Egy másik Út (LotR AU)

[Illibeth]

EGY MÁSIK ÚT

Írta: Tinuviel
Sztori: mi lett volna, ha… Borisnak sikerül elszedni a Gyűrűt Amon Hennél, és hazaviszi…
Főszerepben: Boromir & Faramir (Frodóka meg Gorni elmehet a fenébe )
Figyelmeztetés: Nagyon sok rémisztő csúnya lény meg hajmeresztő kaland. Némi gyilkolászás.
Jogok: J.R.R. Tolkien
Korhatár: hm, mivel manapság mindenre korhatárt raknak, legyen PG-13 (magyarul: 12-es karika)
Megjegyzés: könyvalapú – a szereplők kinézete meg a jellemük is.
Figyelmeztetés: Aragorn-rajongók készüljenek fel, hogy sokkolódni fognak.

- Hogy tehetted? Hogy hozhattad ide?
Boromir sejtette, hogy nagy prédikáció következik, és igyekezett ártatlanul mosolyogni öccsére.
- Apa örült neki…
- Mert fogalma sincs, hogy mire képes ez a… valami. – Faramirnak nem akarózott nevén nevezni az Ellenség fegyverét. – Mondd, hogy tudtál elmenekülni a társaid elől?
- Felhúztam… ugyanis láthatatlanná tesz. Ennyit sikerült korábban megtudnom.
- S mióta tervezted, hogy megtámadod azt az ártatlan félszerzetet? Mondd, nem szégyelled magad? Mivé lettél? Hogy tudtál ilyen aljassá válni… egy nyomorult ékszer miatt, ami csak bajt hoz mindenkire?
A gyönyörű szürke szemek villogtak. Boromir még sohasem látta szeretett kisöccsét ennyire haragudni…
- Megvetsz? – kérdezte.
- Hiszen tudod, hogy szeretlek, te boldogtalan! De valamit tennünk kell. A Gyűrű nem maradhat itt.
- De hát mit csináljak? – Boromir riadtan nyúlt a nyakában lógó ékszer után. Örökké félt, hogy elveszíti… talán egy hete volt nála, de alig tudott másra gondolni.
- Nekünk kell elpusztítanunk!
- Nem! – kiáltott fel vadul, s markába zárta a Gyűrűt.
- Az ég szerelmére, nem látod, máris mit művelt veled? Ha itt marad, végleg meg fog rontani… a rabja leszel, és végül elpusztulsz! Senkinek sincs elég ereje, hogy uralja! Nem, még az apánknak sem – még nekem sem volna… El kell pusztítanunk! Ha másért nem, a hazánk érdekében!
- Nem élném túl… és nem bírnék kárt tenni benne. Különben is, hogy juthatnánk el a Végzet Hegyéhez? – Boromir igencsak reménytelenül nézett. Aztán előhúzta a láncot az inge alól. A Gyűrű csillogott az ablakon beáradó napfényben, gyönyörű volt, tökéletes… - Te képes lennél megsemmisíteni… egy ilyen drága dolgot?
- Tedd el! Ne kísérts! Félek… - Faramir elfordult. – Félek, hogy megkívánnám, hiába tudom, hogy veszélyes… ha téged el tudott csábítani, honnan tudjam, hogy erősebb vagyok-e nálad? Ne legyen szem előtt.
- De hogyan jussunk be Mordorba?
- Nem volt semmi tervetek?
- Nem… persze, én nem is akartam oda menni… talán kérdezzük meg apát!
Faramir körülbelül úgy nézett a bátyjára, mintha kételkedne a józan eszében.
- Ezt komolyan gondoltad? Azt hiszed, elengedne minket, pláne Azzal együtt? Hiszen az életünkbe kerülhet… nem mondom, engem nem siratna, de te… te drága vagy neki. Ha megyünk, szöknünk kell…
Hallgattak, és mindketten gondolataikba merültek, míg egyszer csak belépett a szobába az egyik Toronyőr.
- Mondd, Brandir, kopogni nem tanítottak meg? Szívbajt hozol az emberre… - mérgelődött Boromir.
- Bocsáss meg, uram, de atyád hívat, és… legjobb lesz, ha mindketten jöttök.
Követték, és Brandir tovább beszélt, amíg átvágtak a Szökőkút terén. A selymes fű már kezdett sarjadni, a tavasz csalhatatlan jeleként…
- Valami fura kis lényt fogtak a katonák. A Város környékén ólálkodott…
Beléptek a trónterembe. A Helytartó elgondolkozva ült a székén, és előtte csúszó, nyivákoló teremtményt nézte.
- Ide figyelj, te orkcsemete, vagy akármi legyél… nem vagyok hozzászokva, hogy ne feleljenek a kérdéseimre!
- De nem tudunk felelni neki, Drágaszág, mi cak jöttünk, mert éheszek voltunk, ész mert gonosz ember elvette a Drágaszágunkat a mockosz kisz hobbitkától! Nekünk muszáj közel lenni a Drágaszághoz, gollam, gollam!
Denethor nemigen érzett iránta szánalmat…
- Nézd, Gollam, ha már így hívod magad, először is próbálj egyenesen hozzám szólni, ha velem beszélsz! És ne nevezd gonosznak a fiamat, mert igen hamar megtanítlak a tisztességre.
- Ó, igenisz, gonosz emberek, rosszabbak, mint a fényesz szemű komisz tündék, megkötözik szegény kisz Szméagolt, pedig ő nem cinált szemmit!
- Megüssem, uram? – készségeskedett Brandir.
- Igen, üsd csak… ne sajnáld.
Gollam nyomban nekiállt jajveszékelni, és könyörögni:
- Ne bántsz minket! Szméagol jó, nem árt szenkinek. Nagyúr nem tudja, milyen asz, mikor négy napja nem ettünk halackát, nem tudja, igaz, Drágaszág?
- Nem ettél? – Denethor egy kicsit megszánta a nyomorult teremtményt. – Jól van, kapsz enni, de legalább mondd meg, mit akarsz itt?
- Emberek elvették a Drágaszágot. Ő vette el! – vézna kis kezével Boromirra mutatott.
- A Gyűrűre gondolsz? – kérdezte a Helytartó.
- Az én Drágaszágom! Zákosz lopta el. És moszt megint ellopták. Mockosz kisz tolvajok!
- Ki a tolvaj, te kis patkány? – ugrott neki Boromir. – És te hogy szerezted? Meséld csak el, hogyan ölted meg a barátodat érte!
Gollam lekuporodott a földre, és nyöszörgött.
- Nem öltünk! Ajándék! Szméagolnak születésznapja volt, ész őt illette!
- Hát én ezt nem értem – sóhajtott fel Denethor. – Valaki magyarázza már el! Ki ez a Szméagol, vagy Gollam, vagy micsoda, és hogy lehetett az övé a Gyűrű?
- A miénk volt, úgy ám, Drágaszág! A születésznapunkra kaptuk. De Zákosz ellopta! – Gollam közelebb csúszott a Helytartóhoz. – Nagyúr jó. Ő tudja, milyen asz, ha valami nem ereszt el minket, ugye tudja? Mert a rabjai vagyunk, Drágaszág…
- Mit merészelsz? És honnan tudod… - a sötét szempárban egyszerre rémület villant meg. Hogy sejtheti ez a féreg a titkát? – Ne nyúlj hozzám! – lökte el utálkozva Gollamot, aki meg akarta csókolni a kezét. – Mondd el, mit tudsz a Gyűrűről?
- Ő cinálta, régesz-régen. Úgy ám. Iszmered, igaz? Iszmered a Szötét Urat? Igen… ész mindig kereszi. Ide fog jönni érte. Ész akkor megnyuvasztja asz embereket, úgy ám, Drágaszág! Ész lerombolja a Városzotokat, mint Minassz Morgult! Hiszen tudod! A Drágaszág kell neki. Ész akkor asz ő rabszolgája lesssz mindenki, ész imádni fogják… még te isz.
Az utolsó fél mondat mérhetetlenül feldühítette a Helytartót.
- Szóval a Névtelen küldött ide, te csúszómászó! Azt hiszi, ezzel megijeszthet? – S intett a katonáinak. – Vigyétek el!
- Jaj, Drágaszág, ne bántsátok szegény Szméagolt! Ő nem szolgája Neki! Nem, nem! Gollam! – Szméagol sírva vergődött a katonák kezében.
- Uram, kérlek, ne bántsd! – avatkozott bele Faramir. Nem bírta tovább, úgy érezte, szólnia kell a szerencsétlen teremtés érdekében. Későn jött rá, hogy ennél rosszabbat nem is tehetett volna.
- Szóval még te is véded? – sziszegte az apja, és tekintetével majdnem keresztüldöfte. – Na persze, az érzékeny lelkeddel mindjárt megsajnáltad! Reménytelen vagy, Faramir… - A katonákhoz fordult. – Vigyétek el ezt a… Szméagolt, vagy Gollamot… és üssétek le a fejét – ha szükséges, mindkettőnek.
„Azt hiszed, sziporkázó humorod van, mi?” gondolta Faramir, de véleményét megtartotta magának, miközben Gollamot kivonszolták.

Mindkettőjüket felkavarta Gollam megjelenése. Este együtt üldögéltek Faramir szobájában, forralt bort iszogattak, és egyiküknek sem volt kedve beszélgetni.
Boromir nagyon zaklatottnak tűnt. Talán most, hogy látta, mivé tehet valakit a Gyűrű, megértette, mennyire veszélyes. És félt. Nem maga miatt, hanem azokért, akiket szeretett.
- Igazad van – szólalt meg hirtelen. – El kell pusztítani, különben mindnyájunkkal végez… indulok, mihelyt lehet.
Faramir, aki addig, úgy tűnt, álmodozott, hirtelen felpillantott, és bátyja szemébe nézett.
- De nem egyedül!
- Nem akarlak belekeverni! – kiáltotta szenvedélyesen Boromir. – Téged semmiképp sem! Nem akarom, hogy arra az átkozott földre lépj! Meg aztán, ha… nem térnék vissza… legalább te megmaradj…
Faramir keserűen mosolygott.
- Nem hiszem, hogy ez vigasztalná… egyébként meg ismerhetnél már annyira, hogy tudd: úgyis veled megyek… nem tudnék itthon maradni, miközben te szembenézel a Sötétséggel… és nekem vonzóbbnak tűnik a Névtelen Föld rémeivel harcolni, mint kettesben maradni… vele.
Boromir meghatottan nézte testvérét. Érezte, hogy csakugyan együtt kell menniük, de reszketett a gondolattól, hogy mi vár rájuk Mordorban.
- És ha meghalunk? Nem hiszem, hogy élve kijuthatunk onnan… ha történne veled valami, beleőrülnék…
- Mégis veled tartok… - Faramir a jelek szerint éppolyan makacs volt, mint a bátyja. – Azt hiszed, képes lennék itt várni, és örökké Kelet felé tekinteni, miközben érezném, hogy nem látlak többé? Inkább vállalok minden veszélyt, csak veled lehessek… és követlek akár a halálba is.
Boromir némán átölelte. Tudta, hogy mostantól egy a sorsuk…
- Mikor induljunk? – kérdezte jóval később, mikor úgy érezte, úrrá lett megrendültségén.
- Akár most rögtön. Minden perc drága… Az Ellenség egyre erősebb lesz… nem kell már sok idő, hogy bekövetkezzék az a hatalmas támadás, amitől apánk tart.
- De mit fog gondolni, ha csak úgy eltűnünk? Hiszen tudod, mennyire aggodalmaskodó!
- Tudni fogja, hová mentünk… - vélte Faramir. – Nem tudom, miként, de szinte mindenről értesül…
Ekkor, miután határoztak, sietve pakolni kezdtek. Csak a legszükségesebbet – elegendő élelmet, vizet, egy kis bort, néhány ruhát és köpenyt.
Zöld-barna útiruhát öltöttek, kardjukon kívül tőrt csatoltak az övükre, Faramir – némi töprengés után – úgy döntött, a kedvenc íját is magával viszi. Elvégre akadhat olyan Ellenség, akit nem tanácsos megközelíteni… Boromir pedig a kürtjét akasztotta a vállára.
- Ugye nem akarod a Fekete Földön megfújni? – csóválta a fejét öccse.
- Az ember sose tudhatja… jobb, ha velem van. Ha nem vinném el, biztosan kellene.
Elindultak hát, még mielőtt pirkadt volna. Osgiliathig lóháton mentek. Hajnalodott, mikor elérték a romokat. Megkeresték a gázlót a Várostól délre, és a Keresztút felé indultak.

Amikor elérték a Ledöntött Király szobrát, megpihentek, és ettek egy kicsit.
Boromir a tarisznyájában kotorászott, majd diadalmasan előhúzta, amit keresett: a mallornlevélbe csomagolt tündekenyeret.
- Kóstold meg ezt – nyújtotta oda az öccsének. – Galadriel Úrnő ajándéka. Nem nagyon bíztam a hölgyben, de mikor ezt megízleltem, mindjárt megtanultam tisztelni… - mondta cinkos kacsintással.
- Finom… - mosolygott Faramir. – Azt mondják, erőt ad a hosszú úton… biztos, hogy hasznunkra lesz.
- Itt maradjunk éjszakára? – kérdezte Boromir. – Akkor holnap elérhetjük az Ephel Dúathot. De onnan hogyan tovább? Hogy jutunk be Mordorba?
- Keresnünk kell valami hágót…
- Csak egy hágó van errefelé. Te is tudod, melyik.
Mindketten megborzongtak. Inkább osontak volna el ezer alvó ork között, mint hogy Cirith Ungol felé menjenek. Nem is tudták, pontosan hol van… azt sem, hogy mi lakik ott. Az apjuk gyermekkorukban sokszor mesélt nekik rémtörténeteket, az Óidők ezerféle rémségéről: váltott farkasokról, sárkányokról, balrogokról, Morgoth kultuszáról Númenorban – egyfajta kaján élvezettel – de Cirith Ungolról még ő sem beszélt soha.
- Ha nem arra, akkor csak… a Halott Városon át mehetünk. – suttogta Faramir. Ez sem volt sokkal biztatóbb kilátás. Hiszen ott éltek azok a fekete, vijjogó borzalmak, akiknek már a puszta hangjától megfagyott az emberek vére…
- A nazgûlok mellett nem lehet észrevétlenül bejutni… és tele van orkokkal. Márpedig ha elfognak minket, mindennek vége – akkor visszakerül Hozzá… - Boromirnak a puszta gondolatra vadul megvillant a szeme, és megszorította a Gyűrűt. Nem engedi oda senkinek, legkevésbé az Ellenségnek. – Azt hiszem, mégsincs más utunk… de jobb, ha csak holnap vágunk neki, és sötétedés előtt nem próbálkozunk. Aludj, majd én őrködöm először.
S amíg Boromir a lassan kihunyó tábortűz mellett üldögélt, a vadon neszeit hallgatva, a küldetéséről töprengett. Gyakran tévedt a tekintete békésen alvó testvére arcára… őt magát egyre gyakrabban kerülte az álom.

