ni kezdték beszélgetésüket - többek között Perselus Piton professzor is. A bájitaltanár álta-
lános ellenszenvben részesített minden újoncot - legyen az akár tanár, akár diák. Bár a gyógy-
növénytant hasznosnak tartotta, most mégis felhúzott orral, sértõdötten trónolt szokott he-
lyén. Nyakába - Percyhez hasonlóan - õ is színes sálat kötött, ám a bájitaltanáré zöld-ezüst
színben pompázott. Fényes, fekete haja sötét függönyként lengedezett hófehér, sápadt ar-
ca elõtt, mely utálkozó, fölényes fintorba rándult. Úgy érezte, személyes sértés, hogy Bimba
nem õt választotta ki, hanem azt a bizonyos Heresy Pagant.
- Na és ki ez a Pagan? Valami feltaláló? - fordult akkor Bimba felé a Piton mellett ülõ McGa-
lagony is. A gyógynövénytan - tanárnõ azon vette észre magát, hogy az egész tanári kar felé
fordul, s izgatottan csüngenek a szavain.
- Én se találkoztam még vele, csak olvastam róla pár dolgot. Nagyon okos tudós, rengeteg
mindent felfedezett már, csak... Caramel nem ismeri el az érdemeit. Valamiért nagyon pikkel-
het rá.
- Talán azért - szólalt meg hirtelen mély, kimért hangján Piton professzor -, mert Heresy
Pagan akármilyen zseniális, fiatal, és könnyen lehet befolyásolni.
Egy pillanatra mindenki döbbenten meredt a bájitalok mesterére, aki elégedett mosollyal
nyugtázta ezt. Egyedül Bimba professzor vonta össze dühösen a szemöldökét. Már épp ké-
szült visszavágni, amikor egy nyugodt hang csendült:
- Megnyugtathatom, Piton professzor, bár fiatal vagyok, úgy hiszem, kellõ ismerettel ren-
delkezem ahhoz, hogy segítségére lehessek idén Bimba professzornak - a tanári kar egy
emberként fordult meg, s még Piton is lassan a jövevényre emelte tekintetét.
Kétség kívül Heresy Pagan még nem töltötte be a harmadik X-et - nem lehetett több
huszonöt évesnél. Külseje, tekintete azonnal megragadta mindenki figyelmét. A fiatal
tudós derékig érõ, ezüstszín hajat viselt, melyen a Nap sugarai gyönyörûen játszottak.
Ám arca ennél is csodásabb volt. Hosszúkás arcán két, hideg szürke színû, erõsen man-
dulavágású, nehéz pillájú szem ragyogott. Pillantása titokzatosnak és hidegnek hatott;
ám azonnal elvarázsolt mindenkit. Orra nagy volt, kampós és meglehetõsen vékony, szája
pedig telt és érzéki. Álla kissé elõreugrott, s egyetlen sörte sem éktelenkedett halottfehér
bõrén. Azonban egész testfelépítése valahogy furcsának tûnt. Testalkata kifejezetten nõies
volt - annak ellenére, hogy Heresy az erõssebbik nemhez tartozott. Pókszerû, hosszú ujjain
gótikus gyûrûk ékeskedtek.
- Pagan professzor?... - mosolyodott el félénken Bimba.

*

Nemsokára kezdetét vette a mérkõzés. Percy és Angelina nagy nehezen elváltak egymástól;
így a fiú a tanárok mögött ücsörgõ testvéréhez, Ronhoz és Hermione Grangerhez került. A
professzor persze neki is azonnal feltûnt a megszokott arcok sokasága között.
- Ki ez az alak? - kérdezte elgondolkodva a fiú.
- Heresy Pagan - vágta rá azonnal Hermione. - Õ fog segíteni a harmadikosoknak és Bimbá-
nak az ezévi anyag feldolgozásában.
- Hmm... milyen érdekes - motyogta az orra alatt Percy. - Ismerõs ez a név. Mintha már olvas-
tam volna róla.
- Õ találta fel, hogyan lehet különbözõ mérgezõ anyagokból pergament készíteni - jegyezte
meg tudálékosan Hermione, mire Percy szenteskedõen bólintott.
- Nekem úgy tûnik, ez a hapsi odaáig van magától - jegyezte meg fintorogva Ron.
- Ron! Ne legyél ilyen ellenséges!
Úgy tûnt, nem csak Ron nem nézi jó szemmel az új segéd érkezését. Piton professzor kifeje-
zett utálattal méregette a jövevényt. Egy pillanatra azonban úgy tûnt, próbál felülkerekedni
ellenszenvén, és megszólította Pagant:
- Ugye, milyen jól játszanak a mardekárosok? Látja a fogót? A neve Mortensen. Õ a legjobb fo-
gó az egész iskolában! - magyarázta, s szeme sarkából figyelte a férfi reakcióját.
- Szerintem a másik csapat játékosa fogja elkapni a cikeszt - jelentette ki ellentmondást
nem tûrõen Pagan, mire Piton arca csúf téglaszínt öltött, Ron pedig beleprüszkölt a kezébe.
Hermione megrovó pillantást küldött a fiú a felé, aki vidámságát továbbra se tudta elrejte-
ni.
Piton nem is szólt többet az új professzorhoz, hanem sértõdötten figyelte a játékot mind-
addig, amíg hirtelen egy aranyos kis gömb fel nem tûnt az égben!
Az egész közönség felsikkantott, mire végre a Griffendél fogója - Harry Potter -, és a Mar-
dekáré - Phil Mortensen - is felkapta a fejét. Szinte egyszerre vették észre a cikeszt, mely
az egyik mardekáros terelõ körül keringett.
A két fiú egy pillanatra egymársra nézett, majd mindketten zuhanórepülésben megközelí-
tették a terelõt. Repülés közben Phil mogorván ócsárolta Harryt. Egyik szidalmával azonban
túl messzire ment. Harry fogta magát, s szabad kezével egyszerûen taszított egyet az ellen-
séges fogón - aki egy ideig megpróbálta megtartani egyensúlyát, ám egy óvatlan pillanatban
nemes egyszerûséggel lezuhant a földre.
- Ügyes, igaz? - fordult Pagan professzor Piton felé, aki úgy érezte, mindjárt felképeli a fiatal,
pimasz újoncot.

folyt. köv.

[belldandy]

Egy titokzatos toll

- Gratulálunk! Harry Potter elkapta a cikeszt! Az évad elsõ mérkõzésének nyertese
pedig nem más, mint a Griffendél! Nagy tapsot nekik! – harsogta Lee Jordan, az a fiú,
akit a közvetítéssel bíztak meg, s mellesleg Angelina osztálytársa és a Weasley ikrek
nagy barátja volt.
A griffendéles tábor hangos üdvrivalgásban tört ki e szavak hallatán: egyesek színes
sáljukat a levegõben lobogtatták, mások egy dicshimnuszt zengtek, melynek minden
sora rímelt arra, hogy „Potter”. A nap hõse, a ház fogója üdvözülten vigyorgva nézett
körbe – láthatóan élvezte a sikert. Akkora már – társaival együtt – a pálya szélén ácsor-
gott – miközben a mardekárosok mogorván kezet fogtak velük. Phil, a fogó különösen
durcásnak tûnt – nyilvánvalóan dühítette a tény, hogy Harry nemes egyszerûséggel le-
lökte a seprûjérõl.
A tanárok is tapsoltak, kivéve persze Perselus Piton professzort, aki félig unottan, félig
dühösen bámulta a forgatagot.
- Ugyan, professzor úr, ne legyen ilyen mérges – szólt rá kedvesen a mellette ülõ
McGalagony, aki az átváltoztatástant oktatta. – Hiszen lesz még alkalmuk a visszavágóra!
Év elején mindenki elég nehezen tér vissza a régi kerékvágásba – azzal, követve tanár-
társait, felállt. – Itt az ideje az ebédnek, igaz, professzor? Mi lenne, ha egy csöppnyi kis
ünnepséggel örvendeztetnék meg a gyerekeket a gyõzelem alkalmából? – azzal lelépett
a fûre, s megvárta, míg a bájitaltantanár ugyanezt meg nem teszi. A férfi csak akkor
szólalt meg, mikor már mindketten az iskola épülete felé igyekeztek.
- Milyen remek ötlet – vélte a tanár, ám szemébõl egyáltalán nem ez tükrözõdött. –
Nem sok ez egy kicsit a jóból, McGalagony professzor?
- Ugyanmár! – nevetett fel akkor a tanárnõ. – Szerintem igenis megérdemlik a gyerekek.
Megyek, és beszélek is Dumbledore – ral, hátha még ma estére engedélyezi az ünnepséget.
- Kétlem, hogy ez egy jó ötlet lenne – jelentette ki ellentmondást nem tûrõen Piton. Az
átváltoztatástan - tanárnõt kezdte idegesíteni Perselus passzív ellenállása.
- Sajnálom, ha így gondolja – állt meg egy pillanatra. – Szerencsére azonban én nem ezen
a véleményen vagyok, így akár tetszik, akár nem, megszervezem! Remélem, estére le-
nyugszik, és a vendégek között lesz, professzor úr! – mosolygott fel a tanárnõ Pitonra,
miközben az utóbbi kinyitotta számára az iskola ajtaját.
- Minden bizonnyal, ha az a nagyképû bájgúnár nem lesz jelen…- morogta barátság-
talanul a fekete hajú oktató, mire McGalagony megállt egy perce, és kérdõn meredt rá.
- Heresy Pagan professzorra gondol, igaz? – kérdezte számonkérõ hangon, mire Perselus
elpirult. Nem sejtette, hogy a tanárnõ hallotta megjegyzését.
- Én… nos, nem mintha ellenszenves lenne nekem, csupán… - motyogta maga elé
téglavörös arccal. Egy ideges mozdulattal hátrarázta sötét haját, s dühösen villogó
szemekkel meredt az átváltoztatástan – tanárnõre.
- Miért olyan ellenszenves önnek Pagan? – úgy tûnt, McGalagony nem kívánja tovább
kerülgetni a forró kását: egyenesen rákérdezett a dologra. Piton összevonta a szemöldökét.
- Még hogy ellenszenves… nem hinném, hogy ez lenne a legjobb kifejezés, Minerva… -
nézett oldalra, majd belépett az elõcsarnokba, amelyet már ismét megtöltött az
ebédelni vágyó gyerekek izgatott zsivaja.
- Ne próbáljon meg hazudni nekem, Piton professzor – a tanárnõ hangja most meg-
lehetõsen szigorúan csengett. Egy emberként meredtek a bejárati ajtón éppen
belépõ Paganra. Bimba segédje éppen Flitwick – kel csevegett elmélyülten. Láthatóan
nagy hatást gyakorolt a tanárra. (ne gondoljatok rosszra)
- Olyan… beképzelt… - köpte utálkozva a bájitalok mestere.
- Ugyan már, professzor úr! – nevetett fel a tanárnõ. – Nem beszélt még vele. Még nem
ismerhette meg. Ne alkosson véleményt, kérem! Meglátja, biztos megkedveli majd. Ha
máshol nem, hát a ma esti mulatságon.
- Azt kötve hiszem – morogta Piton, ám ezúttal úgy, hogy McGalagony ne hallja.

*

Ron Weasley és Hermione Granger ujjongva szaladtak a Griffendél klubhelyisége felé.
Már nagyon várták, hogy végre beszélhessenek Harryvel, akit nemes egyszerûséggel
minden griffendéles "a nap hõsének" titulált. Elefántokat is megszégyenítõ hangerõ-
vel trappoltak fel a lépcsõn, s bár vidámnak tûntek, Hermione agyában addigra már
egymásra tolódtak az aggodalmas gondolatok.
- Jelszó? - fordult feléjük a Kövér Dáma. Még a festményalakon is látszott az a fajta
dicsõség, mely immáron minden griffendélest jellemzett.
- Tündérpor - vágta rá Ron, mire a portré szó nélkül feltárult, beengedve a fiatalokat
a klubhelyiségbe.
- Harry! Harry! - kiabálta izgatottan Hermione, mire a fiú azonnal kifutott eléjük. Sá-
padt arca kipirult, smaragdszín szemei élénken csillogtak - nem rég tért vissza a pályá-
ról, s a küzdelem nyomai még mindig megmutatkoztak orcáján.
- Sziasztok! Milyen voltam? - hunyorgott rájuk barátságosan a fiú.
- Fenomenális voltál! Ahogy lelökted Mortensent a seprûjérõl... annyira röhögtem, hogy
majd' megfulladtam! - közölte Ron, rögtönzött bemutatót tartva gurgulázó nevetésébõl.
- Szerintem is jól teljesítettél, Harry - csendült ekkor egy nyugodt hang. A kis csapat
egy emberként fordult meg tengelyük körül, így szembetalálva magukat Percyvel.
- Nahát, Percy. Azt hittem, az ilyen fontos emberek, mint te, tartózkodnak a szórako-
zástól - jelentette ki fensõbbségesen Ron. Percy összevonta szemöldökét, ám túl boldog
volt ahhoz, hogy komolyan megfeddje öccsét. Különben is: megegyeztek Angelinával,
hogy az ebéd után elsétálnak Bimba botanikus kertjébe nézelõdni. A fiú tehát válaszul
lesúlytó pillantást vetett Ronra, majd kezet nyújtott Harrynek:
- Mindenesetre remek voltál, Harry. Láttad volna, milyen arcot vágot Piton professzor,
mikor meglátta, hogy lelököd Philt a seprûjérõl!...
- Azt nem direkt csináltam... - pirult el hirtelen Harry. - Véletlen volt...
- Teljesen mindegy - legyintett Ron. - Piton teljesen bepipult...
- Szerintem ez nem csak miattad van, Harry - gondolkodott el hirtelen Hermione. - Lát-
tad azt az új tanárt?
Harry érdeklõdve pillantott rá.
- Miféle új tanárt?
- A neve Heresy Pagan, és állítólag valami nagyokos - féle képzõdmény... Hát, mindene-
setre elég furcsa... de kiállt melletted Pitonnal szemben. Ez nem elhanyagolható tény -
jelentette ki Ron. - És ráadásul fiatal. Egy csomó lány megbámulta... Bimbának fog segí-
teni valami új anyag feldolgozásában.
- Minek kell segítség Bimbának? Azt hittem, elég jó tanár - vonta meg a vállát Harry. -
Szerintem semmi szüksége tudósokra.
- Hát, õ tudja... - motyogta Hermione. - Mindenesetre nagyon okosnak tûnik. Mást még
nem tudunk róla.

