Post by anneke on Aug 19, 2005 13:42:16 GMT 1
Sötétség és Fény váltakozik odakünn. Mintha az égi diszletmunkások valami nagy lámpát kapcsolgatnának…
A Lány a díványon fekszik, üres tekintettel nézi a fejében zajló filmet…
És nem tudja, hogy a teste-bilincs.
Ric csak sétál a folyton változó ég alatt. Mindig ugyanúgy; mindig ugyanaz. Indulat feszítit belülrõl, heves tûz. Béklyó. Béklyó. Bilincs. Bilincs.
Lerázhatatlan – ellenszere nincs. Csak a Halál… Vagy még az sem. A Lány teste örökre börtönbe zár.
Villanásnyi hír. Monoton hang. Valami, valahol ég. És nem érzi a Lány erejét. Mintha eltûnt volna – szabadulás?
Lángol az ég. Lángol a kert a ház, minden kis apró részlet, minden emléket elborít a sötétvörös, izzó tenger.
Hol lehet? Hová tûnt? Ott van vajon? Mi ez a megmagyarázhatatlan békesség? Már nem érzi azt a gyilkos éhséget…
A ház lassan hamuvá porlad. Elégett benne minden: a bútorok, a kedves tárgyak, az emlékek emlékeinek emlékei. Szétszéled a tömeg, Ric egyedül marad. Talán menni kéne. Ám ekkor karcsú, tûzpiros tünemény emelkedik fel a valaha volt ház romjai közül, a hamut veregetve magáról.
Arcát az utca felé fordítja: ismerõs… Ám mégsem. Ez már – nem Õ. A szomorkás, ám békés arcon felsejlik egy mosoly.
Egy mozdulat – széttárja csillogó, mélybordó színû szárnyait, szivárványszín haján megcsillan a haldokló Nap. Felnevet… S a levegõbe hussan.
Odakint lassan sötétedik. Befejezi játékát a Világszínház: végleg elalszanak a fények az égi színpadon.
Ric az ágyon fekszik, lassan éledõ tekintettel figyeli az utolsó kép sorait a fejében játszódó filmnek.
(dedicated to Doris Valejo)
A Lány a díványon fekszik, üres tekintettel nézi a fejében zajló filmet…
És nem tudja, hogy a teste-bilincs.
Ric csak sétál a folyton változó ég alatt. Mindig ugyanúgy; mindig ugyanaz. Indulat feszítit belülrõl, heves tûz. Béklyó. Béklyó. Bilincs. Bilincs.
Lerázhatatlan – ellenszere nincs. Csak a Halál… Vagy még az sem. A Lány teste örökre börtönbe zár.
Villanásnyi hír. Monoton hang. Valami, valahol ég. És nem érzi a Lány erejét. Mintha eltûnt volna – szabadulás?
Lángol az ég. Lángol a kert a ház, minden kis apró részlet, minden emléket elborít a sötétvörös, izzó tenger.
Hol lehet? Hová tûnt? Ott van vajon? Mi ez a megmagyarázhatatlan békesség? Már nem érzi azt a gyilkos éhséget…
A ház lassan hamuvá porlad. Elégett benne minden: a bútorok, a kedves tárgyak, az emlékek emlékeinek emlékei. Szétszéled a tömeg, Ric egyedül marad. Talán menni kéne. Ám ekkor karcsú, tûzpiros tünemény emelkedik fel a valaha volt ház romjai közül, a hamut veregetve magáról.
Arcát az utca felé fordítja: ismerõs… Ám mégsem. Ez már – nem Õ. A szomorkás, ám békés arcon felsejlik egy mosoly.
Egy mozdulat – széttárja csillogó, mélybordó színû szárnyait, szivárványszín haján megcsillan a haldokló Nap. Felnevet… S a levegõbe hussan.
Odakint lassan sötétedik. Befejezi játékát a Világszínház: végleg elalszanak a fények az égi színpadon.
Ric az ágyon fekszik, lassan éledõ tekintettel figyeli az utolsó kép sorait a fejében játszódó filmnek.
(dedicated to Doris Valejo)