[Illibeth]

- Egyszerűen eltűntek, uram… - szólt reszketve a máskülönben oly vitéz Beregond, és magában fohászkodva várta a vihart.
A Helytartó viszont hallgatott, bár a nézésétől az összes jelenlévőben megfagyott a vér. Aztán szó nélkül felkelt, és kisietett a trónteremből. Fekete köpenye suhogott utána. Mindenki sejtette, hova megy, és azt is, hogy a nagyjelenetet nem ússzák meg, legfeljebb később következik be. Senki nem mozdult a helyéről.
Épp aznap reggel érkezett a Városba Imrahil, a Fejedelem, miután az Úr nemrég üzent neki, mert úgy vélte: most, hogy a kezükbe került az Ellenség fegyvere, készenlétben kell állniuk a támadásra. Valamennyi gondori szövetséges sereg bevonult már; bár ahhoz édeskevesen voltak, hogy megtámadják Mordort, a sikeres védelemre volt némi remény.
Forlong talpig vasban és egész tekintélyes valójában álldogált a karcsú, izmos Fejedelem mellett.
- Én mondom neked, uram, azok a patkányok odaát pontosan tudják, hogy nálunk van. Csak azt ki ne agyalják valahogy, hogy a kölykök elvitték… El kéne csalogatni azokat a szárnyas dögöket… - a vén harcosra is hatott kissé az általános nyugtalanság. Megtörölte zubbonya ujjával a homlokát, melyet mély, régi sebhelyek szántottak, aztán folytatta. – Úgy éljek, hogy nem értem, mit vacakol odafent a Helytartó. Persze mondanak az emberek mindenfélét… nem tart ott véletlenül valami csinos haradi leánykát?
- Forlong uram, most már igazán elég! – vonta össze a szemöldökét Imrahil. – Esküdni mernék, hogy rá sem nézett nőre, mióta szegény nővérem meghalt.
- Talán épp ez a baj vele… - dörmögte Forlong. – Azt is mondják, hogy belelát az emberek fejébe… remélem, azt nem tudja, mit gondoltam róla az imént…
Valamivel odébb, Mardil szobra előtt Beregond vitatkozott halkan Brandirral.
- Fejemet rá, hogy meg akarják semmisíteni. Mi másért vitték volna el? Ráadásul titokban!
- Például azért - már megbocsásd ezt a szentségtörő gondolatot, Beregond uram – hogy az Ellenséggel kiegy…
- Vond vissza ezt, vagy leváglak! – sziszegte a hűséges katona. – Vigyázz, mit beszélsz róluk!
- Jó, jó, de akkor is ostobaság belesétálni a nazgûlok karjaiba! Eddig azt hittem, csak az Úr bolond egy kicsit, de ezek szerint ragá…
- Ne merészeld ezt még egyszer kimondani – suttogta Beregond, egészen belesápadva a felháborodásba. – Ne merd őt bolondnak nevezni… csak azért, mert ezerszer többet tud, mint a magadfajta!
- Éppen ez az… - Brandir kissé aggodalmasan sandított Beregond kardjára, ami egyelőre a hüvelyében volt, de tudta, hogy a férfi nagyon is hamar ki tudja rántani. – Nem akarom én sértegetni Denethor urat. Viszont a látomásait csak egy módon tudom magyarázni… ne érts félre, Beregond, de a jósok, akár a költők, egy kicsit mind… szóval… érted, mire gondolok.
- Annyit értek, hogy nem tiszteled őt! Mivel adott rá okot? Én nagyszerű embernek tartom, és nem tűröm, hogy rosszat mondjanak róla! Legjobb lesz, ha hallgatsz, Brandir!
Az ajtóban Ioreth pusmogott Lothíriel úrnővel. Voltaképpen semmi keresnivalója nem lett volna a trónteremben, de mindenről értesülni akart. Az Úr pedig soha nem szidta meg, mert annak idején ő volt a bába a fiai születésekor. Szokott kék ruháját viselte, övéről apró tarsonyok lógtak, megtömve mindenféle gyógyfűvel, szép fehér haja pedig koszorúba fonva övezte jóságos arcát.
- Ha tudnád, kedveském, miket nem mondanak… ó, én egészen biztos vagyok, hogy a fiatalurak tudják, mit csinyának. Faramir úr sose volt meggondolatlan! Szükség is lesz a józan eszire, amiből csak neki van a családba’, má’ ugye köztünk maradjon… az Úr, hát ő félelmetesen éles eszű, csak az a heves vére… meg aztat is mongyák, hogy egy kicsit megszállott… hát mit mondjak? Ahogyan az emberre néz, mintha a vesémbe látna, de tényleg… Boromir meg mindig mindent karddal oldana meg. Először levágja az Ellenséget, oszt utána kérdezi, mit is akart. Igen vitéz legény, csak az ármányon nem lát keresztül… mi lesz ottan, ha ezek bémennek abba az elátkozott országba…
Lothírielnek halvány fogalma sem volt, mi lesz, de már szinte zúgott a feje a jóasszony megállíthatatlan fecsegésétől. Féltette kedves rokonait. A fiúk szívesen játszottak vele, mikor még kislány volt. Hagyták magukat legyőzni mindenben, és megtanították lovagolni meg vívni unokahúgukat. A cserfes, örökké kócos fekete kislányból azóta szépséges ifjú hölgy lett, aki lopva már megnézte a férfiakat. Sajnálta, hogy Boromir túl közeli rokona, mert nagyon tetszett neki a férfi. Viszont gyakran álmodott egy szőke harcosról is, és babonásan hitte, hogy találkozni fog vele…
A Helytartó sokára tért vissza; sápadt volt és kimerült, de az arca dacos elszántságot tükrözött.
- Holnap éjjel megindul a támadás – mondta fakó hangon. – Hogy mikorra érnek ide, az leginkább a külső védelemtől függ.
- Kimegyek az embereimmel Osgiliathba… - ajánlotta Imrahil.
- Nem, rád itt van szükség. Nem forgácsoljuk szét az erőinket – a nazgûlokat úgysem tarthatja fel sokáig az osgiliathi helyőrség.
Mindenki döbbenten meredt a Helytartóra. Azért ez már sok! Honnan tudja, hogy a Fekete Lovasok idejönnek? És hogy van mersze nevükön nevezni őket?
- Készüljetek – vetette oda nekik Denethor, mit sem törődve az általános sugdolózással. Sohasem magyarázkodott, most sem fog…
- Meddig bírhatunk egy ilyen támadást? – kockáztatta meg Forlong. Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy az Úr valamiképpen kikényszerítette a támadást, előbb, mint ahogy Szauron akarta volna.
- Amíg nem jön Rohan, valahogy ki kell bírnunk. Ezt a Várost még sohasem vették be, és most sem fogják. Nem, amíg mind harcolunk!
- De azt beszélik, Rohanban nagy bajok vannak a királlyal… - kotyogott közbe Ioreth.
Vajon a szemük káprázott, vagy a Helytartó csakugyan elfojtott egy mosolyt?
- Már nincsenek. Különös dolgok történtek ott az utóbbi napokban…
Természetesen mindenkit evett a kíváncsiság, de a Helytartó nem ítélte megfelelőnek az időt, hogy beszámoljon Vasudvard pusztulásáról. Utasításokat osztogatott, és megkezdődött az éber várakozás az Ellenségre. Különös homály kúszott a Város fölé, lassan, alattomosan, és az emberek szívébe nyugtalanság költözött.

- A fiaimnak mindenekelőtt idő kell, és szabad út – mondta később Denethor, mikor már csak Imrahil és Forlong maradt vele. Bort töltött mindkettőjüknek. – Kockázatos a tervem, de ez az egyetlen esélyünk. – Gondterhelt arccal ereszkedett a székébe, és folytatta. – Azért mentek, hogy megsemmisítsék a Gyűrűt. El kell vonni róluk Szauron figyelmét.
A két férfi rosszalló pillantást vetett rá; „minek kell mindent a nevén nevezni?”, de nem szóltak.
- A támadás azért indul meg, mert azt hiszi, nálam van. Életemben először talán sikerül lépre csalnom. Ha kitartunk, amíg a fiaim eljutnak a Végzet Hegyére, és a Gyűrű megsemmisül, Szauron búcsút mondhat a hatalmának.
- Ez csakugyan veszélyes… - dörmögte Forlong. Régen látta már a Helytartót ilyennek. A harci kedv végre felrázta eddigi borúlátásából. – Elmondod végre, Uram, hogy mi a helyzet Rohanban? Ha mindent tudsz, talán ezt is tudod.
- Vasudvardot letarolták, Szarumán orkjai pedig az utolsó szálig ott maradtak a Helm-szurdokban.
- Hogy lehetséges ez? – kapta fel a fejét Imrahil.
- Hallottatok már az entekről?
- Hogyne, dajkamesékben… - morogta a bajusza alatt Forlong. – Csak nem azt akarod mondani, hogy még léteznek? Azt beszélik, hogy amikor a doriathi tündék a törpökkel harcoltak, a fák hatalmas pásztorai beleavatkoztak a csatába. Amolyan tündelegenda, mint a többi…
- Azok egytől egyig megtörténtek! – utasította rendre a Fejedelem a terebélyes harcost.
- Ti nem láttátok, mit műveltek Szarumán hordái a Fangornban… - mondta Denethor. – Maguk a fák is életre keltek, és a Kürtvárhoz vonultak. Ismerhettek, tudjátok, hogy nem szoktam tréfálni.
- Rendben, elhisszük az enteket… - sóhajtott Forlong, bár látszott, hogy még kételkedik. – Na és Théoden király? Évek óta nem tudott irányítani… hogy került sor egyáltalán a csatára?
- Úgy, hogy a hitvány tanácsadóját levágták, és végre rádöbbent, miféle játékot űztek vele. A Kígyónyelvűnek az lett a veszte, hogy túl tolakodó volt… egy hölggyel szemben. Csakhogy a leányt kemény fából faragták, és megismertette a kardjával a gazembert.
- Szívesen megismerném azt a harcias menyecskét… - mosolyodott el Imrahil. – Ha ilyen vitéz, talán még a csatába is eljön. Csak jöjjenek mihamarabb… mert ha késlekednek, cudar világ lesz itt.
- Egy dolgot nem fontoltatok meg, uraim… - szólt aggodalmasan Forlong. – Mi lesz, ha nem sikerül nekik eljutni a Hegyhez? Ezer veszély leselkedik rájuk…
Denethor komor pillantást vetett rá.
- Ha nem sikerül, Gondor elbukik. Viszont ha nem tennénk semmit, ugyanúgy elbukna… így legalább valami halvány reményünk van. És én hiszek benne, mert nem merek belegondolni, hogy mi lesz, ha… - megremegett a hangja, és gyorsan elfordult. – Vissza kell térniük… mert ha elveszítem őket, abba belehalok.
Forlong és a Fejedelem jobbnak látták nem felelni semmit. A súlyos csendbe hirtelen belépett Brandir, aki még mindig nem tanult meg kopogni.
Ura jéghideg pillantására zavartan közölte:
- Uram… három vándor kér bebocsátást a Városba…
A Helytartó nem tűnt meglepettnek.
- Csak hárman? Szóval a félszerzeteket csakugyan visszaküldték Laurelindórinanba…
- Honnan tudtad, Uram?
- Találkoztak Radagasttal, és rábízták őket…
Brandir igyekezett olyan arcot vágni, mintha értene is valamit.
- Bevezessem őket?
- Jöjjenek… - mondta a Helytartó, bár cseppet sem volt elragadtatva a vendégektől.
A Három Bajtárs hamarosan belépett. Forlong szemügyre vette őket, és megállapította, hogy ilyen különös társaságot még nem látott. Az ember, bár egyszerű kószának volt öltözve, egy gyönyörű zöld kővel tűzte össze viseltes, hosszú köntöse gallérját. Tündemunka, gondolta Forlong; akárcsak a levélforma csat a vándorok köpenyén. A dúnadán mellett egy karcsú, zöld ruhás, szőke erdőtünde lépkedett, bár Forlong szerint a „kényeskedve tipegett” kifejezés pontosabb lett volna… Egyedül a harmadik idegen nyerte el a tetszését. Keménykötésű, marcona törp volt, hatalmas vörös szakálla az övébe gyűrve, harciasan markolta a fejszéjét, és bizalmatlanul pillantott körbe villogó fekete szemével.
A vándorok megálltak, és Aragorn hanyagul meghajolt. Pontosan tudta, hogyan lehet a színlelt udvariasságba pimasz fölényt vinni.
- Üdv néktek… - kezdte volna, ám Denethor a szavába vágott.
- Pontosan tudom, miért vagytok itt, és azt is, hogy kik a társaid, Arathorn fia, Aragorn… vagy szólítsalak inkább Thorongilnak, mint a régi szép időkben?!
A tünde és a törp, bár nem ismerték az előzményeket, rögtön megérezték, hogy a két férfi között régi ellentét feszül. Aragorn, aki pedig ritkán jött ki a sodrából, most érezte, ahogy elönti a harag…
- Akkor talán azt is megmondanád, Uram, hogy mi történt az Ellenség Gyűrűjével, aminek a kíséretére mi felesküdtünk?
A ragyogó sötét szempár megvetően végigmérte a csavargókülsejű férfit.
- A fiaim elmentek vele Mordorba, hogy megsemmisítsék. Az Ellenség a Városunkra támad. Fel kell tartani, amíg lehet, hogy szabaddá tegyük az utat. Ha harcolni kívántok, úgy isten hozott; ha a hatalomvágy hajtott ide, Aragorn, hát távozz innen!
- Ne marakodjunk! – felelte a kósza. – Amíg van közös Ellenség, temessük el a sérelmeinket. A néped az én népem is, a fiad pedig kedves bajtársam volt. Harcolunk!