*

Phil Mortensen úgy vágott át a Mardekár klubhelyiségén, hogy egy szót se szólt senki-
hez. Érthetõen nagyon is dühítette az, hogy Harry Potter annyira fölényesen és megalá-
zóan viselkedett vele. Persze, errõl szó se volt, hiszen Harry bocsánatot is kért a fiútól,
ám õ mérgében elfeledkezett errõl a tényrõl. "Ha tudna, talán meg is mérgezne, vagy
valami hasonló!" - gondolta dühödten, miközben benyitott a hálótermébe. Egyedül volt,
a többi mardekáros - bár fogukat erõsen szívva - részt vettek a griffendélesek számára
rendezett ünnepélyen - méghozzá Piton utasítására. A bájitaltanár, bár ezt nem kötötte
mások orrára, nem akarta, hogy úgy tûnjön, a többiek ellen uszítja társait - s azt végképp
nem akarta, hogy Heresy Pagan tegyen rá egy ostoba megjegyzést.
Phil tehát ezen gondolkodott, miközben megközelítette ágyát. Egyetlen mozdulattal félre-
rántotta a baldachint, majd fáradtan leheveredett. Fájdalomtól zsongó fejét az ágy kar-
fájának támasztotta - ám akkor hirtelen valami egész puha érintette fülét. El is vihorászott
ezen egy csöppet, hiszen kifejezetten csiklandós típus volt -, ám amint ezzel végzett, fel-
emelkedett, majd megszemlélte az ágy réseibe dugott kis tárgyat.
Egy fehér - ezüst toll volt az, talán egy sólyomé. Phil elgondolkodva forgatta ujjai között.
" Mit jelenthet ez? Talán valaki üzenni akar nekem? " - töprengett, ám képtelen volt rá-
jönni a titokra. " Végül is lehet, hogy csak befújta a szél. Bár igaz, ami igaz, nem gyakran
látni itt sólymokat ". Mindenesetre a madártollat egy papírborítékba rejtette, majd elhe-
lyezte az ágya melletti szekrény egyik fiókjában. " Most nincs idõm ezen töprengeni "-
jelentette ki gondolatban. " Mindjárt elalszok... holnap talán több eszem lesz arra, hogy
megfejtsem ezt a rejtélyt... "

folyt. köv.

[belldandy]

Prefektus problémák







A lázálom - átok

A nagyterem mennyezete azon az estén jobban világított, mint valaha - s a rajta ragyogó
csillagok pedig a büszkeség áltak feszített griffendéles kviddicsjátékosok voltak. A ház ta -
nuló körben ültek asztaluknál, kezükben egy-egy kupa töklével, maguk elõtt pedig valami -
lyen válogatott finomsággal. Fred és George Weasley azzal szórakoztatták a jónépet, hogy
akárhányszor Neville venni akart egy darab sültet, csipogó kiscsibévé változtatták a húsfa -
latot. Ezt persze mindenki roppant szórakoztatónak tartotta - kivétel persze magát Neville - t,
akit túlságosan is lefoglalt békája, Trevor elvesztése, és saját, éhségtõl korgó gyomra.
A tanári asztalnál is csak majdnem volt teljesen oldott a hangulat. A feszültséget természe -
tesen; mint azt már megszokhattuk - Perselus Piton okozta. Komor magatartásával kiharcol -
ta azt, hogy tanártársai ne fordítsák rá a figyelmüket. A bájitaltantanár így már nyugodtan
magára maradhatott aggodalmas gondolataival - s abban a pillanatban úgy tûnt, ez az el -
foglaltság számára a legkedvezõbb. Bár mélyen maga elé hajolt, szeme sarkából továbbra
is gonoszul méregette a vidáman csevegõ Pagan professzort.
A fiatal tudós éppen Minervával beszélgetett. Ez a tény már önmagában is dühítette Per -
selust; - hiszen épp õ munkálkodott az elmúlt napokban azon, hogy emberi kapcsolatokat
létesítsen a tanári karon belül! - hát még az, mikor látta, hogy nem csak beszélgetnek, ha -
nem vidáman nevetgélnek is! A méreg egyenesen fortyogott a tanár szívében. "Hogy kép -
zeli egy a pofátlan" - gondolta a dühtõl tajtékzóan - "hogy egyszerûen csak idejön, és a -
zonnal a többiek szívébe lopja magát azzal az undorító, behízelgõ modorával és randa ké-
pével! Legszívesebben a földbe tipornám azt a férget!"
Abban a pillanatban - mintha megérezte volna, hogy rá gondolnak - Heresy Pagan felkap -
ta a fejét, és egyenesen Pitonra nézett. A bájitaltantanár abba a hitbe ringatta magát, hogy
mindez a véletlen mûve, s gyorsan elkapta a tudós arcáról a tekintetét - ám legbelül, nagyon
is mélyen egy hang súgta, hogy valami nincs rendben. Heresy Pagan megérezte valahon -
nan Piton tekintetét - vagy inkább az abból sugárzó gyûlöletet?
Bimba segédje még pár másodpercig elgondolkodva figyelte Perselust - aki szorosan az ab -
roszra szegezte tekintetét -, majd ismét McGalagony felé fordult.
- Valami baj van, Pagan professzor? - kérdezte az asszony, mire Heresy egyszerûen meg -
rázta a fejét.
- Nem, nincs semmi probléma... - motyogta elgondolkodva, ám szép ívû, ezüstszín szemöl -
dökét töprengve összevonta. "Mit sejthet, avagy mit tudhat rólam ez a férfi? Talán legili -
mentor?" jutott eszébe. Természetesen, mivel Pagan nagyon is tanult varázsló volt, tudta,
mit kell ez ellen tenni. Szemét lehunyta, s igyekezett lezárni, kiüríteni elméjét. Hamarosan
fejében ismeretlen hangok zsongtak fel - olyan dolgokat hallott, melyeket még soha ez e -
lõtt. A hangok nemsokára nagyon felerõsödtek, szinte egy túltekert rádió hangerejével ü -
völtöttek Heresy fejében; ám nem tudta megállapítani, pontosan mit is jelentenek ezek.
A világ egy pillanat alatt összemosódott elõtte; nem látott, nem hallott már semmi mást,
csak az õt körülvevõ, idegen, új zajokat. Szemhéját szorosan szemére szorította, ám ez se
segített. Úgy érezte, feje majd' szétrobban a fájdalomtól elöl, hátul, mindenhol idegei patta -
násig feszültek. Szemhéja is azonnal lángolni kezdett, s nem is látott már semmit a nagy
vörös teren kívül, a hangok pedig egyre elviselhetetlenebbül üvöltöttek a fejében; mást már
szinte nem is érzékelt, a gondolatok maradéktalanul eltûntek az agyából...
Heresy Pagan akkor egy hatalmas, fájdalmas ordítás kíséretében a földre vetette magát.
A padló nagyot nyekkent az egyébként könnyû test érintésétõl - Minerva McGalagony és
az összes többi tanár egy emberként pattantak fel - kivéve Perselus Piton professzort, aki
elégedetten szemlélte a vergõdõ tudóst, aki kezeit fülére szorítva ide - oda hentergett a föl -
dön. A gyerekek is hirtelen elhallgattak, s döbbent rémülettek meredtek Bimba professzor
segédjére, aki hatalmas kínokat élt át azokban a pillanatokban. Pókszerû ujjaival szinte
hajszálanként tépte ki gyönyörû, csillogó ezüstszín haját, mely lágy dunnaként terült szét
a padlón; lábait egészen felhúzta álláig, összegörnyedt, akár magzat az édesanya hasá -
ban. Szemébõl abban a pillanatban könnyek csordultak ki, s hamarosan fájdalmasan, teljes
erejébõl zokogni kezdett. Ezt már a tanárok se nézhették tétlenül. Dumbledore odasietett
Paganhoz, aki egyáltalán nem is érzékelte jelenlétét.
"Lám csak, lám" - gondolta gunyorosan Piton, miközben kezével továbbra is a vergõdõ He -
resyre irányította pálcáját. " A hírhedt professzor nem is olyan erõs, mint amennyire hittem.
Egy ilyen könnyû átok ledönti a lábáról... ha nem látnám, el se hinném. "
Az iskola igazgatója akkor ért oda a tudós mellé. Ráncos kezét óvatosan Heresy homlokára
helyezte.
- Tûzforró - állapította meg. - Valami baj történt Heresy Pagan professzorral! Johnson,
Weasley - fordult Angelina és Percy felé. - Azonnal menjenek Madam Pomfrey-hez, és hoz -
zanak jéghideg vizes borogatást.
- Igenis - válaszolta Percy, akár egy engedékeny katona, s nyomában Angelinával villám -
gyorsan elszelelt.
- Itt valami nincs rendjén. Sose találkoztam még ilyen erõssel az effajta átokból. Fogalmam
sincs, ki találhatta el õt - tanakodott félhangosan, miközben tanácstalanul figyelte Heresyt,
akinek szenvedései láthatóan a legkevésbé se látszottak enyhülni. - Hiszen magunkon kí -
vül nincs is itt senki. Vagy igen? - nézett körül dühtõl lángoló szemekkel a teremben. Perse -
lus Pitonon azonban tekintete azonnal átsiklott - ám az igazgató egyetlen pillantása is elég
volt ahhoz, hogy a bájitaltanár megszüntesse az átkot.
Amint elengedte pálcáját, Heresy teste elernyedt. Ezüstszínû haja kicsusszant szorító mar -
kai közül, s lábát is kissé lejjebb csusztatta. Könnyeinek bõ vízû folyama hamarosan egy csa -
pásra elapadt, az iskola tanárai és diáksága pedig csak találgatni tudhattak, hogy mi okozta
ezt a hirtelen változást.
- Nem tudom, ki tette ezt - csendült akkor Dumbledore mély hangja -, ám hamarosan, megí-
gérhetem, hogy kiderítem. És azt is megígérem, hogy az lesz annak az illetõnek az utolsó nap-
ja itt, a Roxfortban.
Perselus Piton félénken nyelt egyet.

*

- Nagyon is jól ismerem ezt az átkot, hiszen már rengeteget olvastam róla - magyarázta
a fiúknak Hermione Granger, miközben mindannyian a klubhelyiségük felé tartottak. Egyikük -
nek se akarózott még lefeküdni, így elhatározták, hogy maradnak, s alaposan átbeszélik a
Pagan professzorral történteket. - Számtalanszor láttam már, ahogy mások használják, sõt
egyszer, sötét varázslatok kivédése órán alkalmaztam is.
A lány kijelentése a meglepetés erejével hatott Ronra, aki a sötét varázslatok kivédése ó -
rán leginkább arról merengett, hogy egy jól irányzott ütéssel kiveri Mógus professzor fogait.
- Egy ilyen erõs átkot? Hermione! Te összetévesztheted ezt valamivel! Pagan majdnem ott -
hagyta a fogát!
- Ez azért túlzás, Ron - vetette közbe Harry.
- Higyjétek el, felismerem a lázálom - átkot - ám ez sokkal, de sokkal erõsebb volt, mint bár-
melyik másik, amelyet valaha is láttam.
- Honnan tudod, hogy ez az az átok? - kérdezte Harry, miközben Ron megadta a jelszót a
Kövér Dámának, s mindannyian besétáltak a Griffendél klubhelyiségébe. - Hiszen nem is hal -
lottad a varázsigét!... vagy igen?
- Nem - rázta a fejét a lány -, Nem hallottam, de a lázálom - átoknak egyértelmû jelei van -
nak. Vagy talán ti nem figyeltétek, mit mondott Mógus professzor sötét varázslatok kivédé -
sén?
A két fiú cinikusan hümmögni kezdett.
- Hermione - bökte végül Ron -, szerintem te vagy az egyetlen, aki sötét varázslatok kivé -
dése órán figyelni szokott!
A lány akkor egy nagy sóhajjal ledobta magát a fotelbe.
- Figyeltétek? Lázas volt. Úgy tûnt, mintha olyan dolgokat látna és hallana, melyek nem va -
lóságosak. Én azt furcsállom, hogy az átok ennyire erõsen fejtette ki a hatását. Mikor én
küldtem rá Seamus Finniganre, õ simán elaludt.
- Valamiért tehát Pagan másképp reagált az átokra, mint mi - jelentette ki elgondolkozva
Harry, miközben fel - le sétált a klubhelyiségben. - Ez csak egy dolgot jelenthet - mondta ki
végül.
A másik kettõ egy emberként meredt rá, tekintetükben kíváncsisággal.
- Mit?
- Egy nagy hatalmú varázsló küldte rá. Lehet, hogy Voldemort.
Ron ijedtében hasraesett Trevorban, Neville ismételten elkóborolt békájában, Hermione pe -
dig sikított egyet.
- Css! - intette le õket Harry. - Fel akarjátok verni a többieket?
- Lehetetlen - magyarázta hisztérikus hangon Hermione, mintha magát akarná gyõzködni.
- Tudjukki csak egy árnyék, nem létezõ ember.
- Mindenesetre, akár Tudjukki volt az, akár nem - nyelt egyet Ron -, nem nagyon szívlelhe -
ti Pagant... ahogy Harryt sem.
- Miért? - kapta fel a fejét idegesen a fiú.
- Harry... Heresy Pagan mindenkivel kedves volt... de kiállt melletted, mikor kviddicseztél. Ta -
lán ezzel hívtad fel magadra valaki haragját - suttogta halkan Hermione.
- Tehát aki megátkozta Heresyt... - kezdte Ron...
- ...pontosan - fejezte be Harry. - Az csakis Voldemort oldalán állhat.
- Harry! - nyögte Ron. - Ha az az illetõ a nagyteremben szüntette meg az átkot...
- ... akkor még az iskolában van! - rebegte áhítattal Hermione.
Mindannyian kétségbeesve meredtek maguk elé. Az imént tett felfedezések megijesztették a
kis csapatot.
- Figyelmeztetnünk kell Dumbledore - t - jelentette ki végül Harry.
- Nem - Hermione hangja megint nyugodtan csengett. - Szerintetek õ nincs tisztában azzal,
hogy sötét mágus van az iskolában? Nyilvánvalóan mindezt megtesz, hogy elkaphassa. Ne
tegyük ki magunkat felesleges veszélynek. Le merném fogadni, hogy holnapra Dumbledore rá -
jön, ki átkozta meg Pagant.
- Én csak egyet nem értek - motyogta Harry. - Ha tényleg ki akarta nyírni õt, miért nem használt
egy direkt erre a célra kitalált, gyilkoló átkot?
Kérdésére azonban nem kapott választ.