Hajnalodott, de mégis egyre sűrűsödött a Homály, amikor a két testvér nekivágott a Morgul-völgybe vezető útnak. Hamarosan már azt sem tudták megállapítani, nappal van-e még egyáltalán. Boromir nyugtalan volt, és nemcsak a Gyűrű növekvő súlya miatt. Az éjjel olyan gondolatai támadtak, amiket nem tudott józan ésszel megmagyarázni. Vajon az Ellenség próbálja megkísérteni?
Faramir előtte ment; kósza lévén, a sötétségben is remekül eligazodott. Egész nap azon töprengett, hogyan tudnának észrevétlenül bejutni Minas Morgulba. Még ha valahogy kijátszhatnák is az orkokat, ott vannak azok a fekete bestiák, akik azonnal megérzik a Gyűrűt…
Csak mentek a vak homályban, egyre fásultabban. Az Árnyékhegység ormai fenyegetően borultak föléjük, mintha minden pillanatban rá akarnának omlani a vakmerő betolakodókra…
És hideg volt, halálos hideg… beértek a Morgul-völgybe, ahol meghúzódtak a sziklák között, és onnan figyelték a beteges fényű kísértetvárost.
Mintha ezernyi szem fürkészte volna őket a gonosz erődjéből… de hang nem hallatszott. Még az orkok megszokott civakodása sem. A város csakugyan halottnak tűnt, de mégis éber volt. Tudták: ha kimennek az útra, rájuk zúdul az éjszaka minden teremtménye.
Boromir azon kapta magát, hogy nem fél. Legalábbis nem önmagáért. De ahogy Faramirra nézett, mintha jeges kéz markolt volna a lelkébe. Legszívesebben vadul átölelte volna a fiút, nehogy eltéphessék tőle. Csak őt féltette, aki mindennél drágább volt neki…
Ekkor a Város sápadt fénye erősebb lett, és cikázó villámok szelték át felette az eget, de mennydörgés nem hallatszott… a Kapu kitárult. Hamarosan megpillantották Mordor seregét: orkok tízezreit, közöttük trollokat, amint némán, komor fegyvercsörgéssel vonultak, végeláthatatlan sorokban…
- Ezek Gondor ellen indulnak… - sóhajtott fel Faramir.
Aztán egyszerre iszonyú, elnyújtott vijjogás hasított a csendbe. A két fiú reszketve lapult a földre, remélve, hogy a nazgûlok nem veszik észre őket. Mind a Kilenc kivonult, hatalmas fekete lovakon; a Boszorkányúr tüskés vaskoronát viselt. A levegő még fagyosabb lett.
Boromir egyszerre ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy felhúzza a Gyűrűt.
„Nem!” hadakozott akaratereje megmaradt foszlányaival. „Nem teheted…”
Egy testetlen, csábító hang suttogott neki. „Húzz fel, és te leszel az Uruk…megmentheted a Városod… megmentheted… őt is...”
Honnan tud a Gyűrű legtitkosabb félelméről? Boromir már nem gondolkodott. Előhúzta a láncot…
- Állj meg! – suttogta az öccse, és minden erejével megpróbálta lefogni. – Nem szabad… Észrevesznek…
- Eressz! – de a fiú a szemébe nézett, és a tiszta tekintet kényszerítette, hogy józanodjon ki. A földön hevert, és belekapaszkodott Faramirba. – Köszönöm, testvérkém… nem tudom, mi ütött belém. Hallottam a hangját….
A nazgûlok lassan eltávolodtak, az Ellenség pedig egyre csak vonult…
Hosszú órákig lapultak a sziklák rejtekében, mire az utolsó ork katona is eltűnt.
A Kapu bezárult, és most már megkockáztatták, hogy megközelítsék az utat. Nem vesztegethették az időt. Egy patak keresztezte az útjukat, és Boromir lehajolt, hogy megtöltse a kulacsát.
- Megőrültél?! – sziszegte Faramir. – Ez a víz maga az eleven halál!
- És ki mondta, hogy meg akarom inni? – kacsintott rá a bátyja. – Bizonyára maradtak még orkok a városban, nekik épp megfelelő lesz…
Megpróbálták megkerülni a falakat, hátha találnak másik kaput. Végül a déli oldalon, ahol a kőfal a hegyre nehezedett, ráleltek egy kisebb kapura. Tölgyfából volt, és korhadtnak tűnt; a morguli orkok jelét, a halálfejjé torzított holdat festették rá. A kezdetleges ábra zöldes fénnyel világított. A valódi hold pedig előbújt a felhők közül, de csonka volt, és vörös fénye úgy vetült a falakra, mintha azokról vér csorogna…
- Láttam már barátságosabb bejáratot is… - mormogta Boromir. Mindketten kardot húztak. – Nem hinném, hogy a portás kedves lesz. Törjük be.
A rothadó fa engedett, és a kapu hamarosan kidőlt.
Ahogy átmásztak a szálkás gerendákon, három orkkal találták szembe magukat. Kettő nyomban nekik esett, a harmadik elrohant, és valamit üvöltözött a maga barbár nyelvén. Faramir utána akart lőni, de mire a támadóikat elintézték, már messze járt.
- Menjünk egy kicsit odébb innen – suttogta. – Mindjárt a nyakunkra hozza az egész bandát…
- Remélem, a selejtje maradt itt… - mondta Boromir. Iménti félelmének nyoma sem volt; amíg csak orkokkal kell verekedni, még jól is érzi magát…
Az orkok nem onnan jöttek, amerre a harmadik elrohant. Hátulról zúdultak rájuk. Boromirnak az volt a szerencséje, hogy már az elején leütötték, aztán egy árnyékos szögletbe esett, ahol a nagy kavarodásban nem vették észre. Hiába próbált feltápászkodni.
Látta, hogy az öccsét elhurcolják. Mikor végre fel tudott kelni, óvatosan az ork banda után osont. Ki kell szabadítania…
Nem volt nehéz rátalálni a bandára. Csak a zaj után kellett mennie. Meghúzódott egy félig leomlott fal mögött, ahol egy nyíláson át jól láthatta a tábort.
Az orkok egy tágas, romos udvaron tanyáztak. Lehettek vagy negyvenen. Faramirt egy márványoszlophoz kötözték, és egyelőre nem sokat törődtek vele, ugyanis szokásuk szerint veszekedtek.
- Ostobák! Megmondtam, hogy ketten voltak a mocskos tarkok! – visította az egyik, nyilván az, aki elrohant a kaputól.
- Elhiheted, te féreg, hogy a mi szemünket nem kerülte el semmi! – bődült el egy nagydarab fekete uruk. – Nyilván úgy beszívtál, hogy kettőnek láttad a kölyköt! Tebenned a legkevésbé sem bízom, Grakush… hitvány kis rabszolga vagy.
- És mit akar ez itt? – bökött a fogoly felé egy ork, aki hangjából ítélve nőstény lehetett, bár semmivel sem volt kevésbé csúf, mint társai. – Talán kérdezhetnénk tőle egyet-mást! Például, hogy hol a társa… mert egymagában fél fogunkra se elég! – A némber fitymálva végigmérte Faramirt, majd felhorkant. – Na ’iszen! Remélem, elkapjuk a társadat, kölök, mer’ amilyen soványka vagy, még én se laknék jól veled…
- A foglyot nem esszük meg! – bömbölte a nagydarab fekete, aki a vezér lehetett. – Inkább eljátszadozunk vele. Téged már úgyis ununk, Uklish! – lökte félre a nőstényt. – Eriggy, kotyvassz valamit, aztán szórakozunk… - gonoszul röhögött, és a fal mögött hallgatózó Boromir eldöntötte, hogy akárhogy lesz is, ezt a szörnyeteget okvetlenül megöli. Az ork vezér pedig, a többiek harsány tetszésnyilvánítása közepette, megitatta Faramirt a pálinkájukkal. A fiú köhögött és arcon köpte a feketét, aki azonban nem vette ezt rossznéven. – Tudod, kölyök… egyszer elraboltam egy haradi leánykát… meséljek róla?
Az ork szakácsnő nyilván féltékeny volt, és igyekezett kitölteni a dühét valakin. – Hé, te ott! Igen, te, Worlug! – kiabált egy ócska bőrvértbe és sisakba bújt, pipázgató fajtársára. – Hozz vizet ahhoz a rohadt kajához, de igyekezz, mert beléd állítom a hámozókést…
(A nevezett hámozókés, melyet az amazon kétes tisztaságú kötényébe törölgetett, egy kardnak is beillő, rozsdaette szerszám volt.)
A pipázó ork nem szállt szembe vele, felkapott egy vödröt, és elindult – egyenesen Boromir irányába. Közben halkan morgott magában.
A kútnál igencsak meglepődött, mikor egy éles gondori penge suhanása rövid úton elválasztotta fejét a testétől.
Boromir letörölte a kardját, majd gyorsan felöltötte Worlug páncélját és sisakját, ami szerencsére jól takart. Majd a kulacsa tartalmát a vödörbe öntötte. Jól sejtette, hogy az Imlad Morgulból való víz még jó lesz valamire…
- Hol a fészkes rossebbe maradsz már el ennyi ideig? – hallotta Uklish ordítását.
- Jóvan, megyek már! – kiabálta vissza, igyekezve az ork zsörtölődő hangját utánozni. Gyorsan megtöltötte a vödröt, majd belépett az udvarba. – Ne, itt van! – lökte oda a nősténynek, majd leheveredett, és rágyújtott a Worlugtól lopott pipára. Rémes íze volt a dohányuknak, de nem akart gyanút kelteni.
A szakácsnő nekiállt főzni, Boromir pedig az álca védelmében szemmel tartotta a bandát.
Kockáztak, ordítoztak, néhányan verekedtek, és valamennyien vedelték a pálinkát.
- Szerintem szórakozzunk vele már vacsora előtt! Miért kínzol minket, Shagnakh? Biztos magadnak akarod megtartani! – sipította egy kisebb, rosszarcú kobold.
- Kuss! – torkolta le a vezér. – Előbb a zaba jöjjön! Bár az kétségtelen, hogy erős a kísértés… - Azzal a megkötözött fiúhoz fordult. – Te is benne lennél, mi, kölyök? Látom a szemedben… - Azzal belemarkolt fényes fekete hajába.
- Vedd le róla a mocskos kezed! – sziszegte halkan Boromir, és felkészült, hogy megtámadja Shagnakhot, amikor a szakácsnő rájuk bömbölt:
- Vályúhoz, disznók! És nekem ne finnyáskodjatok, mert nem kaptok mást!
A banda nyomban rávetette magát a vacsorára, de a fekete valamiért fontosabbnak érezte, hogy előbb körülnézzen a környéken. Mire visszatért, nem maradt semmi.
Boromir nem evett, titokban kiöntötte a löttyöt, amire akkor sem fanyalodott volna, ha nincs benne méreg. Uklishnak sem hagytak, mire dühösen előkotort valami kenyérfélét a zsebéből, levakarta róla a penészt, és rágcsálni kezdte.
Az eredmény igen hamar megmutatkozott. Az orkok kezdtek rosszul lenni. Boromir is csatlakozott hozzájuk, és görcsöket színlelve fetrengett a földön. Most már sikerülni fog a terve, gondolta, mellesleg nem is érzett szánalmat a hitvány férgek iránt.
Shagnakh gyanakodva nézte őket. Először amiatt akart balhézni, hogy nem jutott neki vacsora, de aztán lassan felfogta a helyzetet, főleg, miután az orkok szép sorjában kezdtek kimúlni. Miután lassan forgó agya eljutott a vélt megoldásig, egyetlen kardcsapással kettészelte a szakácsnőt, majd káromkodva a fogolyhoz ment.
- Látod, mit csináltál? – dörmögte. – A vén ringyó úgy kiakadt miattad, hogy megétette az egész csürhét. Na mindegy, engem nem sikerült neki… Most legalább nem kell osztoznom rajtad. Meg a szép ruháidon se… bár ezek a barmok jól megtépték… hé, kölyök, nézz a szemembe, ha hozzád beszélek!
Faramir ugyanis elnézett mellette, mert észrevette, hogy az egyik „halott” ork felkel, és kivont karddal oson a vezér mögé…
- Pimasz kis dög! – bődült el amaz, és már készült, hogy durván megüsse a fiút, mikor Boromir kardja felnyársalta.
- Olyasmit kívántál meg, te patkány, amiért nálad különbeket is megölnék! – mondta az ifjú, és lerántotta sisakját. Fekete haja leomlott, és az orkok kialvófélben lévő tábortüze megvilágította gyönyörű arcát. Egy mozdulattal kihúzta a kardját az orkból, aki térdre esett, de azért megpróbált a fegyvere után kapni, amit elejtett. Boromir félrerúgta. – Ostoba voltál, mikor nem hittél a kémednek. Mellesleg a szakácsnőd is ártatlan volt. Én hoztam a vizet a nyavalyás bandátoknak… most pedig, mielőtt megdöglesz, megleckéztetlek, amiért kezet mertél emelni a testvéremre… - a kardja lesújtott, Shagnakh pedig bömbölve markolta csonka karját. Boromirt vad elégtétellel töltötte el a bosszú. Végül, mikor ráunt a fekete vezér üvöltésére, lefejezte.
- Tudtam, hogy kiszabadítasz – mosolygott rá Faramir, miközben sietve eloldozta és átölelte.
- Nincs semmi bajod, kisöcsém?
- Nincs… meg sem vertek. Bár a ruhámat szétszaggatták, mikor összevesztek rajta… - Valóban, csak az elrongyolódott nadrág maradt a fiún, a köpenye és a többi ruhája immár használhatatlanul hevert a földön.
- Vegyél fel valamit – kotorászott a zsákjában Boromir, majd odanyújtott neki egy halványkék inget meg egy vékony, fekete bőrből varrt tunikát. – Legjobb lesz, ha te is ork-páncélt öltesz. Itt az a legjobb álca.
Nem sokkal később két ál-ork vágott neki Minas Morgul kihalt utcáinak, hogy megtalálja a Mordorba vezető kaput.

[Illibeth]

Rohan serege félúton járhatott Dúnharg és a gondori határ között, amikor a király parancsára pihenőt vezényeltek a katonáknak.
Éowyn fáradtan siklott le a nyeregből, lezöttyent a fűbe, és levette a sisakját. Végigsimított borzas szőke haján, aztán elővett az iszákjából egy kis kétszersültet, és majszolni kezdte. Elfhelm leült mellé.
- Biztos, hogy jó ötlet volt velünk jönni?
- Sokkal jobb, mint Edorasban ülni és malmozni – mondta a leány. – Ennyit talán megérdemlek azok után, hogy levágtam azt a mocskos csúszómászót. A király nem szorul ápolónőre többé; hát miért ne szolgálnám ezentúl katonaként? Nem félek az Ellenségtől. Ott a helyem Gondorban, érzem.
- Azt azért tudod, hogy nem vagy egy mindennapi nő?
- Az milyen, Elfhelm? Bőg és reszketve bújik el a pincébe, ha háború van?
- Hiába, apádra ütöttél, úrnőm – mosolygott a harcos. – A valák oltalmazzák a leendő férjedet…
Éowyn ivott egy kis bort a kulacsából, majd megtörölte a száját.
- Nincs még az Ellenség a határon? Hol jutunk át?
- A király üzenetet kapott Dwimordenből, egy tünde követ érkezett. Galadriel Úrnő azt mondja, tiszta a levegő, de kövessük az erdő vonalát. A Ellenség ez idő tájt Osgiliathnál járhat… - számítgatott Elfhelm. – Még legalább másfél nap, míg odaérünk. Hátba támadhatjuk az ostromló sereget…
- És a kalózok?
- Úgy hírlik, Lindon ellen indultak. Azt pedig nem hiszem, hogy Círdan népe ne bírna el velük…
- Szóval még azt is mondhatjuk, hogy jók az esélyeink?
- Nem tudhatom, úrnőm, de sok dolog van itt, amiről előttünk nem beszélnek… A gondori követ négyszemközt beszélt Théoden királlyal. Van valami titkuk…
Éowyn felállt, nyújtózkodott egyet, aztán visszarakta a sisakját, mert Éomer ügetett feléjük, és egyelőre nem akarta leleplezni magát.
- Két órát pihenhetünk, nem többet! – kiáltotta oda az embereknek. – Aki tud, aludjon egy kicsit. Elfhelm és Dernhelm jöjjenek a tanácsba.
- Dernhelm miért, Éomer uram? – riadt meg a harcos.
- A király akarja! – felelte Éomer, és továbblovagolt, hogy a többi vezért is összehívja. Éowyn igencsak tartott tőle, hogy lebukott. Pedig igyekezett távol maradni a királytól, nehogy nagybátyja felismerje. Vegyes érzelmekkel követte Elfhelmet.
Théoden király a lova mellett állt, körülötte vezérei. Az öreg Gamling, Grimbold és Erkenbrand mellett ott volt a karcsú, aranyhajú lórieni követ, Rúmil, borvörös ruhája és finom művű páncélja felett szürke köpenyben, amiben csak árnyéknak tűnt a szürkületben. Gondor követe már távozott, nagyon sietett.
- Az Ellenséget nem előzhetjük meg – mondta király. – De jobb is így, elvégre nem kenyerünk, hogy csapdában gubbasszunk. A síkságon harcolni lesz a a legjobb. Az orkok gyalogosok, s bár sokan vannak, előnyben leszünk.
- Vajon nem szimatolják meg a jöttünket? – kérdezte Erkenbrand.
- Nyilván ezért üzente az Úrnő, hogy maradjunk az erdő árnyékában. Északról jövő támadástól pedig nem kell tartanunk; Rúmil azt mondta, Lórien és a Suhatag-beliek feltartják az Ellenséget.
- Elegen leszünk-e? – vetette fel a visszatérő Éomer azt a kérdést, ami mindnyájukat leginkább aggasztotta.
- Hirgon szerint Gondor összes számottevő haderejét összevonták Minas Tirithnél. Ha ők is kitörnek, elegen leszünk, hogy kellemetlen helyzetbe hozzuk az Ellenséget. A lényeg, hogy minél tovább kitartsunk… - Théoden habozott, mondjon-e többet, de aztán úgy döntött, még nincs itt az ideje. – Készüljön ki-ki a maga éoredjével. Hamarosan továbbindulunk.
A vezérek elbúcsúztak a királytól, de ő intett az Elfhelm mellett álló, vékonyka harcosnak.
- Dernhelm, maradj itt, kérlek.
- Mit kívánsz, királyom? – kérdezte remegő hangon Éowyn, mikor kettesben maradt nagybátyjával.
- Meggondolatlanság volt eljönnöd – csóválta a fejét Théoden. – Most már nem küldlek vissza, de ezentúl mellettem leszel. Úgy mégiscsak nagyobb biztonságban vagy, leányom.
- Igen, bácsikám.
A király igyekezett szigorú arcot vágni, de kék szeme nevetett.
- Rakoncátlan nőszemély! Éppolyan makacs vagy, mint kislány korodban. – Ellágyulva magához vonta Éowynt, és sisakját levéve, megsimogatta szőke haját. – Azért büszke vagyok ám rád, Éorl harcos leánya! Eredj, hozd a lovadat.

Lothíriel a lakosztálya erkélyéről kémlelt kelet felé. A sötétség miatt már elvesztette időérzékét. Árnyakat látott mozogni messze, a Folyónál. A por, amit felvertek, eltakarta a romokat, de mindenki tudta, hogy kétségbeesett csata dúl arrafelé. És azt is tudták, hogy nem kell már sok idő, és az Ellenség felmorzsolja Osgiliath védelmét, akkor pedig semmi sem áll Mordor serege és Minas Tirith között.
A leány szörnyen unta már a várakozást. Tudta, hogy apja, a Fejedelem úgysem engedné csatába, de ez cseppet sem érdekelte. Már jó előre elemelt a gondori fegyverraktárból egy finom művű páncélt, amit valaha szintén nő hordhatott, mert tökéletesen illett karcsú termetére. Kardja is a keze ügyében volt. Eltökélt volt: amint lehet, kiszökik a csatába.
Sokkal többet tudott, mint a férfiak sejtették volna: volt olyan szemtelen, hogy elrejtőzött a trónteremben, és kihallgatta a tanácskozásukat, sőt, megnézte magának az idegeneket is. Női ösztönével sok mindenre rájött, amit az Úr titkolt még a Fejedelem és Forlong elől is.
A Homály egyre sűrűbb lett, fojtogatóan ülte meg a Várost, s a sötétségben lassan, fenyegetően közeledtek az árnyak. Idegtépő csend uralkodott, de olyan csend volt ez, amelyben megfeszülnek a felajzott íjak, tompán fénylenek a kivont kardok, és mindenki úgy érzi, soha nem ér véget a várakozás.
Aztán egyszerre olyan hangzavar tört ki, mintha Morgoth valamennyi sötét teremtménye elszabadult volna. Orkok tízezrei, trollok, haradi légiók és vad kelet-lakók serege özönlötte el a Város előtt elterülő pelennori síkot. Az ostrom megindult.

Ahogy a Gyűrű őrzői egyre mélyebbre hatoltak Minas Morgulba, mind nyomasztóbbá vált a város némasága. Sötét volt, csak a zöldes derengés biztosított némi fényt, épp csak annyit, hogy jól láthassák a borzalmas bálványokat, amik gonosz akarattal bírtak, és félelmet sugároztak maguk körül, igyekezvén, hogy visszarettentsék a vakmerő betolakodókat.
Egyszerre egy sötét boltív állta útjukat. Fekete kőből épült alagút volt mögötte, és nem lehetett kikerülni: bármerre indultak, mindig ide lyukadtak ki.
- Lesz, ami lesz, be kell mennünk – suttogta Boromir. Nem mertek hangosan megszólalni. – Érzem, hogy valami gonosz varázslat hajt minket erre; de bármi legyen is odabent, szembeszállunk vele.
Kihúzták a kardjukat, megfogták egymás kezét, és beléptek a boltív alá. Körülvette őket az éjszaka; hallották, hogy mögöttük beomlik a bejárat.
- Gyerünk tovább – mondta Faramir. Bár egyetlen fénysugár sem hatolt be, Boromir tünde-holmija halványan derengett. Az ork-göncöket eldobálták; itt úgysincs szükség álcázásra. Látni nem láttak semmit, csak mentek, kardjukkal tapogatva ki az utat. Az alagút magas volt, de csak olyan széles, hogy ketten épp elfértek benne.
Dermesztően hideg volt. Nem tudták, mennyi ideje mennek; úgy érezték, órák, talán napok óta. Megpihenni csak annyi időre mertek, hogy bekapjanak néhány falatot. Most jó szolgálatot tett a lembas; néhány percre úgy érezték, kitisztul tőle a lelkükre nehezedő sötétség, és fényt látnak.
Az alagút lejteni kezdett. Ezt tisztán érezték, de eleinte nem törődtek vele. Oldaljáratokat sehol sem találtak; úgy tűnt, a sötét akarat egy bizonyos irányba akarja hajtani őket.
Valami kevéske fény szüremlett feléjük, és egy szűk ajtót pillantottak meg a falban. Belökték, de az odúban senki sem volt. Néhány ócska fegyver és a piszok ork lakóról árulkodott. Találtak egy lámpást meg egy kulcsot, amiért magukban hálát adtak az ismeretlen orknak, majd továbbmentek a folyosón. Az alagút hirtelen kiszélesedett, és rács állta útjukat. Nyilván ezt nyitotta a kulcs, de ahogy átnéztek a túloldalra, már nem voltak benne biztosak, hogy olyan nagyon ki akarják nyitni. Egy hatalmas olog-hai troll hevert a földön, szemmel láthatólag aludt, és a jókora terem túloldalán folytatódott az alagút.
- Nem hinném, hogy el tudunk osonni mellette, anélkül, hogy felébredne – vélte Faramir. – A rácson át viszont nem tudom jól célba venni.
- Én felhúzhatnám a Gyűrűt, és láthatatlanul rátámadhatnék… de muszáj lesz kinyitnunk. Márpedig ez a rozsdás vacak biztosan nyikorogni fog… várj! Vedd fel a köpenyemet! Elég jól beleolvad a környezetbe, és a trollok amúgy is vaksik. Nyissuk ki, és iramodjunk a túlsó fal felé. Az alagútba nem férne be, az a nyílás sokkal szűkebb, mint ez a folyosó, amiben eddig jöttünk.
Faramir a fejére húzta a tünde-köpeny csuklyáját, és kezébe vette az íját. A bátyja hirtelen eltűnt mellőle, de hallotta, hogy a kulccsal zörög. Amikor azonban kinyílt a rács, éles, vijjogó hang hallatszott, mint valami őrködő démoné, aki éberen várta a percet. A troll pedig úgy ugrott fel, mint aki hangyabolyba ült, és vad bömböléssel rohant a kinyíló ajtó felé. Faramir épphogy be tudott csusszanni, és a falhoz lapulni, de Boromirt nem látta továbbra sem.
Őt viszont a tünde-köpeny ellenére is kiszúrta a troll. Lomha agyának gyanús volt a nagy zaj, és észrevette a villogó szürke szempárt. Régóta éhezett, mert rosszul bántak vele, és az őrzője, aki néha megetette, elment a sereggel. Most viszont zsákmányt látott. Üvöltve rohant a fiúra, aki belelőtt egy nyilat, de a hatalmas bestiának ez annyi volt, mint egy szúnyogcsípés. Alig tudott elugrani a rázúduló troll elől, aki szokatlan gyorsasággal fordult meg, ám ekkor egy fényes kard villant, és lesújtott a szörnyeteg lábára. Szegény ostoba troll nem tudta mire vélni a támadást, és odacsapott, ahol a láthatatlan támadót sejtette, de az már rég odébb ugrott. Faramir kihasználta ellenfele zavarát, és beleeresztett még két nyilat, miközben óvatosan hátrált a terem vége felé. A troll bömbölt, és hatalmas mancsával rásújtott. Sikerült eltalálnia a fiú vállát, aki megtántorodott és elesett, mire a troll fölé hajolt, hogy elintézze a kis pimaszt, ám Boromir ekkor felugrott a hátára, és teljes erőből csépelni kezdte a karddal. A troll keservesen ordított, és csapkodott, főleg, mikor Faramir összeszedte magát, és feltérdelt, majd újra belelőtt. Ezúttal sikerült érzékeny helyen eltalálnia, mert felvonított, és akkorát ugrott, hogy Boromir legurult róla, és estében lecsúszott a kezéről a Gyűrű, de a troll nem támadott, hanem nyüszítve markolta legféltettebb részét. Egyszerre ugrottak rá, karddal, és egyesült erővel lecsapniuk az egyik mancsát. Sajnos a másikkal elkapta Faramirt a köpenyénél fogva, és felemelte, hogy szétmarcangolja. Ez lett a veszte, mert a fiúnak volt annyi lélekjelenléte, hogy a kardját a troll kitátott szájába nyomja, aki erre hörögve elengedte, és támolygott egy darabig, majd eldőlt, mint egy zsák.
A fiúk zihálva tápászkodtak fel, és el sem tudták hinni, hogy minden csontjuk ép. Tele voltak horzsolásokkal és kék foltokkal, de komolyabb bajuk nem történt. Faramir nagy nehezen kiráncigálta a kardját a döglött trollból, aztán bemásztak a túloldali alagútba. Csakugyan szűkebb volt, le kellett hajtaniuk a fejüket, és csak egymás mögött tudtak menni.
- Azt hiszem, egyelőre még nekem is elég volt ennyi verekedés – vigyorgott Boromir. – Határozottan jobban érzem magam, főleg, hogy még lámpánk is van. Nem is olyan rossz hely ez…
- Talán megpihenhetnénk, ha találunk valami alkalmas helyet…
Az alagút csakhamar újra kiszélesedett. Találtak egy újabb odút, ez is üres volt, még holmi sem akadt benne, csak egy kicsorbult fazék az egyik sarokban. Itt lefeküdtek aludni. Felváltva őrködtek. Csaknem egy napot pihentek, mielőtt továbbmentek volna.

Az ostromlott Városban elszabadult a pokol. Az Ellenség gyújtónyilakat lövöldözött, és létrákkal kísérleteztek az első kör falánál. A védők köveket, dárdákat, szurkot és általában minden kezük ügyébe kerülő dolgot rájuk zúdítottak, de sohasem fogytak el. A falakon sokan vagdalkoztak a betörő orkokkal. A levegőben, magasan a Város fölött, szüntelenül ott köröztek a nazgûlok, és vijjogásuk megfagyasztotta a vért majdnem mindenkiben. Ioreth az Ispotály faláról bámészkodott, és időnként hangos kiabálással biztatta a katonákat, valamint tájékoztatta a többi asszonyt a fejleményekről.
- Ez az, fiúk, mutassátok meg nekik! Ne féljetek semmitől, összefoltozlak én titeket, ha megsebesültök… Brandir, vigyázz! Jól van, ügyesek ezek… ha köll, én is fogok egy szikét, és lerohanok!!! Hé, ez majdnem eltalált! – ugrott félre egy kóbor nyílvessző elől. – Imrahil úr védi a kaput! No, ott aztán be nem gyünnek! Alattunk? Ott vannak az északról jött idegenek! Teringettét, az a törp-úr aztán rendesen arat! A kósza? Nem látom… á, ott van! Épp most kászálódott ki egy ork alól! Persze hogy döglött ork. Micsoda kérdés! Az Úr? Még jó, hogy csatázik. Megmondta, a saját fülemmel hallottam, hogy ő aztán nem fog tétlenül üldögélni. Nagy harcos volt ifjúkorában, úgy éljek, de még most is fut előle az Ellenség… no, te keletlakó kölök, neked is pont az útjába köllött kerülni, maradtál vóna az anyád szoknyája mellett… Vigyázz, Uram, ott egy… már nincs. Lelőtte a tünde. Jaj, egy olyan bestia… nem, elfordul, felszáll! Északra? Forlong úr emberei keményen aprítják az Ellenséget… mindent bele, fiúk!
Harminc-egynéhány órája folyt már az ostrom, de a Város kitartott. Újra hajnalodott, és ezúttal fel is derengett a napfény, kezdett oszladozni a homály. A védők közül sokan elestek, a túlélők is több sebből véreztek, mégis remény költözött a szívükbe.
- Nézd azt a fényt, Uram! – lelkendezett Gimli két ork lecsapása között a Helytartónak, aki most mellette harcolt. – Tünde legyek, ha nem jót jelent!
- Bár jönne a segítség! Nagyon ránk férne – sóhajtott fel Denethor, és oda sem nézve kettészelt egy pimasz orkot, aki a falra tűzött zászlót akarta leszaggatni. – Itt még nem tartunk, patkány!
Iorethnek már alig volt hangja, de azért egy pillanatra sem hagyta ott őrhelyét, ahonnan mindent kitűnően látott. A Torony Őrénél is előbb látta meg a közelgő sereget.
- Jönnek! – kiáltott fel, és korát meghazudtoló fürgeséggel kapaszkodott fel a falra, elnézett a messzeségbe, kezével árnyékolva szemét.
E pillanatban a Toronyban friss, tiszta kürtszó harsant fel. Kürtök százai feleltek a Pelennoron túlról. Az ostromlók megfordultak, és harsányan szitkozódtak. A hajnali fényben tisztán kirajzolódott a hatalmas lovashad, a jobb szeműek még a lobogóikat is ki tudták venni.
Az ostrom félbemaradt. Az orkok az új ellenség felé fordultak, bár sok közülük szűkölt félelmében, hiszen gyalog voltak, a lovasok legázolják őket…
Rohan serege pedig úgy zúdult rájuk, akár a haragvó valák Angbandra, amikor réges-rég legyőzetett az Ellenség, az a Sötét Úr, akinek Szauron csupán szolgája volt.
A védők közül mindazok, akik még éreztek magukban elég erőt, kitörtek a várból, hogy segítsenek. Köztük volt a Helytartó, kíséretében Húrinnal, és vele tartott a Három Bajtárs, a Fejedelem és Lossarnach Ura. Denethort hiába is próbálták lebeszélni.
- Vagy győzünk, vagy megdöglünk… - közölte tömören, és ment előre megállíthatatlanul, lekaszabolva minden útjába kerülő Ellenséget. Az orkok fejvesztve menekültek a rettegett fekete páncélos alak elől.
A káoszt kihasználva Lothíriel magára öltötte a páncélját, fejére tette egy elesett Toronyőr szárnyas sisakját, és karddal a kezében kirontott a Kapun, a csata forgatagába.
Magában áldotta unokafivérei nevét, akik megtanították harcolni, miközben levágott egy hatalmas uruk-hait. Ahogy haladt előre a mezőn, látta, hogy nem messze tőle lecsap egy szárnyas bestia, s látta, hogy Rohan királya elesik; kíséretét már mind levágták. De nem, mégsem! Egy karcsú alak útját állta a nazgûlnak. Lerántotta a sisakját, és Lothíriel rádöbbent, hogy nem ő az egyetlen lány ebben a csatában. Nem gondolkodott egy percet sem, rohant segíteni az ismeretlen sorstársnak, és hatalmas lendülettel hátba döfte a fekete köpenyes démont. Szörnyű fájdalom hasított a karjába, de valahogy állva maradt. A nazgûl térdre rogyott, és az aranyhajú rohír leány egy jól irányzott csapással lefejezte. A fekete köpeny és a páncél üresen hullott alá, s Angmar egykori királya egy sikollyal eltűnt a Semmiben, ahová kizárták Morgoth-t, s ahová Szauron is kerül majd, ha valaha legyőzik. Az orkok menekültek e helyről, s buzgalmuk alábbhagyott.
Éowyn hálásan nézte Lothírielt. Kimerülten leroskadtak mindketten. Lothíriel lerántotta a sisakját, és leomlott fekete haja.
- Üdv néked, úrnőm – mosolygott rá Éowynra. – Lothíriel vagyok, Dol Amroth Fejedelmének lánya.
- Éowyn, Éomund lánya, Éorl Házából – nyújtott kezet a szőke leány. – Köszönöm, hogy segítettél. Egyedül nem sokra mentem volna.
- Ugyan, ez csak természetes! A király rokona vagy?
- A király! – kiáltott fel Éowyn. Odavergődött Théodenhez, aki néhány lépésnyire feküdt tőlük. Még élt, s most felpillantott.
- Kedves húgom! – mosolyodott el. – Azt hiszem, maga Éorl és Helm is büszkék lennének rád. S látom, nem te vagy az egyetlen leány, aki nem tud megülni a rokka mellett. – nézett Lothírielre. – Boldog vagyok, hogy láthattam Rohan és Gondor asszonyainak vitézségét.
- Uram – szólt Lothíriel – beviszünk az Ispotályba. Ott talán…
- Nem, ne fáradjatok, gyermekeim! Rajtam már nem tudtok segíteni – suttogta a király. – Ne sirassatok! Nem kár egy ilyen vén csontért, mint én, s mi volna illendőbb egy királyhoz, mint csatamezőn meghalni? Őseim csarnokába megyek… s mert fiam megelőzött – itt könny futotta el a szemét – Éomer legyen az utódom.
Hiába sírtak a leányok, s biztatták, hogy tartson ki. Théoden király csendesen elszenderült, nyugalmát nem zavarta meg a körülöttük tomboló csata. Szelíd volt az arca, s utolsó pillantása harcos unokahúgára esett, mielőtt lehunyta a szemét.
- Nyugodj békében, királyom – mondta halkan Éowyn, s felemelte a közelben heverő lobogót, ami kihullt az elesett zászlótartó kezéből, azzal takarta be. – Maradjunk mellette, Lothíriel… amíg nem jön segítség, hogy illőn bevihessük.
A két lány a földön kuporgott, egymás vállára dőlve. Kezdték rosszul érezni magukat, bár nem tudták, mitől. A csata most valamivel odébb kavargott.
A sűrűjében a Három Bajtárs vagdalkozott a haradi légiók között. Legolas lecövekelt egy elhullott keleti bestia mellett, és ebből a fedezékből lőtte egyik nyilat a másik után az orkokra. Nem messze tőle Gimli csapkodott a fejszéjével, hangosan számolva a megölt Ellenséget.
Egy megvadult haradi mûmak tört feléjük. Legolas az utolsó pillanatban ugrott el az útjából, de az íját elejtette, és a hatalmas állat rátaposott. A gyönyörú lórieni fegyver darabokra tört. A tünde jobb híján előrántotta a kését, de ez édeskevésnek bizonyult. Nem látta, hol van Gimli, és pillanatnyilag védtelen volt. Balszerencséjére egy nagydarab, vad képű, fekete félork kiszúrta, és néhány társával rárontott. Kettőt közülük megölt a fehér kés, de a többiek nekiestek otromba kardjaikkal a szőke tündének, és összeszurkálták. Legolas Gimli után kiáltozott, aztán egy hatalmas csapás a halántékát érte, és elsötétült előtte a világ. A félork a biztonság kedvéért dárdájával a földhöz szegezte az elesett ellenséget.
Az orkok egyszerre felvisítottak, és szétrebbentek. A félork nem értette, mi van, de ekkor hátulról megragadták a vállát. Megfordult, és egy páncélkesztyűs kéz úgy képen vágta, hogy néhány másodpercig csillagokat látott.
- Gimli uramnak másutt van dolga, de itt vagyok én is – hallott egy hangot, s mikor újra látott, egy szálas, fekete páncélos harcos állt előtte. Nem viselt sisakot, ezüstös haja szabadon omlott le, és kezében kétélű kardot tartott, ami már fekete volt a megölt orkok vérétől. A félork felröhögött, mikor látta, hogy ellenfele nem ifjú már, de hamarosan a torkára forrt a nevetés. Denethor cseppet sem volt még fáradt, oly régen nem harcolt már, hogy most egészen megmámorosodott a gyilkolástól. Rég felhagyott a levágott orkok számolgatásával. Százharmincnál megunta. A félork nem sokáig állhatott meg előtte, porba hullott a feje, mint ahogy egyik társáé is, aki visszamerészkedett.
Ekkor ért oda Gimli és Aragorn. A törp jajveszékelve térdelt elesett barátja mellé, Aragorn pedig gyűlölettel pillantott a távozó Helytartó után, akihez csatlakozott fegyverhordozója, Húrin.
- Még mindig úgy harcol, mint egy veszett kutya – sziszegte a kósza. – Túlságosan is jól. Nehéz dolgom lesz vele.
Denethor pedig tovább vagdalkozott, bár az Ellenség egyre fogyott. Akik megmaradtak, futni kezdtek, csak néhány különösen makacs egyed állta a sarat. Ezeket a rohírok hamarosan meggyőzték, hogy jobb lett volna, ha megfutnak.
- Mi az ott, Húrin? – állt meg hirtelen a Helytartó, mert különös látványra lett figyelmes: két páncélba öltözött leányra, az egyik rohani, a másik gondori, akik egy elesett harcos mellett térdeltek. Felismerni vélte őket. Odasietett. – Lothíriel! Mit keresel te itt?
- Kijöttem harcolni, és megláttam, hogy őt megtámadta egy Fekete Lovas… levágtuk, de most olyan rossz, olyan hideg… és senki sem jött értünk… és a király elesett.
- A király? – Denethor letérdelt Théoden mellé, Húrin pedig levett sisakkal álldogált a háttérben.
A Helytartó néhány percig gondolataiba merült, aztán felemelkedett.
- Nagy harcos volt, és jó király – mondta. – De titeket nem mindennapi fából faragtak, ha a Nazgûlok Urát megöltétek; mert ő maga volt a támadótok. Éreztem harc közben, hogy eloszlik az Árnyék. Megsebesültetek?
- Nem, Uram, nem hiszem – suttogta erőtlenül Éowyn. – Csak ez a hideg ne volna…
- Nem maradhattok itt! Fel tudtok állni?
Lothíriel nagy nehezen feltápászkodott, Húrin máris ugrott, hogy támogassa; de Éowyn túl gyenge volt.
- Ha megengeded, úrnőm, majd én viszlek – mondta a Helytartó, és óvatosan felnyalábolta a leányt. – Mindkettőtöknek az Ispotályban a helye.
A csata gyakorlatilag véget ért; a harcosok bejárták a mezőt, elintézték azt a kevés Ellenséget, aki még élt, s összeszedték a sebesülteket. A két bátor leányt Denethor úr Ioreth gondjaira bízta, és külön a lelkére kötötte, hogy vigyázzon rájuk.