*

A griffendéles elsõsök abban a szerencsében részesültek, hogy a szerdai elsõ órájuk elma -
radt. Minerva McGalagony és Dumbledore, mivel nem találtak semmilyen tettest vagy akár gya -
nusítottat, úgy vélték, az iskola immár biztonságos terület. Heresy Pagan professzor is viszony -
lag jól gyógyulgatott, s készen állt arra, hogy pénteken megtartsa majd elsõ óráját. Harry, Ron
és Hermione tanácstalanul sétálgattak a Roxfort parkjában, s a rejtélyen törték a fejüket, me -
lyet egy titokzatos alak adott fel nekik. McGalagony és Piton - akikkel az elsõsöknek, illetve az
ötödikeseknek lett volna órájuk - elindultak Azkabanba, hogy tanácsot kérjenek annak igazga-
tójától (nincs - e véletlenül egy szökött rab, aki elõszeretettel és meglehetõsen jól alkalmazza
a lázálom - átkot?), így Percy Weasley is csatlakozhatott a kis csapathoz. Harryék még elõzete-
sen megállapodtak abban, hogy a prefektusnak nem szólnak az eseményekrõl - még jobban fel -
izgatná magát, és jobban felfújná a dolgot, mint ahogy azt Dumbledore tette. Hiszen mindany-
nyian jól ismerték a fontoskodó fiút: a bolhából is elefántot csinálna.
- A hétvégén roxmortsi kirándulást szervez az igazgatóság - magyarázta éppen a fiú. - Arra
gondoltam, hogy azon a hétvégén kifényesítem a taláromat, ám azt hiszem, nem hagyhatom ki
a lehetõséget. Megtennétek, hogy majd leviszitek a házimanóknak, hogy mossák ki?
Ron dühösen felhorkantott.
- Mik vagyunk mi, talán a csicskáid? És különben is, eddig még egy árva órát se töltöttél Rox -
mortsban. Nem emlékszel? Nyáron azt mondtad, ostoba és primitív dolog ijedezni egy ház elõtt
és nyakra - fõre falni a robbanócukrot a Mézesfalásban.
- Valóban ezt mondtam volna? - kérdezte szórakozottan Percy, miközben koszos talárját máris
Harry kezébe nyomta. - Nos, megváltozott a véleményem. Meghívtam magammal Angelinát.
Ronból éppen kipukkanni készült a nevetés, ám csak egy erõtlen hörgést tudott hallatni. Fel-
tûnt ugyanis mellettük a szintén ötödikes Phil Mortensen, Percy évfolyamtársa. Phil nem volt
az a kifejezetten tagbaszakadt fiú, ám gyilkos, sötét tekintete és a köztük lévõ négy év korkü-
lönbség kiváltotta a három jó barát félelmét - ugyanakkor ezt mindegyikük igyekezett eltitkolni.
- Hát itt vagy, Potter? - ordított rá a fiú Harryre. - Azt hiszed, nem tudok a piszkos kis játékaid-
ról?!
Harry mindenre számított, csak erre nem. Meglepetésében alig bírt válaszolni:
- Ho... Miféle játékaimról?
- Hah! Még adja az ártatlant! - dühöngött a mardekáros, majd zsebébõl elõkapta a nemrég
megtalált sólyomtollat. - Nem ismerõs neked ez a toll?
- Sólyomtoll. Most látok elõször ilyet - válaszolta engedelmesen Harry.
- Hiába adod itt nekem az ártatlant - közölte vele gõgösen Mortensen. - Átlátok rajtad. És ne
hidd, hogy nem tudom, mit jelent a toll - vetette oda hidegen, bár szó, ami szó, az elmúlt pár
nap alatt képtelen volt rájönni az üzenet jelentésére - ennek ellenére igyekezett legalább né-
mi meggyõzõ színt kölcsönözni a hangjának.
- Idefigyelj! Fogalmam sincs, mirõl beszélsz, de nem is érdekel. Se te, se a toll, se a kitaláció-
id - zárta le a vitát Harry, majd barátaival együtt hátat fordított a dühtõl tajtékzó Philnek.

folyt. köv.

[belldandy]

Gondolatok

A három jó barát a napi munkától elcsigázottan sétálgatott a Roxfort kerthelyiségében, ar -
cukat fürösztve a kora õszi, meleg napfényben. Kellemes, lágy szellõ fujdogált odakinn, a
Nap már - már égetõen sütött, csupaszra meztelenített lábujjaik között pedig ott ropogott
a friss, smaragdszín fû. A közeli fáknak eszük ágában se állt leveleiket sárgás - barnára vál -
toztatni: az egész táj egy az egyben ugyanolyan volt, mint két hónappal ezelõtt. Harry sze -
meit lehunyva, lassú, gyászos léptekkel haladt; arcán pedig egy boldog mosoly játszott.
- Látom, már nem vagy dühös Phil miatt - jegyezte meg Hermione. - Nagyon helyes.
- Egyáltalán nem tud érdekelni Mortensen - válaszolta nyugodtan a fiú. - Teljesen más dol -
gok foglalják le a gondolataimat.
- Mint például? - nézett rá pajkosan Ron.
- Nem is tudom - Harry zavartan viszonozta barátja pillantását. - Néha úgy érzem, mintha...
Eltûnnének a fejembõl a gondolatok... teljesen üres az agyam.
Ronból abban a pillanatban, mint egy végszóra pukkant ki a nevetés. A hahotázástól az e -
gyik közeli fának kellett támaszkodnia.
- Ilyen hülyeséget még életemben nem hallottam - jelentette ki csak úgy mellékesen, mire
Hermione megrovó pillantást küldött felé.
- Ron, próbálj már meg néha komoly lenni! - kérlelte a rá jellemzõ dallamos hanglejtéssel,
mire a fiú megeresztett egy grimaszt. - Szóval, mi történt, Harry?
- Nem is tudom... egész furcsa volt. Tegnap, az ebédnél... Az egyik percben még Móguson
járt az eszem, aztán egyszer csak eltûntek a fejembõl a gondolatok. Mintha csak az ösztö -
neim irányítottak volna evés közben.
- Igaz is - jegyezte meg immár kellõ komolyságot tanusítva Ron -, mintha olyan... gépiesek
lettek volna a mozdulataid. És még csak nem is nevettél Fred és George viccein.
- Az nem nagy dolog! - vágott a fiú szavába Hermione a szemét forgatva. - Azok a primi -
tív, banális poénok...
- A lényeg az, hogy valami tényleg történt. Csak nem tudjuk, hogy mi - jelentette ki kicsit
remegõ hangon Harry.
- Gondolod... - nyelt egyet Ron -, gondolod, hogy Tudodki keze van a dologban?
- Ron, gondolkoztam errõl, és rá kellett jönnöm, hogy lehetetlen, hogy bárki, aki rosszat
akarhat Harrynek, a közelben legyen. Dumbledore nagyon vigyáz rá a gyermekkorában
történtek miatt. Pláne, ahogy azt a Feketemágia fejlõdése és bukásában olvastam,
Voldemort meghalt a küzdelemben.
- Ebben az egy dologban nincs igazad - szólalt meg Harry. - Hagrid szerint Voldemort élet -
ben van, csak nagyon gyenge. Céltalanul, elveszett lélekkén bolyong valahol.
Egy pillanatra három, félelemtõl izzó szempár találkozott egymással. Mintha az idõ is egy
kicsit hidegebb lett volna, az ég pedig meglehetõsen elsötétült.
- De biztos nem itt - vágta rá ellentmondást nem tûrõ hangon a lány, s hátradobta, hosz -
szú, bozontos, barna haját, majd fontoskodóan megrázta. - Se ember, se lélek nem hatol -
hat be a Roxfortba Dumbledore engedélye nélkül. Ebben biztos vagyok.
- Ugyan már - legyintett Harry -, tulajdonképpen lehet, hogy csak hallucináltam.
- Tényleg? Mert úgy járja, ugyanez történt Phil Mortensennel is - hallatszott akkor egy hang
a hátuk mögött. Percy magas, vékony alakja bukkant elõ az egyik fa mögül.
- Percy! - adott hangot felháborodásának Ron -, te hallgatóztál?!
- Nem tehettem mást - lövellt egy lenézõ pillantást öccse felé a prefektus. - Harry, ezt nem
hagyhatod figyelmen kívül. Nem hallucinálhattunk mindannyian. Phillel ugyanez történt. Mit
gondolsz, miért lett rosszul tegnap, legendás lények gondozása órán?
- Úristen! - kapta a szája elé a kezét Hermione riadtan. - De ugye nem lett semmi baja?
Percy megrázta a fejét.
- Nem, Ebshont professzor azonnal intézkedett. Pár napig azonban a gyengélkedõn kell fe -
küdnie.
- De hát ez olyan ostobán hangzik! - fakadt ki Harry is. - És mit mondott? Tanár úr, kérem,
nem tudok gondolkodni?!
Ron felvihogott, ám a többiek megõrizték komolyságukat. Percy fontoskodva bámult Harry -
re szemüvege mögül.
- Nem tudom biztosan - válaszolta végül -, mert nem voltam ott. Ebshont akkor csak a marde -
károsoknak tartott órát.
- Van egy ötletem! - kiáltott fel hirtelen Hermione. - Mi lenne, ha kifaggatnánk a dologról a
professzort? Csak úgy, mintha az érdekelne, hogy van Mortensen.
- Ebshont most nincs a Roxfortban, Hermione! - szólalt meg Harry. - Hallottam, ahogy ma reg -
gel mondta McGalagonynak, hogy egy hétig elutazik Svédországba tanulmányozni a svéd
sróforrú sárkányokat.
- Remek! - kiáltott fel reményvesztetten Ron. - A mardekárosokat pedig végképp nem kér -
dezhetjük meg! Megátkoznának, mielõtt a szavak elhagynák a szánkat.
Egy pillanatig mindannyian a gondolataikba merültek, majd Percy végül, lassan, megfontol -
tan megszólalt:
- Nekem van egy ötletem.
- Na? Mi az? - fordult felé Harry, s kíváncsiskodva megigazította a szemüvegét.
- Nem csak Ebshont és a mardekárosok voltak ott. Hagrid éppen a tökeit ápolta.
Ron prüszkölve felnevetett.
- Értem! - sikoltott Hermione. - Faggassuk ki Hagridot! Õ úgyis elég... szóval, el fogja ne -
künk mondani.
Percy szenteskedõen bólintott, mire a kis kvartett elindult Hagrid kunyhója felé. A vadõr épp
benn tartózkodott, s mint ahogy az a horkantó hangokból kivehetõ volt, mélyen aludt. Hermi -
one megtorpant az ajtó elõtt.
- Szerintetek felébresszük? Vagy ne? Mi legyen?
- Ugyanmár, Hermione! - közölte Ron méltatlankodó hangon. - Ne aggodalmaskodj már any -
nyit! Egyszerûen kopogj be!
A lány ezután szó nélkül, ám de annál hangosabban kopogni kezdett. Nemsokára a vadõr
ócska matracának nyekergése és a padló recsegése hallatszott. Hagrid kinyitotta az ajtót,
miközben álmatagon dörzsölgette a szemét.
- Sziasztok! Éppen elszundikáltam... de csak néhány percre... ó, helló, Percy!
- Hagrid, nagyon fontos dolgot szeretnénk kérni tõled! - mondta Hermione, miközben bero -
bogott a kis házikóba. Hagrid meglepetten fordult utána, de nem szólt egy szót se.
- Hagrid - kezdte Harry, miközben Percy gondosan bezárta az ajtót -, mi történt a múltkor,
legendás lények gondozása órán?
- Nos, éppen a tökeimet ápoltam. Tudniillik még nem elég nagyok. Szépek, szépek, de nem
lehet jóllakni belõlük. Ezért is kentem be õket gondosan a...
- Nem, nem félreérted! - szólt közbe Ron, aki a kredencre támaszkodott. - Arra vagyunk kí-
váncsiak, mi történt Phil Mortensennel.
- Ó - pillantott rájuk zavartan a vadõr -, tulajdonképpen semmi különös.
Az egyik sarokból hirtelen felhangzott Hagrid kutyájának jól ismert ugatása. Az eb leugrott
a matracról melyen eddig heverészett, majd odatáncolt lakótársához, és õrjöngve futkározni
kezdett körülötte.
- Ó, hát hogy van az én kis kincsem? Gyöngyöm - gyöngyvirágom? - gügyögött neki Hagrid,
ám fél szemmel a gyerekeket figyelte. Õk azonban jól tudták, hogy a félóriás csak el akarja
terelni szót Philrõl és a tanóráról.
- Hagrid - Hermione hangja szigorúbban csengett, mint valaha -, még mindig nem válaszol -
tál a kérdésünkre.
- Jól van, hát legyen! - fakadt ki dühösen a vadõr, majd morcosan felemelkedett. - Pedig tény -
leg nem történt semmi komoly. A professzor éppen magyarázott, miközben én megpihentem a
tökápolás közben. Közben megakadt a tekintetem Heresy Pagan professzoron, aki éppen az
egyik ablakban nézelõdött... integettem is neki...
- A lényegre, Hagrid, ha kérhetném - szólt közbe arrogánsan Percy.
- De hát semmi se történt! Mire ismét a gyerekekre pillantottam, Phil már ájultan hevert a
földön.
- Elájult?
- Igen. Ebshont professzor rögtön vitte is a gyengélkedõre. Valami olyasmit mondott, hogy eltûntek a fe -
jébõl a gondolatok. Nem hangzik ez ostobán? Na, szerintem induljatok is, mert mindjárt sötéte -
dik - azzal már tuszkolta is kifelé a kvartettet az ajtón. - Jó étvágyat!
- Miért reagált Phil másképp arra... a valamire... mint te?
- Fogalmam sincs - vont vállat Percy. - Nem hinném, hogy legilimenciáról lenne szó...
- Az meg mi? - kapta fel a fejét Ron, ám bátyja válaszra se méltatta.
- A lényeg, hogy ettõl egyáltalán nem lettünk okosabbak... - sóhajtott fáradtan Hermione.
Ha tudta volna, hogy mekkorát téved...

folyt. köv.