[Illibeth]

A két testvér újra nekiindult a végeláthatatlan, sötét alagútnak. A sziklákból áradt a hideg, és az új szakaszon zöldes fény derengett a falakon. Mind jobban megülte a lelküket a sötétség. Talán fél napig is mentek, anélkül, hogy bármi változott volna; kezdték úgy érezni, soha nem jutnak ki innen… vagy valami szörny várja őket a kijáratnál…
A lámpájuk egyszerre elaludt. Mintha szélroham tört volna be a folyosóba. Ez talán azt jelentette, hogy közel a túlsó vége; de ki tudja, talán csak valami gonosz varázslat játszik velük…
Vakon tapogatóztak a sötétben, egy pillanatra sem engedve el egymást; talán fél mérföldet tettek meg így, mikor vörös fényt láttak, messze előttük. A fény táncolt, mintha szél lobogtatná. Újult reménnyel igyekeztek feléje.
Hamarosan látták: a mennyezetről függ néhány jókora fekete edény, azokban ég a tűz; de a szél olyan hangokat hozott feléjük, amitől megfagyott bennük a vér.
- Farkasok… - suttogta Faramir. – De hol vannak? Ha éreznek minket, már támadniuk kellene…
- Mindenesetre vedd elő az íjadat – felelte a bátyja, és kivonta a kardját. Ahogy közeledtek a fényekhez, erősödött a hátborzongató üvöltés; s végül megpillantották a fenevadakat. Egy mély verem állta útjukat, ami egy széles, kerek, barlangszerű részen terült el. Éppúgy, mint a troll, kikerülhetetlen volt.
Hatalmas, vörös szemű, sovány farkasok vonítottak odalent, és próbáltak felugrani oda, ahol a két fiú állt, de a verem fala majdnem olyan magas volt, mint egy felnőtt férfi. Váltott farkasok voltak, Szauron nevelte őket, miként az Óidőkben; nem kellett többé Huantól tartania. Bár wargból lényegesen többet használtak a mordori seregben, a Sötét Úr még mindig juttatott foglyokat a kedvenceinek.
Faramir megcélozta az egyiket, és nyila halálos pontossággal talált célba; erre aztán megvadult a többi is. Nyolcan maradtak; egy fekete hím, minden erejét megfeszítve, felugrott a párkányra, és fogaival elkapta Faramir köpenyét. A vadállat nem tudta megvetni a lábát, visszacsúszott, és magával rántotta a fiút, mielőtt Boromir elkaphatta volna. Amikor lezuhantak, Faramir kiszabadult, és máris kardot rántott. Boromir gondolkodás nélkül utána ugrott; egymásnak vetették a hátukat, úgy kaszabolták a rájuk rontó farkasokat. Nem volt könnyű megölni Szauron bestiáit; mintha több lélek lakozott volna bennük. Boromir lefejezte a fekete hímet; de az egyik, hatalmasabb, mint a többi, rávetette magát, és a bal karjába mélyesztette éles fogait. Nem akarta elengedni még akkor sem, amikor a fiú tőre átdöfte a torkát. Miközben Boromir próbálta lerázni magáról a döglött farkast, Faramir levágta az utolsót, és a segítségére sietett. Végül sikerült kiszabadítania. Erősen vérzett; Faramir óvatosan széthasította az ingujját, hogy megvizsgálhassa sebét. A farkas fogai mély nyomot hagytak a könyöke felett.
- Ki kell szívni – mondta a fiú, és nyomban meg is tette. A váltott farkasok harapása halálos lehet; Berent is csak az mentette meg, hogy Lúthien kiszívta a sebét. – Így már talán jó – suttogta, és a kulacsában lévő kevéske megmaradt borral kimosta, aztán elővett a batyujából egy tiszta fehér inget, csíkokra hasította, és bekötözte Boromir karját.
Továbbindultak. A verem után széles volt a folyosó, és újra szél csapott az arcukba; de ez sokkal frissebb volt, mint az előbbiek. Végre meglelték az ajtót, és ahogy kiléptek rajta, sziklás, barátságtalan pusztaság tárult eléjük; kiértek Minas Morgulból. Mögöttük magasodott a Halott Város fala; előttük Gorgoroth iszonyú síkja. Nem indulhattak neki, mert nappal volt; bár a Homály Földjét örökké sötétség ülte meg, most szürke volt minden, és joggal tartottak tőle, hogy meglátják őket. Gorgoroth tele volt ork táborokkal.
Ahogy felhágtak az Ephel Dúath oldalába, hogy búvóhelyet keressenek, megpillantották útjuk célját: a Végzet Hegye komoran füstölgött a távolban, hamuval telítve a levegőt. Boromir úgy érezte, az éber Szem figyeli őket; s hirtelen úgy rogyott össze, mintha villám sújtotta volna le. Faramir behúzta egy szikla mögé, és védelmezőn átölelte. Azt hitte, a Gyűrű miatt tört rá a gyengeség; de Boromir hosszú órákig feküdt eszméletlenül, miközben láz gyötörte, és összefüggéstelen szavakat suttogott. Bizonyára a váltott farkas harapása okozta betegségét.
Faramir kétségbeesve ült mellette, ölében tartva a fejét, és néha vizes ruhával törölgette a homlokát. Mást nemigen tudott tenni; halkan beszélt hozzá, bár sejtette, hogy úgysem hallja, s magában fohászkodott. Bele sem mert gondolni, mihez kezdene, ha elveszítené… csak azt tudta, hogy a bátyja nélkül képtelen lenne folytatni az utat.
Amikor leszállt az éj, olyan sötét lett, hogy végleg nem látott semmit. Boromir az ő nevét kiáltozta lázálmában, s nyugtalanul vergődött.
- Itt vagyok, ne félj… - súgta neki. – Nem hagylak el soha.
Boromir kétségbeesetten felkiáltott, mintha hadakozott volna; aztán, úgy tűnt, végre megnyugodott, és elaludt. Faramir érezte, hogy elhagyta a láz.
Másnap reggel végre felébredt; rémület villant meg szürke szemében, aztán mikor meglátta Faramirt, minden erejével belekapaszkodott.
- Itt vagy! Mégis itt vagy… hát csak álom volt… annyira valóságosnak tűnt… de itt vagy, élsz… drága testvérkém… hála legyen a valáknak…
- Annyira féltettelek… - suttogta a fiú, és magához szorította. – A farkas volt az oka… de te erős vagy, Boromir… most már meggyógyulsz.
- Téged láttalak álmomban – mondta a bátyja, s hangja még mindig remegett a felindultságtól. – Holtan feküdtél… egy sötét helyen… hiába szólongattalak, nem feleltél többé… aztán.. aztán odajött… Ő…
- A Sötét Úr?
- Ő volt, egyre csak nézett engem, és nevetett… és azt mondta: elvetted, ami a legdrágább nekem… most fizess érte! Neki akartam ugrani, de a kardom eltört, mielőtt hozzáérhetett volna… aztán eltűnt. S én sirattalak, aztán… egyszerre sötétség vett körül. – Felsóhajtott. – Annyira megkönnyebbültem, mikor láttam, hogy élsz…
- Nyugodj meg, Boromir! Bizonyosan a Gyűrű sugallta ezt… itt már közel van a gazdájához, érzi az akaratát… meg akar törni.
- Nem fog! Amint lehet, tovább kell mennünk.
De Boromir olyan gyenge volt, hogy felülni is alig bírt; maradniuk kellett. Faramir keresett egy barlangot, és elvitte oda a bátyját. Belediktált egy kis lembast, hogy erőre kapjon, aztán betakargatta a tünde-köpennyel meg a sajátjával is. A hideg, szürke napot rejtekhelyükön töltötték; este aztán Faramirt is elnyomta az álom. Halálosan kimerült volt.
Még nem is pirkadt, mikor felriadt bátyja kétségbeesett sikoltozására. Látta, hogy Boromirt megint lidérces álom gyötri. Saját tapasztalatából tudta, hogy legjobb, ha felébreszti. Ahogy megrázta, egyszerre felült, és tekintete sötét volt.
- Nem veszed el tőlem! – kiáltotta, aztán egészen magához tért. – Faramir! Nem engedem, hogy bántson, nem… - s vadul átölelte öccsét.
- Megint azt álmodtad?
- Igen… - suttogta Boromir színtelen hangon. – Szauron… tudja, hogy itt vagyunk. Érzem. És az életedre tör… el akar venni tőlem… tudja, hogy mindennél drágább vagy nekem.
- Ugyan! – próbálta megnyugtatni a fiú. – Nem láthat minket… a Gyűrű az oka…
- Mit tudsz te a Gyűrűről? – kiáltott fel Boromir, s vadul megvillant a szeme. – Ne érdekeljen! – Reszketett a keze, ahogy megkereste a nyakában lógó láncot, és megszorította a Gyűrűt. – Bocsáss meg… - mondta aztán. – Elment az eszem. Már rád is gyanakszom… éppen rád! Hogy lehetek ilyen hálátlan… - magához ölelte, s csókot lehelt az ajkára. – Ne törődj vele, ha ilyeneket mondok. Olyankor nem is tudom, mit beszélek…
- Semmi baj, megértem én…
Aznap este Boromir úgy érezte, elég erős már, hogy elinduljon. Dél felé indultak, hogy kikerüljék az orkokat Gorgorothon, és kerülő úton közelítsék meg a Végzet Hegyét.

- Az első csatát megnyertük, uraim – mondta Aragorn. – S ezt csak harcosaink vitézségének köszönhetjük.
Mindannyian a trónteremben gyűltek össze. Már elmúlt éjfél. A kószának nehéz estéje volt: meg kellett gyógyítania Éowynt és Lothírielt, aztán hosszasan nyugtatgatta a két lány aggódó rokonait. Szerencsére idejében érkezett, hogy elűzze tőlük az Árnyékot.
Most pedig dönteniük kellett, hogyan tovább.
- Csapjunk oda! – bömbölte Gimli, akit vad bosszúvággyal töltött el Legolas eleste. Bár folyton csipkelődött a tündével, nagyon megkedvelte.
- Azért nem kell elkapkodni… - vélte Imrahil.
- Gimli uram bölcs! – kiabálta harsányan Forlong, és odalépett a törp mellé. – Én is a támadás mellett vagyok!
- Ilyen megtépázott sereggel nincs esélyünk Mordorral szemben – sóhajtott fel Aragorn, s a Helytartóra nézett, hogy lássa, mi a véleménye.
- Az én seregem még nem telt el az orkok vérével – mondta keményen Éomer. – A Város pedig nem marad védtelen. Mit mondasz, nagyuram? – fordult Denethorhoz.
- Mordort nem győzhetjük le, de elvonhatjuk Szauron figyelmét… időt kell nyernünk nekik, és szabaddá tenni az utat. Ez az egyetlen esélyünk.
- Jól beszélsz! – kiáltotta Gimli, és túláradó örömében átölelte a Helytartót, majd észbekapott, és elengedte. – Ne haragudj, igazán…
Denethor elmosolyodott. – Mondjuk úgy, hogy most az egyszer elnézem, törp uram. Kérdés most már, hogy ki maradjon itt? Kell valaki, aki a Város katonáinak parancsol.
Mély csend következett.
- Azért nem kell ennyire tolakodni – morogta Forlong.
- Ez annyit jelent, hogy mindenki menni akar… - szólalt meg Húrin, a Kulcsok Őre. – Ami azt illeti, nagyuram, neked kellene maradnod. Mégiscsak rád hallgat a Város népe… én nem volnék elegendő itt. S ha meg nem sértelek, te akkor is hatékonyan harcolhatsz Szauronnal, ha itthon vagy…
- Túl sokat tudsz, Húrin… különben is harcolni akarok.
- Neked nem a csatában a helyed, uram! – szállt szembe vele Imrahil. – A Város nem maradhat vezető nélkül.
- Értem… - suttogta, és jeges pillantást vetett Aragornra. Szóval őt akarják hadvezérnek… ám legyen.

Lothíriel felébredt. Egész jól érezte magát, ahhoz képest, hogy tegnap milyen rosszul volt. Homályosan emlékezett, hogy az idegen kósza gyógyította meg. Felemelte a fejét, és körülkémlelt. Az Ispotály egyik szép, tágas termében volt, és a másik ágyban Éowyn feküdt, a szőke lány, akivel tegnap a csatatéren összebarátkoztak. A közösen megvívott harc szövetségessé tette őket.
- Alszol? – súgta oda neki.
- Nem… - Éowyn felült. – Jó érzés, hogy élünk, mi?
- Hogy vagy?
- Tulajdonképpen… semmi bajom. Éhes vagyok…
- Ezen segíthetünk… - Lothíriel felkelt – erősnek érezte magát, és a fagyos árnyék mintha sose lett volna – aztán ki akart osonni, hogy kérjen egy kis reggelit, de ekkor beleütközött egy belépő férfiba.
- Ejnye, kisasszonyom, máris szökni akarsz? – mondta az aranyhajú idegen. – Feküdj csak szépen vissza… - azzal választ sem várva, karjaiba kapta a leányt, és visszavitte az ágyába. – Látom, te is jobban vagy már, húgocskám! – mosolygott Éowynra. – Ti vagytok a nap hősei. Azt hiszem, a többiek is meglátogatnak, ha a nap kicsalogatja őket az ágyból… de te talán nem is ismersz még, Lothíriel úrnő, igaz? Éomer vagyok, Rohan királya…
- Ha oly vitéz vagy, mint egész néped, jó uruk leszel – felelte a leány. – A húgoddal pedig már megismerkedtünk.
- Egy döglött bestia és egy levágott nazgûl felett – pontosított Éowyn. – Ha akkor nem jössz, aligha élnék még…
Imrahil lépett a terembe, nyomában a Helytartóval.
- Üdv néktek – szólt, és mindketten meghajoltak a leányok előtt. – Tulajdonképpen meg kellene hogy szidjalak, leányom, de a bátorságod egy férfinak is becsületére válna… megszégyenítettetek minket, hölgyeim.
- Azt hiszem, nem is tudtuk, miféle erőt hívtunk ki – mondta Éowyn. Aztán rámosolygott a Helytartóra. – Még nem is köszöntem meg, hogy becipeltél ide, Uram.
- Nem voltál nehéz, kisasszonyom… - felelte Denethor, és odalépett a leányhoz. – Jobban vagytok?
- Remekül, akár fel is kelhetnénk!
- Szó sem lehet róla… - mormogta Éomer, aki közben egyre csak Lothírielt nézte, de azért meghallotta, mit mondott a húga. – Szépen ágyban maradtok…
Fél órával később a leányok és látogatóik a kertben sétáltak.
- Holnap elindulunk a Fekete Kapuhoz – mondta Imrahil.
- Éomer úr is? – kérdezte Lothíriel, és hirtelen elpirult.
- Ne aggódj, úrnőm – mondta az ifjú király – ígérem, vissza is jövök.
- Majd a Helytartó úr vigyáz rátok – szólt Imrahil, bajusza alatt mosolyogva.
- Köszönöm, sógor… szóval én csak őrizzem a fehérnépet, mi? – Ám Denethor úr csak tettette a haragot, mert a megnyert csata reménnyel töltötte el, és a két ifjú leány társasága enyhíti magányát… legalább nem ér rá aggódni. Mert az utóbbi napokban nem jutott hírekhez, és gondolatai egyre csak a fiaihoz szálltak… szinte észre sem vette, hogy már nem tesz köztük különbséget. Faramirt ugyanúgy féltette, mint Boromirt. S szenvedett, ha arra gondolt, hogy elbúcsúzni sem tudott tőlük…

Éomer délután is betért az Ispotályba, ahol a két leány nagy örömmel fogadta. Kutyabajuk sem volt, a kertben sétálgattak, és Éomert megnyugtatta a tudat, hogy biztonságban lesznek, míg ő a csatába megy. Tudta, hogy amíg a Helytartó él, nincs Ellenség, aki bánthatná a lányokat.
Egyre gyakrabban felejtette a szemét Lothírielen, és úgy érezte, a szép fekete lány is kedvesen néz reá…
Reggel, mielőtt elindultak volna, még egyszer beosont, hogy elbúcsúzzon. Éowyn még aludt, mert korán volt, a nap sem kelt még fel, de Lothíriel várta, és egy kék szalagot tartott a kezében.
- Tudtam, hogy eljössz, uram – súgta szégyellősen. – Fogadd el tőlem ezt a szalagot, talán szerencsét hoz a háborúban…
- Kisasszonyom – Éomer megcsókolta a leány kezét, és hagyta, hogy felkösse a szalagot a derekára – köszönöm, hogy meg akarsz óvni. Visszajövök hozzád.

Mordorra leszállt az éjszaka. Ork táborok őrtüzei világítottak itt is, ott is Gorgoroth mezején, mint megannyi szentjánosbogár, s Boromir és Faramir elérték az Ephel Dúath egy kisebb nyúlványát. Fekete sziklák állták az útjukat. Elindultak, hogy megkerüljék a kiszögellést, de hamarosan fel kellett mászniuk rá, mert az orkok túl közel táboroztak. Így fentről nézhettek le az egyik táborra. Tizenöten lehettek; ez volt a legdélibb őrcsapat. A tábor többi lakója, úgy nyolc-tíz ork épp a hegységnyúlványon cirkált, s a fiúk hamarosan beleütköztek kettőbe. Lekaszabolták őket, de a zajra odagyűlt még három, és kiabálni kezdtek a többinek is. Nem kockáztathattak; bíztak a sötétségben, és nekiiramodtak, amilyen halkan tudtak, a kiszögellés keleti vége felé, hogy ott leereszkedjenek a mezőre.
Hallották üldözőiket, akik közel jártak, de nem látták őket. Amikor elérték a sziklák végét, megtorpadtak, mert egy keskeny párkány vezetett oda; lemászni nem lehetett, hát végigrohantak rajta.
A hegy három éles sziklában végződött. Amikor lenéztek közöttük, a homály ellenére meglátták, hogy egy hatalmas szobor fején állnak. Szauron kőbe vésette a trónján ülő Morgoth alakját. A három szikla a koronája három tüskéje volt.
- Le kell másznunk rajta – suttogta Boromir, és óvatosan leereszkedtek a tüskék között. Morgoth orrán kapaszkodtak, és próbálták megvetni a lábukat. Faramir talált egy kőből faragott hajfonatot, amin jól lehetett mászni; Boromir merészen leugrott a szobor vállára.
Ekkor értek oda az üldöző orkok, akik összeeszkábáltak valami kezdetleges szövétneket, és ahogy levilágítottak a katlanba, meglátták őket. Vadállati bömböléssel rohantak, hogy oldalt utánuk másszanak, és megpróbálják elkapni a betolakodókat.
Néhány ügyetlenebb ork lezuhant a mélybe, de kettő közülük elérte a szobor oldalát. Az egyik Faramirra támadt, aki kénytelen volt hátrálni előle, végigment Morgoth karján, aztán a buzogányára lépett át, és kardot rántott; de az ork, aki jobb pozícióban volt, kiverte a kezéből, s amikor térdre bukott, hogy megkapaszkodjon, hosszú vágást ejtett a hátán. Faramir lecsúszott a kőről, és csak a kezével tartotta magát, a mélység fölött lógva.
Szerencsére a bátyja addigra elintézte a támadóját, és a szobor gallérjába kapaszkodva átmászott erre az oldalra, aztán levágta az orkot, és odakúszott Faramirhoz, hogy felhúzza. A fiú már alig bírt kapaszkodni; a sebe annyira fájt, hogy szinte mozdulni sem bírt. Többször is megpróbálta megragadni Boromir feléje nyújtott kezét, de nem érte el. Végül a bátyja hirtelen ötlettel leoldotta az övét.
- Nem tudom, elbír-e… - suttogta – de ha Galadriel Úrnő meghallgat, talán…
Az öv, bármilyen finomnak és cizelláltnak tűnt, erős volt, igazi tündemunka; Faramir elkapta, és így már fel tudott húzódzkodni a buzogányra. Boromir segítette fel, aztán leültette a széles faragványon, látva, mennyire elgyengült, és nekilátott, hogy megkeresse a levezető utat. Hamarosan felbukkant megint.
- Kapaszkodj belém – nyújtotta a karját. – Egy darabig lemászhatunk. Nincs több ork a közelben.
Óvatosan támogatta a fiút, s lassan, keservesen leértek a szobor ölébe; ez jókora terület volt, megpihenhettek.
Boromir, amennyire tudta, bekötözte öccse sebét, aztán behúzódtak egy mélyedésbe – alkalmasint a ruha egyik redőjébe – és kimerülten elaludtak Morgoth ölében…
Hajnalodott, mikor felkeltek, s lenéztek Gorgorothra; különös dolgot láttak.
Az orkok sorra felszedték a sátrakat, és elvonultak Észak felé.
- Ez csak egyet jelenthet – mondta Boromir. – A mieink legyőzték a kiküldött sereget, és most a Fekete Kapu ellen vonultak.
- Szabaddá teszik az utunkat! – Faramirnak öröm csillant a szemében. Legfőbb gondjuk egyszerre megoldódott. Most már sokkal könnyebb lesz eljutni a Hegyig.
Sietve leereszkedtek a szobor lábán, és magukban, kivételesen, hálát adtak Morgothnak, amiért ilyen jó szolgálatot tett nekik, aztán elindultak. Az Orodruin, bár jól látták, még vagy négy-öt napi járóföldre volt.

[Illibeth]

Érzem a haragodat, Szauron… de nem félek tőled. Soha nem fogod visszakapni.
- Drágán megfizetsz még hitvány gőgödért! Annak, ami az enyém, csak én parancsolhatok! Téged el fog pusztítani… - hallatszott a hideg, testetlen hang, s a szűk kis szobát betöltötte a Sötét Úr nevetése.
Nem vagy olyan magabiztos, amilyennek látszani szeretnél… Félsz. A Kapitányodat levágták, a sereged jó része odaveszett… s e pillanatban újabb csata előtt állsz, amit nem akartál ily korán…
- Azt hiszed, győzhetsz? Semmi kis halandó vagy, én pedig a Nagy Muzsika óta létezem… Ha visszaszerzem a Gyűrűt, porig rombolom a városod… talán meg kéne ijednem a szánalmas kis bandátoktól, amit te hadseregnek nevezel?
Csak várd ki a végét, Szauron… majd elválik, melyikünk bírja tovább…
A kétkulacsos vasudvardi barátodnak befellegzett. Széttépték az entek… te sem végzed jobban.
- Ostoba! Sejtelmed sincs a hatalmamról…
A hatalmad? Miféle hatalom az, amivel egy „semmi kis halandó” évtizedek óta dacol?
- Végül úgyis elpusztítalak… megtehettem volna már korábban is, csak azért nem tettem, mert szórakoztatsz…
Igazán? Remélem, akkor is jól fogsz szórakozni, mikor Barad-dûr a fejedre omlik…
- Én legyőzhetetlen vagyok! A ti reményetek csak mérhetetlen beképzeltségből fakad…
Beképzeltség? Igazán, Szauron? A szálkát más szemében, azt igen, mi? De a tiédben a gerendát…
- Pimasz kis dög! Ezért a célzásért külön meg foglak kínozni!
Mesélj csak, milyen volt, mikor Huan a torkodat szorongatta? Meg mikor térden csúsztál Ar-Pharazôn előtt? És amikor Isildur levágta rólad a Gyűrűt? Ó… majd elfelejtettem, hogy úszni sem tudsz…
- Gúnyolódni mersz velem? – a Szem, mely betöltötte a gömböt, reszketett a dühtől. – Így messziről nagy a pofád, mi? Ha látnál hatalmam teljében, iszonyú alakomban…
Ha rajtam áll, nem lesz többé semmiféle alakod.
- Nem is tudom, minek pazarlom rád az időmet! – Szauron sisteregve, felháborodottan eltűnt, Denethor pedig végre nekiláthatott, hogy megkeresse a fiúkat.
Érezte, hogy már bejutottak Mordorba. Beletelt vagy negyedórába, mire pontosan be tudta tájolni őket. Gorgoroth síkján mentek, s igencsak megviseltnek tűntek. A ruhájuk foszlányokban lógott rajtuk, de legalább éltek. A közelükben sehol sem volt nyoma orkoknak.
Denethor úr némileg megnyugodott, és irányt váltott, hogy lássa, hol járnak a seregek; talán egynapi járásra lehettek a Fekete Kaputól.
Olyan régen nem jutott hírekhez, hogy más vidékeket is meg akart nézni, s bár nagyon fáradt volt, sikerült akaraterejével elérnie a Suhatagig, ahol szintén dúlt a háború, és Lórienig, ahol az erdő széle fölött hatalmas füst tört az ég felé…
E pillanatban megzavarták. Még soha nem történt ilyesmi – dühösen fordult az ajtó felé, hogy lássa, ki volt a vakmerő. Arra gondolt, hogy Brandir az, aki képes volt bárhová begyalogolni kopogás nélkül, de meglepetésére az aranyhajú rohír leány állt az ajtóban.
- Bocsáss meg, hogy így rád törtem, Uram – mondta, és mélyen bókolt – szerettem volna felmenni a felső teraszra, és azt hittem, oda vezet az ajtó… - majd hirtelen közelebb jött. – Megviseltnek tűnsz, Uram! Mi bánt?
Denethor egyszerűen szólni sem bírt. Haragosnak kellett volna lennie, de semmi ilyesmit nem érzett… Éowyn pedig közelebb jött, és aggódva nézett rá.
- Nincs semmi bajom, kisasszonyom, csak fáradt vagyok… és…
- Nahát, ez meg micsoda? – akadt meg a leány szeme a palantíron.
- Ne nézz bele, te nem vagy elég erős… nem tudod, mivel szembesülnél…
Éowyn hosszan hallgatott.
- Szóval ez rabolja el az egészségedet, Uram? – szólt végül csendesen. – Éreztem, hogy szenvedsz…
- A fiaim veszélyben vannak… - suttogta Denethor. Különös vágyat érzett, hogy megossza legtitkosabb félelmeit a leánnyal..
Kivezette a toronyszobából, bezárta az ajtót, és felmentek a teraszra. Éowyn némán hallgatta a történetet, s végül megszólalt.
- Azt hiszem, most már mindent értek. És senki nem tudta...?
- Senki, még a fiaim sem…
- Hatalmas erő lakozik benned, Uram… ha képes vagy még a Névtelennel is dacolni. Megérdemelnéd, hogy a nevedet Húrin Thalionéval együtt emlegessék…
- Ezt nem kívánom! – suttogta a Helytartó, és megborzongott. – Nem áhítozom az ő sorsára…
- Megőrzöm a titkodat, Uram…
- Tudom, leányom… másként nem mondtam volna el.
Denethor maga sem értette, hogyan bízhat meg ennyire az idegen lányban, s mégis, ha ránézett, olyan természetesnek tűnt. Éowyn olyan volt, mint valami napsugár, ami felolvasztotta a lelkében a fagyot…