[belldandy]

A jövevény

A három jóbarát a napi gondoktól elcsigázottan s kimerült arccal botorkált be a
Roxfort nagytermébe, hogy elkölthessék jól megérdemelt vacsorájukat. Mindany-
nyiukon megmutatkoztak a fáradtság jelei; hajuk zilált, arcuk sápadt volt, mozdu -
lataik pedig rendkívül erõtlenek. Harry az elmúlt napokban tövig rágta körmeit, Her -
mione pedig sebesre karmolta magát. Azonban nem õk voltak azok, akik a legjobban
ki voltak merülve. Ron már többször is megemlítette, hogy bár még csak pár hónap -
ja boldogítja itt az iskola diákságát, fontolgatja, hogy örökre eltûnik. Most azonban
úgy tûnt, ez nem áll szándékában, hiszen elvarázsoltan szimatolta a nagyterembõl
kiszivárgó illatokat.
- Tökös derelye - motyogta ámulattal -, és mellé almás lepény!
Hermione felnevetett, s még az örökké gondterhelt Harry is elmosolyodott.
- Bizony, ránk fér már egy kiadós vacsora! A mai nap után úgy érzem, a világ
minden tökös derelyéje se lenne nekem elég...
- Css! - intette le akkor a fiút Hermione. A barna hajú lány pár méterrel a fiúk
mögött állt, s rendkívül aggodalmasan nézett.
A másik kettõ megfordult tengelye körül, s a lányre meredtek. Úgy tûnt, Hermione
nagyon figyel valamire - szemét a fal egyik pontjára szegezte, s még bozontos ha -
ját is hátracsapta, hogy jobban halljon.
- Mi a baj, Hermione? - érdeklõdött készségesen Ron. - Mi történt?
A lány ideges mozdulattal közelebb intette magához a két fiút.
- Hallgassátok azt a két festményt - mutatott fel a fal egyik távoli pontjára, a -
hol éppen egy jósnõ és egy kalóz portréja csevegett egymással. Utóbbi se karok -
kal, se lábakkal nem rendelkezett.
- Látomásom volt - szólalt meg a jósnõ titokzatos, rekedt hangon. - Élesebben lát -
tam a közelgõ árnyakat, mint eddig valaha. A gonosz nincs egyedül, de valaki ke -
resztezi majd az útját. Méghozzá az, akire senki se számított.
- Arr, akko' jó lesz vigyázni - motyogta a kalóz erõs, amerikai akcentussal. - Ne -
kem elhiheti, volt már dolgom Feketeszakállal is, megérzem, ha rossz dolgok kö -
vetkeznek. Ami azt illeti, közel van már a vég. Az ördög úgy döntött, befészkeli
magát a Roxfortba.
Hermione akkor megborzongott, s hirtelen hátat fordított a két festménynek.
- Ezt nem hiszem el! Bekövetkezett! - sápítozott Ron kétségbeesetten. - Már év -
századokkal ezelõtt megjövendõlték, és most!...
- Ron, ez enyhe túlzás - próbálta nyugtatni barátját Harry.
- Harrynek igaza van - jelentette ki Hermione -, nem kell mindig hinni a festmények -
nek. Ám amit hallottunk, nem engedhetjük el a fülünk mellett. Tartsuk észben, s ha
eljön az ideje, jusson eszünkbe, hogy ilyet is hallottunk.
Ron sértõdötten hátat fordított társainak, s arra a szilárd elhatározásra jutott, hogy
nem szól többet hozzájuk.
A kis csapat belépett a gyerekekkel zsúfolásig tömött nagyterembe, elhaladtak a má -
sik három ház tanulóinak asztalai mellett, majd végül helyet foglaltak a Griffendél asz -
talánál, közvetlenül Félig Fej Nélküli Nick mellett. A griffendéles kísértet szokás szerint
galléros, elegáns ruhát öltött, parókás feje pedig hetykén fityegett a vállán.
- Harry. Ron. Hermione - üdvözölte a triót a szellem egy szertartásos meghajlással.
- Jó estét - köszönt vissza illedelmesen Hermione, majd a fiúk kíséretében helyet fog -
lalt.
- Farkaséhes vagyok - jelentette ki Harry, miközben egy egész hegynyi tökös dere -
lyét halmozott fel tányérjára.
Ezen mûveletet azonban megszakította a csöndet megtörõ, éles hang. Az ajtó hirte -
len kicsapódott, s egy alacsony nõ törékeny alakja jelent meg benne. A nõ kávébarna
testét ócska, nagy, szürke esõkabát fedte, ám az se tudta eltakarni a jellegzetesen
egyiptomi vonásait: hosszú, szénfekete haját, mely kutyafülként lógott vállára, s a nya -
kában, karján felhalmozott, jelentõs mennyiségû aranyékszert.
- Albus Dumbledore? - emelte fel a fejét a jövevény.
A Roxfort igazgatója felemelkedett, s kritikus pillantást lövellt a nõre. A nagyterem el -
csöndesedett, s mindenki feszülten figyelt. Az igazgató mellett ülõ Heresy Pagan izga -
tottan nyújtogatta a nyakát.
- Én vagyok - szólalt még végül kimérten Dumbledore. - Kihez van szerencsém?
- A nevem Meryetamun Nubheperuré - motyogta vékony hangon a lány. Pagan szemei
hirtelen tányér szélességûre tágultak, ám nem õ volt az egyetlen, aki meglepõdött.
- Egyiptomi! - susogta izgatottan Hermione. - Az egyiptomi boszorkányok legendásak!
- És kit keres, kedves Nubheperuré kisasszony? - érdeklõdött Dumbledore, majd las -
san odasétált a csuromvizes Meryetamunhoz.
- Nem tudom, kit keresek, és azt se tudom, hogy kerültem ide. Csupán szállást sze -
retnék kapni, hogy megpihenhessek néhány éjszakára.
Az igazgatót láthatóan megdöbbentették a lány szavai, ám úgy tûnt, a dolog nincs el -
lenére.
- Részemrõl rendben van. Mit mond ön, Pagan professzor? Megosztaná a szobáját
Nubheperuré kisasszonnyal? - fordult meg az igazgató tengelye körül. Heresy zavar -
tan bólintott egyet, mire Dumbledore elmosolyodott.
- Remek. Nubheperuré kisasszony, látom, nagyon fázik. Pagan professzor, megtenné,
hogy felkíséri a szobájába a vendégünket?
- Persze - bólintott Heresy, majd gépies mozdulatokkal felállt, s kisietett a folyosóra.
Meryetamun követte.
- Te mit keresel itt? - kérdezte Pagan a lánytól, mikor már megbizonyosodtak afelõl, hogy
a roxfortosok nem hallják õket.
- Jöttem utánad. Miért, talán baj?
- Meryetamun - Heresy megfogta a lány derekát, s óvatosan közelebb vonta magához. -
Legalább valami újkeletû nevet választhattál volna magadnak.
- Te se tagadtad meg magad... Pagan professzor - mosolygott Meryetamun, majd lábujj -
hegyre állva átkarolta Heresy vékony vállait.
A professzor a falnak döntötte a lányt, s nemsokára érzéki csókban forrtak össze.

[belldandy]

Szeretlek

Angelina elgondolkodva kanalazgatta reggeli rántottáját. A Nagyterem plafonja
napfénytõl ragyogott, s bár már október vége felé járt az idõ, madárfütty hal -
latszott a levegõben, s még Hóborc is elfelejtette megünnepelni Meryetamunt
egy kiadós mókával. S bár kívülrõl úgy tûnt, még mindent átitat a nyári for -
róság, a diákokra már rég ráköszöntött az álmos, hideg tél. Agyuk gyakran el -
tompult, és sokszor úgy érezték, képtelenek gondolkodni. A tanárok ezt fá -
radtságnak, kimerültségnek tudták be, és nem foglalkoztak vele, de egyre töb -
ben - kisebb - nagyobb sikerrel - összefüggéseket kezdtek keresni a furcsa e -
semények között. Sokan nyomoztak a saját szakállukra.
Az ilyenek közé tartozott a harmadikos Angelina Johnson is, aki kezdettõl fog -
va kritikus szemmel figyelte Heresy Pagant.
" Nem tudom, miért " , - gondolta -, " de az a sejtésem, hogy Heresynek köze
van a történtekhez. Hiszen az õ érkezésével kezdõdtek el a furcsa események...
azt mondják, Phil Mortensen, a Mardekár fogója valami sólyomtollat talált az á -
gya mellett. Ha hinni lehet a szóbeszédnek... na meg ez a gondolat - dolog...
Minden olyan zavaros lett " - merengett el, miközben egy falat kenyérrel kitö -
rölte reggelije maradékát. " Na, most meg ez a furcsa nevû egyiptomi... Meryet -
amun. Lehet, hogy nem ismeri Pagant, de mielõtt ez az alak ide jött tanítani,
sose történt ilyen. Hajléktalan egyiptomiak, eltûnõ gondolatok, titokzatos só -
lyomtollak... fogalmam sincs, mi jöhet még. Az ember csak kapkodja a fejét...
Szegény elsõsöket meg szépen fogadtuk... "
Akkor hirtelen, az új felfedezés hatására elejtette evõeszközeit, melyek nagy
csörömpöléssel landoltak a padlón, ám a hajtólány nem törõdött velük. " Az el -
sõsök... Lehet, hogy ostobaság, de... Õk is újonnan jöttek, és nem tudunk ró -
luk semmit. Kicsik, de ki tudja, mennyire veszélyesek. Ott van például az a Dra -
co Malfoy. Vagy... Harry Potter ". Angelina felnyársalt egy éppen nem égõ gyer -
tyára egy halomnyi kenyérgombócot, majd elgondolkodva szedegette le õket
onnan. " Zûrös alak lehet az a Potter... Sokan azt mondják, nincs is nála min -
den rendben... mi van, ha tulajdonképpen õ a ludas a dologban? És csak azért
>nyomoz< a barátaival, hogy elterelje magáról a figyelmet? " - belekortyolt a
kávéjába. " Mindenesetre, ma végre meg lesz tartva az elsõ gyógynövénytan
Heresy Pagan professzorral. Majd figyelek, hátha észlelek valami gyanús jelet... "
- azzal felállt, s kisétált a nagyterembõl.

*

Heresy Pagan aznap késõn kelt. Miután kinyitotta szép metszésû, mandulavá -
gású szemeit, még pár percig lustán feküdt az ágyában. Gyönyörû, hosszú, e -
züstszín haja ragyogó uszályként terült szét puha párnáján, selymes, pamut
felsõje pedig egészen rátapadt különleges, androgin testére.
Meryetamun elbûvölve figyelte a férfit. Õ maga kimerülten ücsörgött az ágyán,
s pillanatnyilag fogalma se volt, mit tegyen. Csillogó, szénfekete haja még bo -
zontosan meredezett a négy égtáj felé, de mélyzöld szemeit már fekete szem -
héjfesték keretezte. Fehér lenvászon ruhájában, mely tagadhatatlanul Egyip -
tomból származott, úgy festett, akár a mitológiai alak, a szépséges Ízisz isten -
nõ.
- Gyönyörû vagy - súgta oda Pagannak, majd mellé sétált, s leheveredett az á -
gya szélére. - Ha tudnád, mennyire kimondhatatlanul, odaadóan és hûen imád -
lak, még annál is jobban, mint ahogy egy rabszolga szeretheti urát, gyermek az
anyját vagy parti nád a Nílust. Legszívesebben ajkaidon csüngnék életem min -
den pillanatában, vagy fürdenék szemeid ködös, szürke tengerében, drágám.
Mindent megtennék, csak hogy veled lehessek, Ameneheb.
Heresy lassan ráemelte tekintetét a mellette ücsörgõ Meryetamunra, majd halk
hangon kérlelni kezdte:
- Hagyd ezt, ne nézz így rám, ne szólíts így! Magam mögött hagytam már a múl -
tat, s feledni akarok mindent, ami Kemetre emlékeztet.
- Ó, valóban? - küldött felé egy cinikus pillantást Meryetamun. - Milyen meglepõ!
Fogalmam sincs hát, miért küldte rád Piton azt a lázálom - átkot. Nyilvánvaló, hogy sejt valamit, vagy ami még rosszabb, mindent tud!
- Csönd! Nem hinném, hogy bármit is tudna rólunk. Ostoba népség.
- Miért akart végezni veled? Nyilvánvalóan azért, mert rájött a titkunkra. Nem azt mondtad, feledni akarod a múltat, Ameneheb?
A fiatal tudós elkapta a fejét.
- Mondtam már, hogy ne szólíts Amenehebnek. Napok óta Heresy Pagan a ne -
vem, és semmi kedvem ahhoz, hogy valódi kilétem felfedjem.
- Pedig elég feltûnõen viselkedsz. Aki eddig nem jött rá, hogy egyiptomi vagy, az
bolond. Bár ez a hajszín nagyon jól áll neked - Meryetamun szórakozottan ujja kö -
ré tekert egy ezüstszín hajtincset.
- Engedj el! - förmedt rá barátságtalanul Heresy. - Perselus Piton úgy jár utánam,
mint egy idegesítõ kopó, és kiszagolja legféltettebb titkaimat.
- Na és a tollak?
- Kikérem magamnak! Honnan tudsz te minderrõl? - kiabálta sértetten az egyip -
tomi férfi.
Meryetamun csábosan elmosolyodott.
- Látnok vagyok, nem emlékszel? Az én segítségemmel érkeztél a jövõbe, de bár -
mikor visszaküldhetlek oda, ahonnan jöttél. Csak egy szavamba kerül, Ameneheb,
és nemsokára krokodilok falhatják fel a testedet. Vagy nem emlékszel arra, hogy a
Két Igazság Csarnokában halálra ítéltek, mert megszentségtelenítetted a fáraó
sírját? Kell neked az, hogy még itt is felhívd magadra a helyi hatóságok figyelmét?
Nézd, remekül álcázod magad, de ennek a játéknak itt a vége. Jobb lenne, ha foly -
tatnád a munkásságodat, mint el nem ismert tudós, és megvárnád, hogy a pered
végleg lezáruljon - háromezer évvel ezelõtt.
- Piton rá fog jönni a titkomra, ezt pedig nem engedhetem meg! - csattant fel ide -
gesen Heresy. - Gondoltál már arra, mi lenne, ha észrevenné, mi folyik az orra elõtt?
- És az a megoldás, hogy megölöd? - dobbantott a lábával kedvetlenül Meryetamun, az elõttük lévõ, kiszórt pergamenekre mutatva, amelyek mind-mind tervek voltak Piton elpusztítására.
- Miért, szerinted hogy likvidáljam? - vetette oda Heresy hangjában az érdeklõdés
mindennemû hiányával.
- Nem kell itt senkit likvidálni! - dühöngött Meryetamun. - Egyszerûen hagyd abba a
gyerekes kis szórakozásaidat, és inkább azon mesterkedj, nehogy észrevegyen va -
laki! Nem pedig különbözõ rejtvényeket, feladványokat eszelsz ki kisiskolások szá -
mára! Nevetséges vagy!
- Igen? - Heresy lelépett az ágyáról. - Akkor miért jöttél utánam, Meryetamun? Mi -
ért érdekel téged az én gyerekes új életem?
- Mert... - Meryetamun hangja megbicsaklott. - ... akármit is teszel, akármilyen hibá -
kat követsz el, felelõsségel tartozunk egymásért, és én... szeretlek.