Gorgoroth… végtelen fekete sziklák, víznek nyoma sem volt már jó ideje. A Hegyhez közeledve a durva szürke hamu még inkább elhomályosította az eget, amit nappal is sötét fellegek takartak; de egyetlen csepp eső sem enyhítette a vándorok kínjait.
Boromirt most, hogy nem ütköztek több akadályba, és nem volt, ami elterelje a figyelmét, egyre inkább foglalkoztatta a Gyűrű. Ha Faramir szelíden kérlelte, hogy próbáljon küzdeni ellene, sokszor durván felelt neki, amit nyomban meg is bánt; de mégis, nem tudta megállni.
Nehezen haladtak. A csizmájukat eldobták, mert már nem ért semmit; Boromir nadrágszára elrongyolódott, végül leszaggatta a térde alatt, mert csak zavarták a cafrangok; Faramir pedig kénytelen volt egy kék útiköpenyt csavarni magára ágyékkötőnek, mert a nadrágjának, amit már a fogságban megtéptek, a sziklamászás megadta a kegyelemdöfést. A növekvő hőség miatt eldobálták a felesleges ruhákat; csak egy ing volt rajtuk – az is megviselt – és Boromiron a tündeköpeny. Az aranyövet megtartotta, s ragyogásának nem is árthatott semmi, sem a durva kövek, sem a por.
A Hegy sehogy sem akart közelebb kerülni, és az erejük egyre fogyott. Sebeik mellett a szomjúság is kínozta őket, mert a vízzel nagyon takarékoskodtak.
Boromir szinte vakon támolygott, és keze önkéntelenül is a Gyűrűt kereste nyakában. Amikor rátalált, megszorította, de ettől sem lett könnyebb. Egyre jobban kínozta, lassanként felőrölte az ellenállását. Már nem lett volna képes megválni tőle. Egyre gyakrabban vélte hallani a testetlen, csábító hangot, ami már a Morgul-völgyben is megszólította; de a Gyűrű most más húrokat pengetett.
„Hatalmat adok neked… legyőzheted Szauront… magad lehetsz Középfölde ura!”
„Hazudsz…” – próbált ellentmondani Boromir, de nem volt olyan biztos a dolgában, mint eleinte.
„Ne bízz senkiben… Faramirban se! Ő is éppúgy vágyik rám, mint mindenki… majd meglátod!”
- Boromir! Mit csinálsz?! Ereszd el… nem szabad… meglát!
- Hagyj békén! – kiáltott fel.
Faramir megfogta a kezét.
- Már teljesen a rabja vagy! Jobban kellene…
- Ne érj hozzám! – sziszegte Boromir, s szeme lázasan csillogott. Teljes erőből ellökte magától a fiút, aztán kardot rántott, és nekiszegezte. – El akarod venni… tudom! Figyellek! De nem kapod meg… nem, amíg van nálam fegyver!
Faramir nem szólt, csak nézett rá döbbenten. Sohasem gondolta, hogy a Gyűrű ilyen hatással lehet a bátyjára…
A szürke szempárból sugárzó végtelen fájdalom lassanként magához térítette Boromirt; eldobta a kardot, és térdre roskadt.
- Nem vagyok eszemnél… - suttogta. – Már téged is bántani akarlak… - és sírva fakadt. – Bocsáss meg… a hatalmába kerített, és most már nincs menekvés… annyira félek, hogy kárt teszek benned… pedig mindennél drágább vagy nekem…
Faramir némán átölelte.
- Én csak próbálok segíteni!
- Tudom… de ha egyszer megszáll az őrület, fogalmam sincs, mit művelek… hisz kis híján megöltelek…
- Nyugodj meg, Boromir… nem történt semmi baj.
- Most már értem, mit jelentett az álmom… én magam jelentek rád veszélyt, Faramir…
- Én nem félek – suttogta az öccse. – És szeretlek.
- Hogy fogom végigcsinálni? Nem tudom megtenni… nem tudom elpusztítani a Gyűrűt!
- Egyelőre jussunk el odáig… aztán majd meglátjuk. Hinned kell benne, hogy képes vagy rá!
Egymásba kapaszkodva feltápászkodtak, és makacs elszántsággal nekivágtak a hátralévő útnak.

[Illibeth]

folyt. köv.

[Illibeth]

A Fekete Kapu elõtt javában tombolt a csata. Esélyük sem volt a gyõzelemre, mégis vadul küzdöttek. Tudták, hogy a Gyûrûhordozó küldetésétõl függ minden; ha idejében eléri a Hegyet…
Éomert és Gimlit személyes bosszúvágy hajtotta, s ennek orkok tucatjai látták kárát. Az ifjú rohírnak emellett örökké a hollóhajú leány járt az eszében, akitõl a szalagot kapta…
A törp megállíthatatlan volt. Most már csak egy bajtársa maradt vele, egy másik pedig odabent, Mordor poklában igyekszik a Végzet Hegye felé…
Aragorn csak a fiúkban bízott, mert látta, hogy megviselt emberei nem sokáig tarthatnak ki ekkora túlerõvel szemben. Hiába volt kezében az Andúril, hiába várta a kedvese Völgyzugolyban, az út során most elõször megfordult a fejében, hogy innen aligha tér vissza…
Egy nagydarab fekete uruk vágott Éomer felé; páncélja megvédte, de a derekára kötött szalag kettévágva hullott le…
A uruk a következõ pillanatban szintén ehhez hasonlatos állapotba került. Az ifjú király veszett dühvel aprította tovább az Ellenséget, s egy alkalmas pillanatban felkapta a szalag darabjait, s az övére kötötte õket, aztán folytatta a harcot.

- Uram, hadd segítsek!
- Ebben nem tudsz segíteni, leányom… tapasztalatlan vagy, és nincs meg benned a szükséges erõ…
- Legalább hadd maradjak veled! – könyörgött Éowyn. – Tudom, hogy mennyire megvisel…
- Jól van… - egyezett bele a Helytartó. Már rájött, hogy Éowyn sokkal makacsabb, mint õ…
Mindenképp látni akarta, ami a Végzet Hegyén történik hamarosan. Látni akarta Szauron bukását…
A rohír leány pedig, akit az utóbbi napokban egészen a bizalmába fogadott, félrehúzódott, hogy ne akadályozza, de azért közbeléphessen, ha kell. A maga részérõl elhatározta, hogy igenis próbára fogja tenni az erejét… a nazgûl után, vélte, ez már igazán meg se fog kottyanni.
Denethor pedig pontosan tudta, mi jár Éowyn fejében… túlságosan is ismerte a kísértés természetét…
„Végül is, lehet, hogy bírná… nem mindennapi nõ…” gondolta, aztán minden figyelmét a kavargó sötétségbõl kibontakozó képnek szentelte…

… A Végzet Hegye ott tornyosult a fiúk elõtt. Szinte a célnál voltak; már csak fel kellett jutniuk…
- El se hiszem, hogy ideértünk – sóhajtott fel Faramir. – Gyere! Tegyük meg minél elõbb!
- Szeretnék végre megszabadulni ettõl a súlytól… - felelte Boromir, s magában hozzátette: de nem lesz hozzá erõm. Nem bírom elpusztítani…
Halálosan fáradtak voltak. Az utolsó két éjszakán Boromir semmit sem aludt; gyanakvása és bizalmatlansága már szinte az õrületig fokozódott. A Gyûrû teljesen hatalmába kerítette. Tisztább pillanataiban tudta, hogy meg kell szabadulnia tõle, különben elbukik; de a Homály rátelepedett a lelkére, s énje rosszabb fele hatalomra áhítozott…
Már nem jóra akarta használni. A sugallat változott: ezernyi rabszolga uraként látta magát. Szauron megalázkodott elõtte, könyörgött, de õ nem kegyelmezett… s megkaphatta, amire a legjobban vágyott…
Mégis, mindig kijózanította egy hûvös, tiszta szürke szempár fájdalmas villanása… ilyenkor bûntudat gyötörte, mert úgy érezte, méltatlan a küldetésre.
S tudta, ha Faramir nem lenne vele, már elbukott volna… olykor mégis vad haragot érzett iránta, pedig jobban ragaszkodott hozzá, mint valaha is… és féltette. Nem szûntek meg nyomasztó álmai vele kapcsolatban; de megváltoztak…
…Faramir nyugodtan aludt, ahogy mindig is; õ pedig mellette állt, õrködött, és akkor odalépett hozzá egy magas, fekete köpenyes, sisakos alak: talán maga Szauron…
„Miért nem hallgatsz a józan eszedre?” suttogta a jelenés. „Csak õ akadályoz meg abban, hogy megragadd a hatalmat! Tedd meg, amit már régóta akarsz!”
„Hagyj békén!” felelte erõtlenül, de nem tudta levenni a szemét a kísértõrõl…
„Avagy talán nem vágysz rá, hogy beledöfd a kardod, és végre úr légy mindenek felett?”
S õ tiltakozott, felháborodva, de Szauron csak nevetett, és õ végül mindig megtette… és felriadt.
- Miért álmodom örökké errõl? – kérdezte kétségbeesetten az öccsét. – Csak a Gyûrû hatása volna?
- Mithrandir egyszer azt mondta nekem, hogy álmaink titkos gondolatok tükrei… - mondta õ komoly arccal. – Talán valami egészen mást jelent.
Boromir nem nagyon hitte. Vagy ha mégis – csak valamely még sötétebb dolgot rejthet ez a visszatérõ látomás, olyasmit, amit magának sem merne bevallani. Részben ezért is történt, hogy inkább nem aludt.
Egymásba kapaszkodtak, és lassan, minden lépésért megküzdve haladtak felfelé a Hegyen. Érezték, hogy a föld mélyén, a lábuk alatt félelmetes erõ szunnyad, ami csak arra vár, hogy kiszabaduljon és mindent elpusztítson.
Faramir sejtette, hogy a Hegy ki fog törni, amikor a Gyûrût beledobják, és azt gondolta, nem juthatnak le; de nem félt. Mit számít az õ életük… csak sikerüljön a küldetés!
Durván kifaragott lépcsõféleséghez értek, és a tetején már látták a Hegy mélyén izzó tûz visszfényét. Közel jártak már a célhoz…
Újult erõvel másztak fel a lépcsõ szikláin, és végre megpillantották a Sammath Naur bejáratát, a kapu köré vésett ocsmány jegyeket, és a sziklahasadék elõtt, egy kövön, vénséges vén, szürke alak ült; gyér szakálla és haja a földig lehullott, köpenye olyan ócska, mintha több száz éve viselné.
- Ki lép erre a helyre? – kérdezte, s hangja mintha a sírból szólt volna. Nem fordult a fiúk felé, csak rozsdás kardját markolta meg.
- Az, akit a végzete ideküldött! – felelte Boromir. – Ki vagy te, öreg?
- Miféle hang ez az éjszakában? – kapta fel a fejét az aggastyán. – Númenor rég elveszett! Hát él még valaki abból a fajtából?
- Mindketten Númenor vérébõl származunk… de téged ki hozott ide?
- Annatar nagyúr parancsolta, hogy õrködjem itt, és én õrködöm, mióta a Gyûrû elkészült. Itt ültem, amikor õt rabságba hurcolták büszke õseitek; itt ültem, mikor visszatért, és megütközött az Utolsó Szövetséggel; nem mozdultam innen, amikor a gyõztes Isildur, Elrond és Círdan itt veszekedtek, de nem léptek a kamrába. Azóta nem járt erre senki; mért jöttetek?
- Hogy belépjünk a kamrába – mondta Faramir. – Ki vagy? Van-e neved?
- Volt – suttogta a vénember. – Nálatok van a Gyûrû, igaz? Mi másért jönne ide valaki? És szeretnétek elpusztítani… vagy talán mégsem? Egyikõtök legalábbis nem biztos a dolgában… - hirtelen károgó nevetést hallatott. – Nagy annak az ereje! Te, ifjú – fordult Boromir irányába – már a hatalmában vagy! Azért hozzád szólok. Magadnak kell eldöntened, belépsz-e a Sammath Naurba. Õ nem tarthat veled. Én nem állok utadba, azt teszel, amit akarsz… - ekkor felkelt, valami finom ösztönnel odament egyenesen Faramirhoz, és megfogta a karját. – Te pedig addig itt maradsz, fiam; majd elmondod nekem, mit tesz a bátyád odabent. De nem avatkozhatsz bele, bármi történjék is. Vak vagyok és talán bolond is, ó, igen, biztosan annak tartotok; de a kardot még tudom forgatni.
- Ha bántani mered a testvéremet, meghalsz, vén gazember! – sziszegte Boromir, aztán belépett a kapun. Faramir pedig a sziklába kapaszkodva benézett a kamrába; nem volt ott más, csak egy keskeny palló, kõbõl, alant pedig az izzó lávafolyam. Szeretett volna bemenni, de a titokzatos aggastyán erõsen fogta, és már az érintésétõl is borzongott.
Bormir lassú léptekkel ment a palló közepéig. Egyszerre kitört rajta a fáradtság. Olyan nehéz volt eljutni idáig, hogy most már csak szabadulni akart a terhétõl. A Gyûrû most azt sugallta, hogy forduljon meg, és vágja le a vén kapuõrzõt, de nem volt ereje már ahhoz sem, hogy még egy lépést tegyen. Térdre rogyott, és leszakította a nyakából a Gyûrût a lánccal együtt. Egyre csak nézte, és most valami különös érzés fogta el: a Gyûrû fél. Tudja, mire készül. S megint érezte, hogy a csillogás rabul ejti. Nem képes rá… nem tud megválni tõle…
Mintha valaki idegen sugallta volna, egy gondolat támadt benne: ha nem képes megválni a Gyûrûtõl, amint azt már régóta sejtette… viszont a küldetését mindenképp véghez kell vinnie… akkor csak egy útja marad. Az, ami hajdan Maedhrosnak… S felkelt, szinte nem is tudta már, hol van, csak elindult a kõpárkány széle felé, ami a semmiben ért véget…
Faramir ekkor végre kitépte magát az eszelõsen vihogó aggastyán kezébõl, és a bátyja után rohant, épp az utolsó pillanatban kapta el, hogy visszatartsa.
- Mit mûvelsz?! Állj meg!
- Eressz… - suttogta, de olyan gyenge volt, hogy nem bírt kiszabadulni testvére ölelésébõl. – Meg kell tennem… nincs más út… hisz tudtam mindvégig! Nem válhatok meg tõle… magamat is el kell pusztítanom.
- Nem! – Faramir még erõsebben kapaszkodott bele. – Nem engedem! Igenis van erõd, hogy lemondj róla!
- Te ezt nem értheted… nem te hordoztad annyi veszélyen át…
- Nem értem? Hát jó! Ha mindenáron ezt akarod, tedd meg… de akkor ölelj át, és ránts magaddal a halálba! – És szürke szemébõl kétségbeesett elszántság sugárzott, s olyan szép volt, mint talán még soha…
- Hát ennyire szeretsz? – Boromir megfordult, és a megindultságtól reszketve nézte. Az iménti köd elmúlt róla, s újra tisztán látott. Gyengéden végigsimított a fiú arcán, aztán magához szorította. – Nélküled soha nem jutok el idáig… s most újra megmentettél. – Lenézett a Gyûrûre, amit még mindig a kezében szorongatott, és nem látta egyébnek holmi fénylõ csecsebecsénél. Teljes erejébõl elhajította, és utána se nézett, bár hallotta, ahogy a köveken pattogva csilingel; aztán halk csobbanás hallatszott, ahogy a Gyûrû visszatért a tûzbe, amelybõl vétetett.
Ügyet sem vetettek rá, csak álltak ott, a szikla peremén, és ölelték egymást, boldogan, megkönnyebbülten… aztán áhítatos csókot váltottak.
Boromir ocsúdott fel elõbb. Lenézett a katlanba, és látta, hogy a fortyogó láva emelkedik. Jóval felettük, a kráternél pedig már elkezdõdtek a robbanások.
- Gyerünk innen! – ragadta meg Faramir kezét, és lélekszakadva rohantak ki a kapun. A vak õrzõ még mindig a kövön ült, s bár lett volna okuk haragudni rá, mégis megsajnálták.
- Fuss, öregember! – kiáltott rá Faramir. – Itt nem maradhatsz!
Az aggastyán meg se mozdult, õk pedig futottak tovább. Szikladarabok hullottak körülöttük, némelyiket alig tudták elkerülni; és máris a nyomukban volt a lávafolyam. Harsogva tört ki a kapun, elnyelve a vén õrt, és már feléjük száguldott, noha egy magasabb kövön álltak, azt körülfolyta az eleven tûz, s aligha menekülhettek volna… ekkor Boromirnak mentõ ötlete támadt. A lávaba zuhanó sziklák némelyike nem merült el, mert elég széles és lapos volt. Egy ilyen közeledett most feléjük.
- Ugorjunk át rá! – kiabálta Boromir, igyekezve túlharsogni a vulkán zaját.
- Vajon elbír minket?
- Hát, majd elv… MOST!
Együtt rugaszkodtak át az úszó sziklára, s szerencséjük volt, mert nem süllyedt el. Az ingatag tutaj a lávával úszott lefelé a hegyoldalon, és a két fiú most kizárólag az egyensúlyra koncentrált. Szorosan átölelték egymást: ha meg kell halni, legalább együtt, gondolták. De lassanként leértek, és a félõ volt, hogy a szikla megáll, akkor pedig elsüllyed…
Egy sor magasabb halom húzódott az északi oldalon, ahol most voltak; régebbi kitörések nyomán keletkezett dombok.
- Csak oda sodorna, akkor felmászhatnánk… - szuggerálta a sziklatutajt Boromir, és kérése meghallgatásra talált. A tutaj nekiütödött az egyik szilárd halomnak, és õk minden erejüket megfeszítve felhúzódzkodtak, majd a lehetõ legmagasabbra másztak fel, ahol már úgy-ahogy biztonságban voltak a lávától. Tökéletesen nem, mert amikor mellettük zuhant le egy kõdarab, felfröccsent néhány csepp, épp Boromir térdére. – Az a jó édes anyja Morgothnak… - ordított fel a hirtelen fájdalomtól. – Ez forró… még jó, hogy nem jött több. Menjünk odébb, mert ez még túl közel van…
Botladozva elindultak a halmokon észak felé, hogy minél távolabb kerüljenek a tomboló Hegytõl. Még mindig hullottak a sziklák, és egyszer Faramir hátranézett, épp jókor, mert látta, hogy egy kõ egyenesen feléjük zuhan, hatalmas erõvel… felkiáltott, és a földre lökte Boromirt, de õ már nem tudott teljesen elugrani, és a kõdarab megütötte a halántékán; kábultan leroskadt.
- Faramir! Faramir! – szólongatta kétségbeesetten a bátyja. Felnézett rá, de mozdulni sem bírt, annyira szédült, és érezte, hogy erõsen vérzik… Boromir sietve leszakított egy csíkot a köpenyébõl, remélve, hogy Galadriel úrnõ, ha látja is, elnézi neki, és a sebesült fiú fejére csavarta, aztán megcsomózta a végeit, és óvatosan a karjaiba vette öccsét. Akármilyen fáradt volt is, erõt öntött bele a tudat, hogy meg kell menekülniük. Bármi áron.
Gépiesen ment, ment, már nem is érezte a lábát, ájulás környékezte, de nem állt meg. Rengett a föld alatta; Mordor minden gonosz erõdítménye leomlott, de õ nem állt meg, míg le nem szállt az este, amely most más volt, mint az eddigiek; szebb, mint a kormos, sötét nappalok. A Homály eltûnt, és elõbb Gil-Estel, majd Varda összes csillaga ragyogni kezdett az égen, s az nem volt többé fekete, hanem gyönyörû mélykék és tiszta, a messzeségben pedig még mindig világított a Hegy tüze. Akkor Boromir megállt, gyengéden lefektette Faramirt, aki már kezdett magához térni; s maga is mellé feküdt, betakarta mindkettõjüket a tünde-köpennyel, aztán kimerülten álomba zuhantak.