*

- Diákok, csend legyen! Mondom, csendet kérek! - próbálta túlharsogni az általános
hangzavart Bimba professzor a hármas számú üvegházban. A helyiség tömve volt az
izgatott harmadikos griffendélesekkel és mardekárosokkal, akiknek mindannyian egy
témájuk volt: Meryetamun Nubheperuré, valamint érdekes kapcsolata Heresy Pagan -
nal. Mindannyian észrevették, hogy a két jövevény feltûnõen kerüli egymást, de pillan -
tásuk annál gyakrabban keresztezi egymást. Aznap reggel is sokaknak feltûnt, hogy
a tanári asztalnál a két fiatal gyakran összenéz, majd zavartan félrekapja a fejét. Fred
és George Weasley ezen remekül szórakoztak, s halk, de annál viccesebb hangon je -
gyezték meg minden alkalommal : most! Kommentárjukat persze az egész asztal fi -
gyelemmel kísérte, csak Félig Fej Nélküli Nick ingatta keservesen fityegõ kobakját.
- Üdvözlök mindenkit a mai gyógynövénytan órán. Carter, kérem, szabaduljon meg at -
tól a mérges lepcsánkától, mert nem lesz rá szüksége az elkövetkezendõ negyvenöt
percben. Köszönöm. Nos, szerintem mindannyian találkoztatok már Heresy Pagan pro -
fesszorral itt, a Roxfortban, de azért bemutatnám õt: nagyon híres tudós, többnyire
mérges növényekkel foglalkozik, és ebben az évben õ segíti a munkámat.
- Sziasztok - szólalt meg Heresy nagyon csendesen, szinte suttogva. Zavartan maga
elé meredt, s láthatóan roppant kínosan érezte magát, ám ezzel senki se foglalkozott.
- A mai témánk az ezüstvirág lesz. Alkalmas papírkészítésre is, ám rendkívül gyorsan ö -
lõ, hatékony méreg - magyarázta Bimba. - Behoztam egy nagy halommal, ott van az
asztal szélén. Johnson - fordult Angelina felé -, megtenné, hogy minden padra tenne
egyet a növénybõl? Pagan professzor, mi pedig izgatottan várjuk beszámolóját.
- Igen - nyelt egyet az egyiptomi, majd lassan, tagoltan beszélni kezdett, látszott raj -
ta, a valóságban gondolatai egész máshol járnak. Szürke, nagy szemei homályosnak
tûntek, pókszerû ujjaival egy egy zsebkendõt csavargatott idegesen.
- Nos, az ezüstvirág egy a saját felfedezéseim közül... hát, nem sorolom a legnagyobb
találmányaim közé, de remek minõségû papírt lehet készíteni belõle. Az egyetlen hibá -
ja a dolognak, hogy nem szabad hosszú ideig szem elõtt tartani a papírt, mert mérges
gáz párolog belõle, ami pár héten belül bárkit megölhet. Az ezüstvirágból egyébként
egy igen egyszerû varázslattal még a papírnál is erõsebben mérgezõ toll fejleszthetõ,
melynek tövében kis baktériumok élnek.... öhm... - csavart egyet a zsebkendõjén.
- Hát ez nagyon érdekes! - bólintott barátságosan Bimba, majd óvatosan arrébb ta -
szította az útból Pagant, és odasétált az éppen leülõ Angelinához.
- Mindenkinek osztott a virágból, Johnson?
- Igen, Bimba professzor - hallatszott a lány hangja. A griffendéles arca egészen sá -
padt volt, az alsó ajka is vészesen remegett. Nagy, fekete szemei tányér nagyságúra
nyíltak, ahogy rezzenéstelenül figyelte Heresy Pagant.
"Hóruszra! Elszóltam magam! Rájött!" - gondolta ijedten a professzor, és lesütötte
a szemét.
- Vegyétek fel ezeket a védõmaszkokat... - Bimba hangja már csak távoli zenének ha -
tott a kavargó semmiségben.
- Ezt nem hiszem el - suttogta Angelina úgy, hogy senki se hallhatta. - Mindent értek...

folyt. köv.

[belldandy]

Vádlottak nélkül

3300 évvel a történet cselekménye elõtt...

A bíró elcsigázottan letörölte a homlokáról az izzadságot, mely bõ vízû forrásként csurgott le
barnára sült homlokán. Az egyiptomi Thébában, a Két Igazság Csarnokában Meryloto, a fõbí -
ra egyáltalán nem várta az elkövetkezendõ másfél órát; ismét annak a furcsa Amenehebnek
kell utánajárni, akinek - különbözõ bûntettei mellett - eretnekség vádjával is színe elé kellett
járulnia. Meryloto igencsak nagydarab ember volt, s nemigen bírta már a meleget. Dél felé járt
az idõ, a Nap magasan, az ég közepén ragyogott, forró sugaraiban fürösztve Kemet fõvárosát.
Merylotót ráadásul dupla arany nyakéke, rangját jelzõ gallérja és vastag derekára kötött vá -
szonruhája is idegesítette. Még a leglágyabb szellõ se látszott lengedezni, s a csarnokkal el -
lentétes, nyugati parton a számtalan sír közt varázslatos délibábként jelent meg az éltetõ víz.
Meryloto álmosan pislogott egyet, majd fáradtan rátámaszkodott az asztalára. Az akácfából
készült bútorzat kissé megreccsent a termetes férfi alatt, ám nem tört össze. "Szerencse" - gon -
dolta hálásan Meryloto -, "hogy hajam leborotváltam. Még csak az kéne, hogy az is melegítsen,
mikor már így is mindjárt sült vízilóvá változom..." Szandálos lábával unottan csattogtatta a
Nap melegétõl felhevült kavicsokat, melyek unottan, lelassultan csörrentek össze a fõbíró érin -
tése nyomán. Meryloto már nagyon várta, hogy megérkezzenek a testõrök a vádlottal, Amene -
hebbel, ugyanis már nagyon unta a várakozást. Irigykedve figyelte a jobbján ücsörgõ, Pszu -
szennész nevû írnokot.
Pszuszennész a rangosabb, tanultabb írástudók közül volt való, így érthetõen megbecsülték
õt a Két Igazság Csarnokában is. A bírók szívesen dolgoztak vele, hiszen szépen írt, ponto -
san lejegyezte az elhangzottakat, ráadásul üde, értelmes férfi hírében állt, aki nem kérdezõs -
ködött sokat, csak tette a dolgát, ahogy azt kell. Pszuszennész azonban nem csak a bírók
körében volt népszerû - Théba szerte rengeteg asszony rajongott érte, hiszen kivételes férfi
volt. Okosan csillogó, sötétzöld szemeit egészen sötét fekete szemfestékkel húzta ki, haja pe -
dig, a gránithoz hasonlatos zuhatag, mely csaknem tökéletes arcát keretezte, szebb volt, mint
bárki másé Egyiptomban. S bár sokszor figyelmeztették Pszuszennészt, hogy borotválja le,
mint a többi írnok és rangos ember, neki esze ágában se volt megszabadulni ékességétõl. A
férfi - aki akkor huszonkét évesen már házasulandó korban járt - szép feje mellett kisportolt,
izmos testtel is rendelkezett. A tagbaszakadt, jóképû írnok nyomában mindig ott loholt az iz -
gatott asszonysereg - talán a sors iróniája, hogy Pszuszennész egy olyan nõt szeretett, akit
sohasem kaphatott meg. Meryetamun Nubheperuré, akirõl az írnok már vagy tíz éve álmodo -
zott, szívét már odaadta a piti csaló, eretnek Amenehebnek.
Pszuszennész dühösen megmarkolta írónádját, ahogy eszébe jutott a vádlott. "Elegem van
belõle" gondolta mérgesen. "Elegem van abból az alattomos, sanda képébõl, amibõl egyfoly -
tában a nyugalom sugárzik, a hatalmas orrából és nõies testébõl! Fogalmam sincs, mit szeret -
het Meryetamun egy ilyen... torzszülöttben! Ráadásul Ameneheb veszélyes ember, aki nagy
károkat okozhat, és... " több dolog nem jutott eszébe. "Akármi történjen is, én halálra ítélte -
tem azt a majmot, ha kell, az életem árán is! Meryetamun az enyém lesz, és punktum!"
Merylotónak, a fõbírónak fogalma se volt, mi játszódik le az általa olyannyira irigyelt írnokban.
Neki felesége volt, és három gyereke, s bár vonzó nõnek tartotta Meryetamunt, s szívesen
töltötte volna vele kedvét, szerelmesnek még sosem érezte magát.
Lassan körbenézett a Két Igazság Csarnokában. A nyitott tetejû helyiséget körben oszlopok
keretezték, melyekre csodás képeket festettek a mûvészek. A festmények persze többségé -
ben Maatot, az igazság istennõjét ábrázolták, amint hófehér tollas szárnyait oltalmazóan te -
ríti szét, védelme alá vonva a fiatal, csinos férfiként ábrázolt Merylotót, a fõbírát - aki a való -
ságban szinte már egy apró trónon helyezkedett el, hiszen az akácfa asztalhoz és puha pár -
nás székhez pár lépcsõ vezetett - a vádlott, az alsóbb rangú bírák és a tanúk alul kaptak he -
lyet. Egyedül Pszuszennész ülhetett Meryloto mellett, ám õ se asztalt, se széket nem kapott -
törökülésben várta, hogy végre megérkezzenek a testõrök Amenehebbel.
Már nem kellett sokáig várakoznia. Hamarosan a kapu felõl - melyet két obeliszk és néhány
pálmafa alkotott - feltûnt két, erõs testfelépítésû, de rendkívül buta arccal rendelkezõ õr - ü -
res kézzel.
- Meryloto úr - lihegte az egyik. - Nagyon nagy baj történt!
- Kifogyott a kút? - tettette a rémültséget Meryloto, majd hatalmasat kacagott saját, ostoba
viccén. Ám mikor észrevette, hogy ezzel egyedül van, komolyságot erõltetett magára, és
figyelmét az õrre fordította. - Mi történt?
- Ameneheb... Ameneheb Dzseszerka! - ordította a másik sebzetten.
Meryloto cinikusan összevonta a szemöldökét.
- Mi van Ameneheb Dzseszerkával? Ne várakoztasson meg! Válaszoljon!
- Fogalmunk sincs! - vallotta be a társa.
- Ezt meg hogy érti? - kapta fel a fejét Pszuszennész is.
- Itt én kérdezek - mordult rá Meryloto.
- Megszökött! Egyszerûen... eltûnt!
A csarnokban lévõ emberek felmorajlottak. Még Meryloto is hátrahõkölt meglepetésében, Pszu -
szennész pedig elsápadt.
- Hogy tehette?... És... mikor? Tegnap éjjel? - kérdezgette remegõ alsó ajkakkal az õröket a fõ -
bíró.
- Hát... nem tudjuk - vallotta be az egyik testõr. - Már nagyon rég nem látogattuk õt a cellájában -
talán hetek is elteltek azóta.
- Hogy?! - csattant fel Pszuszennész. - Hiszen naponta kell ellenõrizni azokat a foglyokat, akiket
még nem ítéltünk el!
- Sajnáljuk - dadogta az az õr, aki elõször szólalt meg. - Talán kiment a fejünkbõl...
- Remek! - kiáltotta Pszuszennész, majd felpattant. - Most mégis mihez kezdjek?
- Talán üljön le! - förmedt rá dühösen Meryloto. - Tudnak közeli hozzátartozókat, akik esetleg
segítségünkre lehetnek elõkerítésében?
- Talán Meryetamun Nubheperuré - segített ördögi mosollyal Pszuszennész, majd lelépett az el -
sõ lépcsõfokról. - Tudják, ki õ, ugye?...
- Nos ... - a két õr tekintete egy pillanatra találkozott, majd lesütötték a szemüket. - Õ is eltûnt.
- Micsoda? - kiáltotta egyszerre a fõbíra és az írnok.
- Az elsõ számú tanú... - nyögte kétségbeesetten Meryloto.
- Megszökött vele a nyomorult! Meryetamun, drágám! - sikoltotta Pszuszennész.
- Na de kérem, micsoda majomparádé ez! - hallatszott egy kimért hang az alsóbb rangú bírák
soraiból.
- Elõkerítik Meryetamunt és Amenehebet, ha az életük is múlik rajta! - hörögte Meryloto vérben
forgó szemekkel.
- Igenis... - motyogták a testõrök.
- Elnézést - szólalt fel egy bíró -, de szerintem Meryetamun nem fog vallomást tenni. Túlságo -
san szereti Amenehebet.
Pszuszennész megtántorodott, s olyan képet vágott, mint akit éppen nagyon erõsen felpofoz -
tak.
- Semmi baj - nyugtatta meg társait gonoszkodva Meryloto. - Majd rávesszük kínzással, vagy... -
meglazította a derekára kötött lenvászon ruhát, s kéjes arcot vágott - ... vagy máshogy.
A bírók soraiból elégedett moraj hallatszott, egyedül Pszuszennész remegett úgy, mint a nyárfa.

[belldandy]

Megint csak tollak

Heresy Pagan csak meredt maga elé tanácstalanul. Végtagjai hirtelen elhidegültek, s õ maga pe -
dig úgy remegett, mint a nyárfa. Szép fejében egymást kergették az aggodalmas gondolatok. "Mi
történt hirtelen? Az a lány... mit mondtam, amibõl rájöhetett a titkomra? Mi lesz, ha elmondja a
társainak - vagy éppen magának Dumbledore professzornak? Rögtön küldenek vissza a múltba, ha -
csak nem végeznek ki itt, helyben... Mi lesz velem? Mit tegyek? Megoldást kell találnom, de most, a -
zonnal... Nem nézhetem végig, ahogy egy ostoba megjegyzéssel véget vetek a saját életemnek...
nem tehetem meg. Nekem még itt dolgom van a világon, akármelyik idõsíkban - élni akarok. És min -
dent megteszek, hogy továbbra is e világon maradhassak." - gondolta elszántan, majd Bimba felé
fordult.

- Professzorasszony - szólította meg a tõle kitelhetõ legnyugodtabb, legkellemesebb hangon.

- Igen? - pillantott rá Bimba érdeklõdve. - Mit szeretne, Pagan professzor?

- A szobámban felejtettem az elõadáshoz rendkívül szükséges és fontos... ööö.... tárgyamat, a -
mely nélkül nem lehet végrehajtani az ezüstvirág bemutatását.

- Tényleg? És mi lenne az? - hunyorgott rá barátságosan Bimba, mire Heresy arcát elöntötte a
pír. Úgy hallotta, a gyerekek halkan kuncognak - ám nem mert Angelinára pillantani, hogy meg -
nézze, mit csinál. Csak abban volt biztos, hogy gyorsan kell cselekednie. Senkinek se szabad rá -
jönnie, hogy õ küldte a madártollakat.

- Öhm... jaj, nem jut eszembe a neve - Heresy egy helyben topogott, és várakozóan figyelte Bim -
bát, aki végül megszánta Pagant:

- Jó, menjen, de igyekezzen vissza. Még korántsincs vége az elõadásnak, és rengeteg mindent kell
még megtanítania ennek az osztálynak! - közölte, miközben felkapott a katedráról egy ezüstvirá -
got, és propellerként forgatni kezdte ujjai között. - Siessen, Heresy!

- Pagan professzor! - kiáltotta Angelina izgatottan, de az egyiptomi nem törõdött vele. Hátat for -
dított, kivágta az ajtót, majd elhagyta az üvegházat. Még megcsapta a fülét Bimba kérdése:

- Mit szeretett volna kérdezni a professzortól, Johnson kisasszony?

Heresy becsukta az ajtót, majd fáradtan pihegve nekidõlt egy pillanatra. "A gyanú rám terelõdött" -
gondolta. "Tereljük hát másra."
Körmeit gondosan tanulmányozva folytatta a gondolatmenetet. " A legjobb bûnbak és a legkivá -
lóbb alanya ennek nem más, mint Harry Potter. Furcsa fiú, aki körül különös dolgok történnek. O -
lyannak kell rájönnie, hogy Harry az érintett a dologban, akinek már küldtem tollat, különben sem -
mi értelme az egésznek. Tehát Phil. Phil Mortensen " - száját rágva elõkaparta talárja zsebébõl
pergamenját, s lassan jegyzetelni kezdett. Mûvi pontossággal megrajzolt hieroglifáit idegen szem -
lélõ persze értelmetlen halandzsának találta volna, így a terv minden bizonnyal tökéletesnek tûnt.
Hiszen Meryetamun Nubheperurén kívül senki sem tudja elolvasni a hieroglifákat - akkor pedig
nincs félnivalója.
Heresy akkor még nem is sejtette, hogy pár napon belül Pszuszennész és Meryloto felborítja
Azkaban és Roxfort mindennapjait... de ne szaladjunk ennyire elõre .
Hirtelen eszébe jutott egy zseniális ötlet. Minden egyes részletét azon nyomban kidolgozta, s
bár a terv nem volt bonyolult - inkább spártaian egyszerûnek volt mondható. Megvalósításához
pedig azonnal neki is fogott.
Futólépésben megközelítette a szobáját, s egy halk " Alahomora! " kíséretében kinyitotta az
ajtót. Odasettenkedett fiókjához, majd elmormolt néhány bonyolult bûbájt - s máris nyithatóvá
vált az alkalmatosság. A középsõ fiókban pedig egy tucatnyi, sólyomtollra hasonlító madártoll
ékeskedett. Heresy óvatosan felmarkolta, majd zsebébe tömködte õket - s azonnal elhagyta a
helyiséget. " Merre is van a Griffendél klubhelyisége? " - gondolta kétségbeesetten. " Itt tán
jobbra?... Balra?... Áh! Végre! " - mosolyodott el elégedetten, mikor végre szembe találta ma -
gát a Kövér Dáma portréjával. A festmény kétkedõen méregette az egyiptomit.

- Mit csinál itt? - kérdezte tõle gyanakvóan.

- Sürgõsen be kéne jutnom a klubhelyiségbe - vázolta terveit Heresy. - Nagyon fontos lenne!

- Sajnálom, de jelszó nélkül nem engedhetem be! - fintorgott sértetten a Dáma, majd hátat
fordított Heresynek. - Elmehet.

- Igen?! - háborodott fel az egyiptomi. " Velem nem packázhat egy ilyen hülye festmény! " -
gondolta felháborodottan, majd döntött. Nekifutott, majd egy jól irányzott rúgással betörte a
festményt.

- Segítség! Segítség! - kiáltozta a Kövér Dáma. - Összetörtem! Segítség! Dumbledore!

- Befogod a pofád! - förmedt rá barátságtalanul Heresy, majd belépett a klubhelyiségbe. Mi -
vel már régebben is járt itt - igaz, akkor még más volt a jelszó - jól tudta, melyik Harry háló -
terme. Benyitott, s megnyugodva állapította meg, hogy senki sem tartózkodott bent. Kiemel -
te zsebébõl a kisebb halomnyi tollat, majd egyenesen Harry ágyára szórta.

" Rendben " - állapította meg elégedetten, majd óvatosan leült az ágyra. " Ezzel megvol -
nánk. Már csak megvárom, hogy elmúljon a remegés... alig állok a lábamon ".

*
Az üvegházakban persze a szokott rend szerint folytatódott a tanóra. A Nap égetõen sütött
be az ablakon, a diákok a szörnyenhalás szélén álltak. Mindenkirõl csöpögött az izzadtság -
a vénasszonyok nyara ezúttal teljes erõvel jelen volt, nem kis hatást gyakorolva a diákokra
és tanárokra egyaránt. Bimba azonban mintha nem is érzékelte volna a nagy meleget.
A gyógynövénytan - tanárnõ félrehajtott fejjel figyelte az ágaskodó Angelinát.

- Igen, Johnson? Mit akart? - ismételte meg a kérdést a gyógynövénytan mestere.

- Tulajdonképpen... mindegy - hanyatlott le a lány keze. - Nem fontos.

- Remek - bólintott Bimba. - Nos, amíg Pagan professzor visszatér, térjünk át a húsölõ posz -
tókára...

Angelina fáradtan sóhajtott egyet.

" Majd szünetben megbeszélem Percyvel... Még nem jött el az ideje annak, hogy mindent el -
mondjak... " - azzal pergamenje fölé hajolt, s írni kezdett.

*

Mikor csengettek, a diákok vad állatok csordájaként zúdultak végig a folyosón - ám az összes
roxfortos élén nem más sietett, mint Angelina. A fonott hajú lány úgy rohant, mintha az élete
múlt volna rajta. Tisztában volt vele, hol van ilyenkor Percynek órája - a fiú ilyenkor Ebshont
professzortól vett különórákat Legendás Lények Gondozásából. Bár a prefektus nem tartotta
számon ezt, mint kedvenc tantárgyát, mégis eljárt a fakultációra, hiszen " sose lehet tudni, tíz
év múlva mire lesz szüksége ".

- Percy! Percy! - lihegte kimerülten Angelina, mikor már a Roxfort udvarára ért, s megközelítet -
te a Tiltott Rengeteg bejáratát. Ebshont ugyanis itt tartotta különóráit.

- Mi olyan fontos? - kérdezte tõle kissé arrogánsan Percy. - Bocsáss meg, de nagyon lekötnek
a dolgaim. Nem hinném, hogy bármi fontosabb lenne náluk.

Angelina érezte, hogy fellángol benne a düh.

- Ó, igen? És mi lehet fontosabb nálam?!

- Problémák.

- Miféle problémák?

- Prefektus problémák.

- HAH! - fújt egyet dühösen a lány. - Méghogy prefektus problémák! És ha szabad megtudnom,
mivel kapcsolatosak azok a gondolatok, amelyek annyira lekötnek?!

- Heresy Pagannal. Azt hiszem, egy lépéssel közelebb kerültem a titokhoz.

- Remek. Én ugyanis pont róla akartam veled beszélni - jelentette ki Angelina.

- Valóban? - Percy arca felélénkült. - Mire jöttél rá?

- Természetesen arra, hogy õ küldte a tollakat. Õ találta fel az ezüstvirágból készített tollakat,
amelyek erõsen mérgezõek. Ja, és õ egyiptomi. De ezt szinte már mindenki tudja.

- ... és a gondolatok is ezzel kapcsolatosak. Ezt találtam Harry zsebében - emelte fel a Percy
a kezében szorongatott, hosszúkás tárgyat.

- Egy toll! Ezüstvirág - toll! - rökönyödött meg Angelina.

- Kutattam egy keveset a könyvtárban, és rájöttem, hogy ez okozott mindent, többek között
a gondolatok elvesztését és Phil rosszullétét is.

- Hihetetlen! Ugye, tudod mi a teendõ? - kérdezte Angelina.

- Természetesen. Figyelmeztetnünk kell Dumbledore - t. Minnél elõbb.

*

Harry gyors léptekkel sietett a kastély felé. A kiszáradt, elhalt fûszálak csikorogtak tornaci -
põs léptei nyomán, ahogy lázasan igyekezett a kastélyba. Tulajdonképpen nem akadt olyan
fontos teendõje, egyszerûen csak mozgásra vágyott.

- Harry! - hallott egy hangot. A fiú megpördült a tengelye körül, s pillanatokon belül felfedezte
a felé sietõ Ront. Barátja egy seprût lóbált kezében, s üdvözülten vigyorgott.

- Mi olyan fontos? - érdeklõdött Harry.

Ron válaszul nyelvet öltött.

- Az, hogy nemsokára itt a második kviddicsmeccsed napja!

- Istenem, tényleg! - kapta szája elé a kezét Harry. - És még nem is gyakoroltam!

- Úgy van! Ezért úgy gondoltam, segíthetnék ebben, hiszen magam is elég járatos vagyok a
sportban, ami az õrzõséget illeti. Majd megkérem Seamust és Deant és Neville - t, hogy legye -
nek hajtók.

- Nekem most meg kéne írnom pár dolgozatot... és senki se lesz a hálótermünkben. Ki fog rá
vigyázni?

- Jaj, ne legyél ilyen ostoba! Mit hiszel? Hogy majd valaki bemegy, és ellopja a cuccaidat? - ne -
vetett rá Ron.

Harry csak egy pillanatig habozott, majd végül beleegyezõen bólintott.

- Rendben, menjünk.

- Hurrá! - kiáltott Ron, majd a két jó barát elindult a kviddicspálya felé.

*

- Na, már csak egy dolog van hátra - suttogta halkan Heresy, s az elõtte álló Philre mosoly -
gott.

- Miért tetszett hivatni, Pagan professzor? - kérdezte az illetékes kissé gyanakvóan.

- Hívd ide nekem Harry Pottert - parancsolta Pagan.

A professzor és a diák a Roxfort egyik eldugott sarkában álltak. Heresynek eszébe jutott,
hogy nyíltabb terepen esetleg rajtakaphatja valaki a szervezkedésen, na meg Philnek se
lett volna szabad rájönnie arra, hogy mi várja a Griffendél klubhelyiségénél, mint amikor
azt közölni kívánta vele.

- Ennyi?! Ezért kutattatta fel értem az egész iskolát?! - rökönyödött meg Phil, s hitetlen arcot
vágott. - Ezt nem hiszem el!

- Neked el merem mondani a jelszót, megbízom benned. Remélem, nem élsz vissza vele. Nos,
a jelszó... ragyogó kristálysömör.

Philbõl egy pillanat alatt kipukkadt a nevetés. Mialatt õ hahotázott, Heresy átkozta magát, hogy
csak ilyen gyenge hülyeség jutott eszébe. " Már mindegy " - gondolta bosszúsan.

- Ragyogó kristálysömör?! - kérdezte vörös fejjel Phil.

- Igen, igen, szerintem is vicces... ha - ha - erõltette meg magát Heresy, egy igen gyenge és
erõltetett kacajt bemutatva. - Na, siess! - intett még a távozó Phil után, akibõl még futtában
is kipukkadt a nevetés. " Ragyogó kristálysömör! " - nevetett a fiú. " Mint valami idióta beteg -
ség! " - ám hamarosan ismét elhatalmaskodott rajta az aggódás.

Kissé idegesen, kavargó gondolatokkal a fejében sietett végig a folyosón. Nem tudta mire
vélni az egészet - Heresy Pagan nemes egyszerûséggel egy - ugyan nem teljesíthetetlen, de
mérhetetlen butaságra valló kérést adott elõ. " Miért nem tudja õ maga megkeresni Pottert,
ha annyira szeretné? " - dühöngött. " Mi közöm van nekem ehhez az e... Atyaég! " - gondol -
ta, mire végre elérte célját. " Mi történt itt? "
A Kövér Dáma maradványait nem csak griffendélesekbõl álló, hatalmas tömeg vette körül.

- Mit csináltak? - fordult Phil egy mardekáros társa, a fiatal Draco Malfoy felé, aki láthatóan
tetszelegve figyelte a felfordulást.

- Valaki széttörte a portrét. Még egy griffendéles se merte betolni a képét. Várják, hogy jöj -
jön az imádott Dumbledore - uk... ha ne adj' Isten griffendéles lennék, azonnal körülnéznék
benn! Én nem tojnék be ilyen semmiségtõl! - dicsekedett Draco.

Philt elöntötte a méreg.

- És van valaki benn? Mondjuk Harry Potter?

- Mit tudom én... biztos, mert itt, kint nincs... lehet, hogy az esetleges rabló leszúrta... vagy
megölte egy átokkal... de szép is lenne... - álmodozott a tejfelszõke fiú.

- Engedj be! Nekem meg kell keresnem Harry Pottert! - lökte félre társait Phil, amint elõre to -
lakodott a sorban. - Helyet! Bocsi! Menj arrébb! - mikor belépett a klubhelyiségbe, azonnal a
rögtön jobb felõl nyíló lépcsõsorra lépett, s felfutott rajta. " Fiú hálótermek " - hirdette a felirat a
faajtón. " Akkor jó helyen járok " - gondolta elégedetten, majd benyitott. A hálótermekbe nyí -
ló ajtókkal zsúfolt folyosó üresnek tûnt, de ez nem tartotta vissza Philt. Azonnal odalépett a Har -
ryékének vélt ajtóhóz, egy egyszerû "Alohomora! " - ával kinyitotta, majd belépett.

Egy pillanatra lemerevedett a látványtól. Harry Potter ágyán halmokban álltak a titkos ezüstvi -
rág - tollak. " Ez nem jelenthet mást " - gondolta kétségbeesetten - " hogy Harry valamit rosz -
szul tett, és nemes egyszerûséggel lelépett a suliból. Csak a cuccost hagyta itt... mert valaki
minden bizonnyal leleplezte! Hiszen ha a gyilkos neki akart volna tollat küldeni, egy is elég lett
volna hozzá!... Hiszen ez az... ezüstvirág - toll! Tanultunk róla! " - világosodott meg. " Egy toll
is mérgezõ pár napon belül! Ezért nem megy be senki... vagy még nem tudják?! " Csak egyben
volt biztos, méghozzá abban, hogy ezt az egészet azonnal el kell mondania Heresy Pagannak.

Már épp fordult volna meg a tengelye körül, hogy figyelmeztesse a tanárt, ám annak alakja szin -
te varázsütésre megjelent a hálóterem ajtajában. Kintrõl a gyerekek moraja hallatszott:

- Pagan professzor!

- Ne tessék bemenni!

- Biztos benn van a gyilkos!

S még Meryetamun Nubheperuré és próbált kapcsolatba lépni szerelmével:

- Heresy! Mit mûvelsz? Ott vagy benn? Heresy! Ameneheb!

- Ameneheb? Az mit jelent? - döbbentek meg a gyerekek, mire Meryetamun azonnal lesápadt. -
Öhm... semmi... csak Pagan professzor... beceneve...

- Mióta becézgeti ön Pagan professzort? - mosolygott Meryetamunra gúnyosan Draco Malfoy.

- Semmi közöd hozzá!

- Úristen!... - szakadt ki a megjátszott döbbenet elsõ szava Heresybõl. - A... tollak!

- Bizony! Látja, professzor? - vigyorgott félig félõsen, félig boldogan Phil. - Harry Potter volt a
bûnös! Õ küldte mindenkinek a tollakat! Megtaláltuk az összes tollat Harry Potternél!! - utolsó
mondatát teljes hangerõvel ordította.

- Hogy micsoda?! - ordította sztereóban Angelina és Percy, akik szintén a tömeg alkotói vol -
tak.

Kintrõl sikolyok, kiáltások hallatszottak; a döbbenet hangjai. Egyedül Meryetamun állt mere -
ven, dühtõl vöröslõ arccal: õ tudta az igazságot. Nem Harry küldte a tollakat a diákoknak, ha -
nem Heresy, és most valószínûleg egy ügyes csellel terelte a figyelmet a fiatal gyerekre.

- Menjetek! Mindenki menjen! - utasította a diákokat Heresy, mire kiért a folyosóra. - Mindenki
menjen, és szóljon Dumbledore - nak! Siessetek!

A roxfortosok szinte azonnal megfordultak, majd kivétel nélkül, élükön Draco Malfoyjal vágtáz -
ni kezdtek Dumbledore irodája felé. A folyosó kihalttá vált, egyedül Heresy és Meryetamun ácso -
rogtak némán a Kövér Dáma összetört darabkái felett.

- Ezt... nem hiszem el... - motyogta Meryetamun.

- Megmagyarázom! - nyögte Heresy.

- Ezen nincs mit megmagyarázni! - süvítette Meryetamun. - Ártatlan gyerekekre fogod a saját
hibáidat?!

- Leleplezhettek volna minket! Az életünkkel kellett volna fizetnünk!

- És szerinted mi fog történni pár percen belül?! A te okosságod következtében?!

- Öh... fogalmam sincs.... - forgatta a szemét Heresy.

- Hát megmondom: a roxforti tanárok minden bizonnyal az Azkabanba vitetik Harry Pottert!

folyt. köv.

[belldandy]

Piton titkos jegyzetei

- Hogy micsoda? - hördült fel Dumbledore professzor. A Roxfort igazgatója döbbenettel hall -
gatta Draco beszámolóját. A mardekáros fiú látható élvezettel nyúlt el a párnás karosszékben,
s némi gesztikulációval megspékelve adta elõ mondandóját a saját vontatott, lassú modorában.

- Igen, ez történt - magyarázta. - Phil bement a Griffendél klubhelyiségbe, pár perccel késõbb
pedig Heresy Pagan professzor követte õt. A többit már csak hallottam, de nagyon is érthetõ volt,
miket beszélnek. Potternél legalább százat találtak a tollakból - nagyon valószínû, sõt, szinte biz -
tos, hogy õ küldte mindenkinek õket.

- Miért, többen is kaptak ilyeneket? - vonta fel a szemöldökét kétkedve Dumbledore, és kissé kö -
zelebb hajolt a mardekáros fiúhoz. - Nem füllentesz, Draco?

- Ki, én? - háborodott fel az ifjabbik Malfoy. - Igazam van, persze, hogy igazam van! Én is kaptam
már, meg még egy csomóan. Nem csak a Mardekárból. Én azt furcsállom, hogy griffendéles diákkal
még nem esett meg a dolog. Csak velünk. Nyilvánvaló, hogy Potter áll a dolog mögött! Csak tud -
nám, hogy hova lépett meg!...

- Ugyan, Draco, Harry itt van az iskolában! Nézd - intette magához a fiút -, kint kviddicsezik a pá -
lyán a barátaival. Nem menekült el, és szerintem fogalma sincs arról, hogy õt gyanusítjátok. Csu -
pán annyi a teendõ, hogy titokban figyeltetjük Harryt, aztán majd meglátjuk, mi lesz - vélte az is -
kola igazgatója.

- Persze! - horkantott Draco. - Hiszen a kis Potter - cica az igazgató úr kedvence! Ha egy marde -
káros tette volna ezt, már rég vinnék is Azkabanba! Igaz? - ordította magából kikelve a fiú.

- Fékezd magad, Draco! - figyelmeztette a mardekáros fiút a Roxfort feje. - Még semmit se tudunk
biztosan, csak annyit, hogy...

- ... hogy van körülbelül száz tollunk! Kell ennél több bizonyíték? Az a fiú veszélyes, fogja már fel! -
kiabálta magából kikelve a Malfoy - fiú. Dumbledore hirtelen felemelkedett helyérõl, s fenyegetõen
magasodott Draco felé. Úgy tûnt, félhold alakú szemüvege mögött lángol a világoskék szempár. Még
a laza tanuló is behúzta a fejét, mikor rávetült az igazgató árnyéka.

- Nem tûröm, hogy így beszélj velem, Draco! - figyelmeztette fagyosan a mardekárost Dumbledore. -
Rendben, beleegyezek, hogy most lemenjünk a pályára, és beszéljünk Harryvel. De hadd figyelmez -
tesselek, hogy ÉN fogok vele beszélni, és nem TE.

- Rendben - válaszolta összeszorított szájjal Draco, majd az igazgató nyomába szegõdött, aki ki -
nyitotta irodája ajtaját. Az az elõtt tolongó gyermektömeg persze rögtön nekiszegezte kérdéseik
bõ vízû áradatát:

- Dumbledore úr! Hova megy?

- Tényleg letartóztatják Harryt?

- Mehetek én is?

Az iskola feje akkor megpördült tengelye körül, s szigorúan így szólt:

- Senki, senki - ismételte meg a nyomaték kedvéért - nem jöhet velem... Dracón kívül. Megyek, és
beszélek Harryvel. Azt ajánlom, ne kövessetek. Ha visszatértem, ígérem, tájékoztatlak titeket a fej -
leményekrõl - azzal a gyerekek válaszát meg nem várva hátat fordított, majd nyomában Malfoyjal el -
sietett a kviddicspálya felé.

- Szerinted tényleg Harry volt? - fordult a tömegben ácsorgó Angelina Percy felé, aki tanácstalan pil -
lantást küldött felé.

- Õszintén szólva fogalmam sincs - válaszolta, s közben szomorúan rázta a fejét. - Tény, hogy min -
dig is furcsa gyereknek tartottam Pottert, de hogy ilyet tegyen?... Szerintem ez azért távol áll tõle,
nem?

- Én már nem tudom, mit higyjek - vallotta be Angelina. - A tények annyira összekavarodtak, hogy
már nem tudom szétválasztani õket. Mindenesetre most elég veszélyes lenne bejelenteni, hogy He -
resy volt az - mert mi van, ha mégsem? Ki is rúghatnak minket, hiszen halálosan megsértenénk ez -
zel egy tanárt, ráadásul még azt hinnék, Harry oldalán állunk...

- Akkor mit javasolsz? - érdeklõdött komoly arccal Percy.

- Talán úgy tehetnénk, mintha nem is nyomoztunk volna. Aztán ha mégse gyanusítják Harryt, el -
mondhatjuk a sejtésünket. Ez így megfelel?

- Hát... éppenséggel... - motyogta Percy egy bánatos félmosoly kíséretében. - De hát nem lehet
Harry. Nála is találtunk tollat.

- Lehet, hogy azt is másnak akarta odaadni?

- Hát... lehet...

*

- Fiúk! Harry! Gyere le! - intett a pálya szélérõl az igazgató a magasban kviddicsezõ griffendéle -
seknek.

Ron és Harry tanácstalan pillantást váltottak, s Neville is elejtette az ütõjét a kérés hallatán. Min -
denesetre mindannyian leszálltak Dumbledore mellett, és csak Longbottom esett hasra közben.

- Ajjaj - súgta Harry a mellette leparkoló Dean Thomasnak -, Malfoy - görény is itt van. Ebbõl sem -
mi jó nem születhet.

- Lehet, de talán túléljük - kacsintott rá a fiú, majd készségesen az igazgató felé fordult. Dumble -
dore viszont Harryt figyelte.

- Harry, voltál már ma a klubhelyiségben? - szegezte neki a kérdést.

- Igen, reggel... - válaszolta bizonytalanul a fiú. - De... ez miért fontos?

- Csak válaszolj a kérdéseimre, késõbb mindent elmondok. Szóval... és mikor voltál ott?

- Még reggel, órák elõtt. Átöltöztem, bepakoltam a táskámba a könyveimet, pergamenjeimet és
házi feladataimat, aztán indultam a nagyterembe reggelizni. Azóta nem voltam fenn.

- Hazudik! - vágott közbe Draco, ám Dumbledore csöndre intette.

- Harry... kérlek, most ne hazudj. Te küldtél az embereknek tollakat?

Harryt szinte sokkolta a kérdés.

- Hogy micsoda?... dehogy! - kezeit védekezõn tette maga elé. - Eszemben sincs!

A "kis túlélõ" döbbenten figyelte az iskola igazgatóját. Úgy érezte, mélységesen csalódott Dumb -
ledore - ban: az idõs férfi eddig mindig a pártjára állt minden egyes vitában, s most pont õ gyanu -
sítja - ráadásul még csak nem is követett el semmit. Nem tudta mire vélni a Roxfort fejének hirtelen
pálfordulását, s bizonytalanul bámult a kék szempárba.

- Hogy képzelhet rólam ilyet?! - adott hangot felháborodásának Harry.

- Harry, tudnod kell, hogy az ágyadon több, mint száz tollat találtunk, és nagyon valószínûnek tart -
juk, hogy te a feladójuk vagy, és nem a címzett - motyogta halkan az igazgató, úgy, mintha maga se
hinné el igazán, amit mond.

- Most benne vagy a szarban, Potter - trillázta Malfoy Dumbledore háta mögött.

- Malfoy úr, kérem, mellõzze ezt a stílust - fordult felé az igazgató, s kissé összevonta vastag, e -
züstszínû szemöldökét.

- De nem én vagyok a bûnös! - nyögte kétségbeesetten az elsõs fiú.
Ron is a segítségére sietett:

- Dumbledore úr, Harry tényleg nem csinált semmit! Õ teljesen ártatlan! Nem tudom, hogy kerül -
tek oda azok a tollak, csak azt tudom, hogy nem Harry rakta oda õket. Többször is nézelõdtem már
a fiókjában, és egyszer se találtam benne ilyesmit.

- Az nem jelent semmit - szólt közbe cinikusan Draco. - Egy egyszerû varázslattal le lehet zárni a
fiókokat.

- Állj, elég a veszekedésbõl! - intett akkor az iskola igazgatója, majd egy mély sóhajjal kémlelni
kezdte a királykék eget. Mit tegyen? Mit tehetne? Zárassa börtönbe Harryt? Vagy csak tüntesse
el az iskolából, és tegyen úgy, mintha Azkabanba küldte volna? Vagy egyszerûen csak játssza el,
hogy az ég egy - adta világon semmi se történt aznap a Griffendél klubhelyiségében? Végül Dumb -
ledore egy köztes megoldást választott.

- Harry, figyeltetni fogunk téged, amíg döntésre nem jutok az ügyben. Kérlek, ne próbálj meg kém -
kedni utánam, vagy kisilabizálni azt, hogy kit bíztam meg. Ez egy köztes megoldás lesz addig, amíg
eldöntöm, elvitesselek - e Azkabanba vagy sem.

- Azkabanba? - ordította kétségbeesetten Harry. - Az... lehetetlen... Én nem vagyok holmi bûnözõ,
hogy börtönbe zárassanak! - kiabálta magából kikelve a fiú. - Nem hagyom, hogy ezt tegyék velem!

- Nyugodj meg, Harry - próbálta csitítani Dumbledore -, nem lesz semmi baj. Ha igazad van, hidd el,
biztos vagyok benne, hogy nem fog baj érni. Ha még bármi mást el akarnál mondani nekem, kérlek,
most tedd meg.

Harry tüntetõen csöndben maradt, mire az iskola igazgatója engedelmesen meghajtotta a fejét,
és így szólt:

- Ebben az esetben, ha nem bánod, távoznék. Gyerünk, Draco - szólt oda a mardekáros fiúnak, aki
azonban nem állta meg, hogy a kviddicspálya elhagyása elõtt még tegyen egy szúrós megjegyzést:

- Jó hely az az Azkaban... Biztos élvezni fogod a dementorok társaságát! - azzal kacagva Albus
Dumbledore nyomába szegõdött.

*

Perselus Piton professzor az elkövetkezendõ pár napban rendkívül zaklatott volt. Nem tudta, mi -
hez kezdjen, ki oldalára álljon a kibontakozó harcban: az esze azt súgta, egyértelmûen Heresy
Pagan a bûnös, és errõl tájékoztatnia kellene az iskola igazgatóját is; ám a sérelmektõl vérzõ
szíve elégtétellel várta, hogy az ifjabbik Potter elhagyja a Roxfortot - örökre. A bájitalok mestere
nem tudott dönteni, bár érezte, hogy fájdalma egyre csak elhatalmasodkodik rajta, s csak egy
apró szélfuvallat is ledönthetné az észérvek falát, melyet maga köré épített. Bármilyen összetû -
zés esetén pedig rohanna Dumbledore - hoz jelenteni; hiszen az iskola igazgatója õt bízta meg
azzal a feladattal, hogy jelentse Potter esetleges kihágásait. " Ráadásul " - gondolta dühösen a
bájitaltan oktatója - " most pont azzal a nyomorékkal van órám. Hát persze, hogy rajta kell tar -
tanom a szemem... " - Piton dühösen megrázta a haját, miközben lesietett a föld alatti kamrákba
vezetõ lépcsõkön. " Csak tudnám, miért pont engem bízott meg Dumbledore ezzel az undok fela -
dattal. Már annyira elegem van belõle... mintha nem tudná, mennyire gyûlölöm ezt az átkozott
kölyköt! " - pont, mire gondolatmenete végére ért, szeme elé tárult a bájitaltan - terem elõtt gyü -
lekezõ griffendéles, illetve mardekáros diákcsoport.

- Bemehetnek - intett nekik kelletlenül. - Foglaljanak helyet, addig majd kikészítem az eszközö -
ket. - Hangjára a gyermeksereg unottan elindult az egyik cella felé, melyet bájitaltan - szaktan -
teremnek kiáltottak ki.

A helyiség fala csupa szürke kõbõl állt, melyeken vég nélkül sorakoztak a polcok, melyeken a
legkülönbözõbb dolgok díszelegtek: vöröses lében úszú szervek, uborkás üvegben leledzõ ál -
lattetemek és egyéb, gusztustalanabbnál gusztustalanabb maradványok. Bár az elsõsök nem e -
lõször jártak itt, még mindig undorral figyelték ezeket a bizarr díszítõelemeit a kamrának.

- Üljenek le - parancsolta Piton, mire mindenki helyet foglalt asztalánál. Harry, Ron és Hermione
hárman ücsörögtek egy tízszemélyesnél - csak két, legjobb barátja bízott meg Harryben, a töb -
biek inkább kisebb asztaloknál nyomorgtak, lehetõleg úgy, hogy minél távolabb kerüljenek Har -
rytõl. Azt persze nem is sejtették, hogy a veszély valódi forrása - Heresy Pagan - minden nap kö -
zel van hozzájuk.

- Nem fûznék hozzá a feladathoz túl sok mindent, hiszen rengeteg dolgom van, ami - pillantott
a tanár Dracóra jelentõségteljesen - nem tartozik önökre. Ezért kérem, dolgozzanak csendben.
A mai nap a csaláncsípés - mérgezés ellen készítenek bájitalt. Rendkívül egyszerû, elsõ fokozatú
fõzet, úgyhogy ajánlom, hogy mindenki készítse el megfelelõen. Igen, még öntõl is elvárom ezt,
Longbottom - küldött egy metszõ pillantást a professzor a szerencsétlen Neville felé, aki úgy é -
rezte, mindjárt elsüllyed szégyenében. A gyerekek gúnyos kacajjal nyugtázták Piton viccelõdé -
sét.

- A hozzávalókat - intett a pálcájával a bájitalok mestere -, a táblán találják. Nem ajánlom, hogy
megzavarjanak munka közben. Nekiláthatnak. Óra végén egy öt deciliteres fiolába várom az a -
nyagmintát - közölte, aztán sarkon fordult, s leült asztala mögé. Piton rögtön tetemes mennyisé -
gû pergament vett maga elé, és írni kezdett.

- Mi lehet annyira fontos -, gondolkodott hangosan Ron -, hogy elfelejti szekálni Harryt egész ó -
rán? Talán megbuggyant a vén zsíros fejû, vagy mi van?

- Fogalmam sincs, de van egy tippem, hogy mit gondol rólam - eresztett meg egy mély sóhajt
Harry. - Szerintem ez az ügy csak tovább táplálta az irántam érzett ellenszenvét - jelentette ki,
miközben gyors mozdulatokkal, elsõ lépésként kisúrolta üstjét.

- Utálhat téged ennél is jobban? - merengett el Ron, mire Hermione forgatni kezdte a szemét,
és így szólt:

- Nem az most a fontos, hogy mit gondol Piton, hanem hogy mit tesz. Le merném fogadni, hogy
valami olyasmi van azon a papíron, ami a te ügyeddel kapcsolatos.

- Biztos most jelenti fel Harryt, hogy vigyék az Azkabanba! - suttogta kétségbeesetten Ron, mi -
re Harry nagy robajjal felborította az üstjét. Szerencséjére azonban nem tett még bele egy hoz -
závalót sem, így óvatosan felállította, és igyekezett úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

- Egy biztos, hogy az a papír titkokat rejt. Ha valahogy meg tudnánk szerezni, talán megaka -
dályozhatnánk, hogy elhurcolják Harryt - motyogta sejtelmesen Hermione.

- Remek ötlet! - helyeselt Ron. - Valahogy úgy kéne, hogy valaki lefoglalja Pitont, amíg a másik
mögé lopódzik, és kikapja a kezébõl a pergament. Aztán elszalad, és elviszi magával.

- Ez így nem valami jó - húzta el a száját Harry. - Mi van, ha Piton utánafut vagy megátkozza?

- Az teljesen mindegy - vágta rá a barátja. - A lényeg, hogy Piton elfelejtse az egészet, és hogy
szabaduljunk meg attól a papírtól. Hermi? Te mit gondolsz? - fordult a lány felé.

- Nos, azt hiszem, végrehajtható a terv - válaszolta a lány kimérten. - Majd én lefoglalom Pitont
néhány kérdéssel. Addig valamelyikõtök mögé megy, és megteszi, amit kell.

- Én vállalom - szólt közbe Harry. - Végül is, miattam van ez az egész.

- Rendben - pillantott rá Hermione. - Most odamegyek hozzá, te addig oldalról környékezd meg.
Tépd ki a kezébõl a papírt, amikor azt mondom, 'fortyog'.

- Fortyog?! - Ronból teljesen érthetetlen módon kiszakadt a nevetés.

- Fékezd magad, Ron - figyelmeztette barátját Harry. - Még ne hívjuk fel magunkra Piton figyel -
mét.

Mire ezt kimondta, Hermione már fel is pattant a helyérõl, és óvatosan odasettenkedett a pro -
fesszorhoz, aki azonnal felkapta a fejét. Harry eközben a fal mellett surrant, majd végül óvato -
san odalépett Piton mögé.

- Piton professzor!...

- Granger? Ne zavarjon.

- Igen, sajnálom, de a fõzetbe kéne már tenni egy kis borókamagot is, nem? Tudja, az kissé csi -
títja.

- Nincs benne a listában.

- Igen, de már...

Harry támadásra készen állt Piton mögött, Ron pedig vörösödõ fejjel próbálta visszatartani ne -
vetését.

- Igen?

- FORTYOG.

Ennek az egy szónak a hatása lavinaszerû volt. Ronból abban a pillanatban kipukkant a gurgu -
lázó nevetés, és jókedvében csapkodta az asztalt jobb kezével, bal kezét pedig hasára szorí -
totta. A nevetéstõl pedig hátraesett a széken. Harry azonban kikapta a tanár kezei közül a per -
gament, és éppen rohanni kezdett a bejárat felé.

- Potter! - süvítette Piton, majd elõkapta pálcáját. Harry ijedten sikkantott egyet, majd azon
nyomban kirohant a bájitaltan - terem ajtaján, messze, messze szaladt, hogy a professzor ne
érhesse utol. Hermione és Ron (aki még mindig nevetett) pedig utána futottak.

- Megállni! - kiáltotta Piton, ám Ron becsapta a pince ajtaját, a bájitalok mestere pedig éppen
meg tudott menekülni az ahhoz csapódás fájdalmától. - Ne... - nyögte fáradtan, ám a három
jóbarát addigra már messze járt.

*

- Követ még? - lihegte kimerülten Harry, mire már mindannyian a Roxfort kviddicspályáján gyü -
lekeztek. Mivel a Griffendél klubhelyiségét átmenetileg lezárták, és a ház diákjai a Hugrubugnál
vendégeskedtek, nem szívesen léptek volna be az utóbbi ház klubhelyiségébe, hiszen ott az -
tán mindenki rettegett Harrytõl.

- Nem, már rég leráztuk! - rázta meg a fejét Ron, majd kikapta Harry kezébõl a pergament. - Te,
hadd nézzem meg, mit írt? Mi kell egy ilyen izé... beidézõ levélhez? - kérdezte, majd óvatosan
bontogatni kezdte. Miután kinyitotta, olvasni kezdte - ám az elsõ pár másodperc után a fiú mo -
gyoróbarna szeme elkerekedett, ahogy sebesen olvasta a pergamen tartalmát.

- Mi baj, Ron? - érdeklõdött Hermione. - Mi van benne?

- Srácok, ez nem beidézõ levél - hebegte Ron. Úgy tûnt a fiú nem tudja eldönteni, hogy sikítson
- e vagy csak nevessen egy nagyot. - Ez egy szerelmes levél... amit Piton írt Meryetamunnak!

- Micsoda? - adott hangot döbbenetének Harry. - Piton szerelmes levelet írt annak a hajlék -
talan egyiptominak?

- Hadd olvassam el! - parancsolta Hermione, majd törökülésben letelepedett a fûre. Megkö -
szörülte a torkát, majd lassan olvasni kezdett. " Kedves Meryetamun! Már nagyon régóta i -
gyekszem azon, hogy megfogalmazzam a veled kapcsolatos kusza érzéseimet, de mindeddig
nem találtam a megfelelõ szavakat. "

- Hûha. A mi kis Casanovánk ért az ilyenekhez - jegyezte meg a nevetéstõl fuldokló Ron.

" Azt azonban tudom, hogy bármit megtennék érted, és a te boldogulásodért. Tudom, mi
mindenen mentél keresztül Amenehebbel, és éppen ezért döntöttem úgy, hogy segítem az
utatokat, bár tudom, hogy az az alak milyen aljas. Ezért Pottert küldöm majd az Azkabanba,
de cserébe a te állandó közelségedre vágyok. Õszinte szeretettel és tisztelettel: Pers"

- Pers? - szakadt ki Ronból.

- Itt vége van.

- Ez lehetetlen! - nyögte kétségbeesetten Harry. - Ez a levél... az az Ameneheb akkor e -
gyenlõ Heresy Pagannal? És akkor õ küldte a tollakat?

- Minden bizonnyal - bólintott nagy komolyan Hermione.

- Viszont le merném fogadni, hogy Piton nem hazudott. El fogja mondani az egész levélrab -
lást Dumbledore - nak, és akkor Harrynek végképp befellegzett. Indul az Azkabanba.

- Akkor csak egyet tehetünk - jelentette ki Harry.

- És mi az? - kérdezett vissza idegesen Ron.

- Most azonnal indulunk, és kitálalunk errõl az egészrõl Dumbledore - nak... - ám mire ezt ki -
mondta, árnyék vetült a három jóbarátra. Azok ijedten összerezzentek, és megfordultak.

- Ragyogó gondolatmenet - sziszegte a föléjük magasodó Heresy Pagan -, csak az a baj, hogy
a megvalósítására nem lesz túl sok esély...


folyt. köv.

[achris]

Végigolvastam. Jó hoszú lett, azt meg kell hagyni.

Nagy lendülettel kezdtem bele a történetbe, mert nagyonis kedvelem Percyt, és gondoltam a történet majd róla fog szólni... Hát, csalódnom kellett. ^_^" Ha õszinte akarok lenni: nem tetszett.
Igazából relatív könyvhû. Nagyon jól átvetted JKR stílusát.. És ez gondolom pozitívum, bár én nem kedvelem. Volt benne egy-két jó poén is. Percy teljesen jól ki van dolgozva, és Bimba meg Hermione is. Meg Ron is.
A többi szereplõ elég OOC. Dumbledore, Harry, McGalagony, Piton, Angelina... Mind-mind. McGalagony szigorú, de belátó, Piton erõsakaratú, de nem gyáva vagy alamuszi... Dumbledore sem viselkedik így Dracoval soha. Harry gyerekesebb, Angelina meg... Nem hiszem, h beleszeretne Percybe.
Mindenesetre a Percy/Angelina szál még érdekel is, emiatt kezdtem bele az egész elolvasásába, és nagyon sajnálom, h egy jó õtletbõl (P/A) ez lett...
Tudom, h szereted Egyiptomot, de szerintme nem szerencsés az ilyesmit belekeverni a HP-be... Pagan meglehetõsen unszimpatikus és ostoba, az arcát is elképzeltem: a horgas orr, a telt ajkak, a sápadt, fehér bõr, az ezüst haj, és az egyiptomi származás nem nagyon illenek össze... Egy meglehetõsen vicces kinézetû, ráadásul genetikailag lehetetlen egyént adnak ki
A történet... Rowlingi cselekményszövésû, az már igaz. Ennek ellenére kissé vontatott, gyakran logikátlan. Ott van pl. Piton, aki egyre másra csinálja az ostobaságokat... Pl. szerelmeslevél.. Vagy: az Azkabanból még senki sme szökött el, kivéve Sirius Blacket... Meg ilyesmik.
Rengeteg ellentmondás van a könyvvel, ezért talán érdemes lenne a fejlécba belefoglalni, h AU.

Hát, így elsõre ennyi volna. Kérlek, ne vedd a szívedre, nem bántásnak szántam.

[belldandy]

nem baj, persze, hogy nem bántottál meg... ez az elsõ HP regény próbálkozásom... nem akartam, hogy Pagan bárkinek is szimpatikus legyen... hiszen éppen ezért gonosz... az elején talán logikátlannak tûnik, de a végén derült volna fény mindenre... (ha folytattam volna). Még a haja színére is. Gondolom, nem ismered, de a haján kívül a külseje Ehnatonra hajaz, ha rákeresel a neten, láthatod, hogy ponotsan úgy nézett ki, ahogy leírtam. Piton - bár nem akartam lelõni a poént, de most itt van - szerelmi varázslat hatására írta a levelet. Hát, sajnálom, ha nem tetszett... persze nem sértõdtem meg.

[achris]

Én is sajnáltam, nekem elhiheted...
De azért dícséretes elsõpróbálkozás