A Fekete Kapunál nagy volt a riadalom; Szauron sötét teremtményei menekültek, amerre láttak, s az Agyartornyok porba omlottak. Gimli lelkesen bömbölt, hogy: „megcsinálták!”, Gondor és Rohan harcosai éljeneztek. Aragornt a diadal érzete töltötte el, pedig a gyõzelem nem az õ érdeme volt. Mégis, gondolta: a Hegy kitörését nem élhették túl… õ pedig Király lesz. Hálás volt a két fiúnak, de titokban örült, hogy nem lesz velük gondja. A nemzeti hõsök kiválóan megfelelnek arra, hogy emléküket tiszteljék, és az efféle illendõ kegyelet csak fokozza majd a népszerûségét… miután a Helytartóval lerendezte a a dolgot. Igen, most már õ az egyetlen akadály. Nem tudta, mit tegyen vele; vigyázni kell arra, hogy kegyesnek látsszon… nem ölheti meg, hacsak…
Aragornt Imrahil riasztotta fel nagyravágyó gondolataiból.
- Én néhány emberemmel bemegyek Mordorba! Ha élnek, megtaláljuk õket! Velünk tartasz?
A kósza elõvette legegyüttérzõbb pillantását.
- Szegény ifjak! Hogy is élhetnék túl azt a poklot, ami a Hegyen lehet most?
- Én mégis bemegyek! – mondta határozottan a Fejedelem.
- Veled tartok! – lépett oda hozzá Éomer király.
- No meg engem se hagyjatok itt! – mondta bõszen Gimli, fejszéjét markolva. – Durin szakállára, kihozzuk õket, ha még élnek!
S elindultak, néhány vállalkozó kedvû emberrel, akinek volt merszük a Fekete Földre lépni; Aragorn pedig a sereg maradékával Minas Tirith felé vette útját.

[Illibeth]

Éowyn meg se mert nyikkanni, csak nézte a Helytartót, és az arcáról próbálta leolvasni, mit láthat. Fájdalmat látott rajta… és egyre fokozódó kimerültséget. Tudta, hogy lélekben ott van most a fiaival, s velük együtt szenved. Aztán egyszer felkiáltott, mintha könyörögne: „Ne, Boromir, ne…” de elhallgatott, s még feszültebb figyelemmel meredt a Kõre, s látszott, hogy hirtelen valami nagy megindultság vesz erõt rajta. „Igazságtalan voltam vele…” suttogta, és márványarcán egy könnycsepp gördült végig. Évtizedek óta nem sírt, de most úgy érezte, a szíve szakad meg. Csak most döbbent rá, mennyire keményen bánt mindig Faramirral, soha nem volt hozzá egy gyengéd szava, talán soha nem csókolta meg…
Nem is sejtette, hogy fiai ilyen szenvedélyesen szeretik egymást, és ennyire összetartanak… hogy meg tudnának halni egymásért…
Eltökélte, hogy ha viszontlátja õket valaha, legyõzi büszkeségét, és bocsánatot kér Faramirtól. Nem ismerte õt igazán; nem tudta, hogy ilyen nemes szív lakik benne… miért nem tudta ezt soha észrevenni? Mi vakította el?
Megrendülten nézte csókjukat a halál peremén. Hát létezhet ilyen szeretet? Õ miért nem tudott soha szeretni?
S akkor a Kõ kiszabadult az akarata alól, talán mert annyira fáradt volt már; elvesztette a fiait szem elõl. Nem tudta újra meglátni õket, pedig az imént olyan közelrõl és tisztán látszottak… most csak a Hegyet látta, teljes, fenyegetõ magasságában; s a Hegy mélyén szunnyadó erõ szétvetette a csúcsot, majd kitört, sziklákat, hamut és tûzesõt zúdítva mindenre…
Ez már több volt, mint amit elviselhetett. A szeme elé kapta a kezét, mert nem bírta tovább nézni, nem bírta elviselni a gondolatot, hogy mi történhetett velük… s a földre omlott, mert minden ereje elhagyta.
Éowyn odaugrott hozzá, hogy támogassa, és szelíden átölelte hátulról.
- Uram, mi történt? Mit láttál?
Denethor nem tudott szólni, csak belekapaszkodott a leány kezébe. Azt akarta mondani, hogy „ne nézz bele” de Éowyn addigra már belenézett…
- Egy hatalmas, fekete tornyot látok… - mondta elámulva a kép tisztaságán, és közelebb hajolt a palantírhoz. – Összedõlni… - pontosított. – és egy kaput… az is… uram, megtették! Sikerült nekik!
Denethorban ezernyi érzés kavargott. Szauronnak tehát vége… Mordor hatalma semmivé foszlik… mégsem érzett diadalt, csak kétségbeesést.
- A fiaim… - nyögött fel. – Ott voltak a Hegyen…
Éowyn letérdelt mellé.
- Talán megmenekülhettek! Bízzál, uram… visszatérnek… akik ennyi veszedelmet kiálltak, azok egyszerûen nem halhatnak meg, amikor már elérték céljukat! Hinned kell, hogy viszontlátod õket… mert én is hiszem.
Félig-meddig sikerült meggyõznie. A Helytartó attól fogva naphosszat a keleti bástyákon állt, egyre a messzeséget kémlelve. A Kõbe nem nézett többé; már nem lett volna ereje hozzá. Semmiféle könyörgéssel nem lehetett rávenni, hogy otthagyja a falat; Éowynnek és Lothírielnek kellett rimánkodnia, hogy legalább néha egyen valamit; de egy szemhunyást sem aludt az elkövetkezõ nyolc napban, amíg a visszatérõ sereget meg nem látta Osgiliath körül. Jó szeme volt, és látta, hogy milyen kevesen térnek vissza. Akkor már szédelgett a kimerültségtõl, és végre rávették, hogy pihenjen egy kicsit. Elment a fürdõbe, de amint végzett és átöltözött, visszatért õrhelyére. Addigra már olyan közel értek a visszatérõk, hogy meg lehetett ismerni õket.
- Nincsenek velük! És Aragorn vezeti õket…
E szavakkal megfordult és elsietett; a leányok nem tartóztatták, hisz mindketten lázasan keresték a szívüknek kedves embereket a seregben. A Fejedelem nem volt ott, és hiányzott Éomer és Gimli is…
Elfogta õket az aggodalom, és leszaladtak a hosszú, kanyargós utcákon a kapuhoz, ahol épp akkor lovagolt be Aragorn, akit éljenezve fogadott a nép, és katonái is csatlakoztak.
- Barátaim! – emelte fel a kezét a kósza, jelezve, hogy szólni kíván. – Nem az enyém az érdem, hanem uratok fiaié, akik elpusztították az Ellenség Gyûrûjét, és vele megtörték a hatalmát is!
A Város népe pedig most már a két testvért is áldotta és dicsõítette. De Lothíriel és Éowyn átverekedték magukat a tömegen, és riadt arcukat látva Aragorn újra megszólalt:
- Ne féljetek! A Fejedelem és Rohan királya élnek, de bementek Mordorba, hogy megkeressék Boromirt és Faramirt, ha ugyan élnek… amit, õszintén szólva, alig lehet remélni…
- És te, uram, miért nem tartottál velük? – kérdezte Éowyn, de hangját elnyomta a tömeg zsivajgása.
- Aragorn úr megint bebizonyította vitézségét!
- Éljen!
- Nem hiába Elendil vére…
Éowyn karon fogta a barátnõjét.
- Menjünk! Hallgatni se bírom ezt a csõcseléket. Aragorn úr szemében pedig van valami, ami nem tetszik nekem.
- Voltaképpen nem is õ gyõzött, annak alapján, amit elmondtál… - tûnõdött Lothíriel. – Ezek meg már úgy ünneplik, mintha királlyá akarnák tenni.
A Fellegvár felé menet Beregondba ütköztek.
- Gyalázat! Árulók! – füstölgött a derék katona, aztán meglátta õket. – Bocsássatok meg, hölgyeim… de nem bírtam tovább nézni. A saját õrtársaim ünneplik ezt a… ezt az idegent… hát nem tartoznak hûséggel az Úrnak? Hogy nem szakad rájuk az ég… Megyek, és megmondom Denethor úrnak, hogy én akkor sem hagyom el, ha mindenki ellene lesz…

A Helytartó a trónteremben állt, s némán hallgatta a lentrõl felszüremlõ lármát. „Hódoljatok csak elõtte, hitvány köpönyegforgatók… hadd legyen még nagyobb a gõgje! Én soha nem hódolok be neki… s ha mindenki elhagy is, nem vesztek már semmit… õket elvesztettem, és méltatlanul, búcsú nélkül… nem moshattam le a bûnömet…” Felsóhajtott. „De mégis… találtam egy szeretõ szívet, pedig meg se érdemeltem… az a drága leány úgy bánik velem, mint tulajdon apjával…”
Halálosan fáradt volt. Nyolc napja le sem hunyta a szemét, és már ereje végén járt.
Aragornt várta. Tudta, hogy ha elszabadul az ünneplõktõl, idejön. „Van még egy rendezetlen ügyünk… megölsz? Hóhérkézre adsz? Bánom is én, csak kegyelmet ne gyakorolj, mert abból nem kérek…”
Zajt hallott, és keze a kardja markolatára siklott. Nem volt rajta se köpeny, se páncél, se méltóságának más jele; egyszerû fekete ruhát viselt, a jogart letette a székére, csak a kardját tartotta meg. Másra nem lesz szüksége.
Beregond lépett be, igencsak zaklatottan.
- Uram, bocsáss meg, hogy így betörtem… de az emberek…
- Tudom, Beregond. Én is hallom, mi van odakint. Te miért nem mégy éltetni a Királyt? – kérdezte keserû gúnnyal, és fekete szeme megvillant.
- Én nem szolgálok idegen urat – suttogta a katona, és letérdelt elõtte. – Megvédelek, amíg csak lélegzet van bennem… nem leszek esküszegõ.
- Kelj fel! Hát volna még a világon hûség? Én már nem merem hinni… A patkányok is menekülnek a süllyedõ hajóról… mi értelme kitartanod mellettem?
- A becsületem és az irántad érzett szeretetem parancsolja, uram…
Ekkor rontott be Éowyn, a szokott lendületével, mögötte Lothíriel és a hozzájuk csapódott Brandir.
- Te mit keresel itt? – mordult rá Beregond. – Kételkedni mertél az Úr fiaiban, akik meghaltak Gondorért… õt magát is sértõ szavakkal illetted! Talán azért jöttél, hogy az idegen üzenetét hozd? Vagy az életére törsz?
- Beregond, a valák nevére… nem kell így nekitámadni a szerencsétlennek… - csitította Denethor. – Beszélj, Brandir… most meg miért sírsz?
A fiatal katona arcán patakzottak a könnyek.
- Uram, én nem paktálok azzal a trónkövetelõvel! Én veled tartok, akármit beszél is Beregond…
- Elveszett ember pártjára álltok… - csóválta a fejét a Helytartó, de azért jólesett neki, hogy legalább ez a két katona meg a két leány ragaszkodik hozzá, és nem hagyják el. Könnyebb lesz így itthagyni a világot, hogy tudja: volt, akinek jelentett valamit…
Jóformán magától értetõdõnek vették, hogy harcra kerül majd a sor.
Aragorn hamarosan megjelent, kíséretében néhány katonával.
- Üdv nektek… - nézett végig a társaságon. – Mik a szándékaid, uram? – kérdezte, rosszul leplezett gúnnyal. Nagyon is nyeregben érezte magát. – A néped engem kíván…
- Váljék egészségükre - felelte a Helytartó megvetõen.
- Szükségem volna egy bölcs tanácsadóra, ezt ugye megérted… uram.
- Igazán? Ne színlelj elõttem, Thorongil! Meg akarsz alázni, ez minden vágyad… tessék, éld ki magad! Amíg én élek, nem érezheted magad igazán királynak. Húzd ki azt a híres kardod, és ölj meg, ha tetszik… nem érdekel, mit teszel velem, de soha nem fogok elõtted fejet hajtani.
- Dehogy akarlak én megölni! – kiáltott fel Aragorn színlelt megütközéssel. – Még csak az kéne, hogy egy szerencsétlen, gyászoló apa vérével szennyezzem be a kezem…
- A diadalodért a fiaim az életükkel fizettek! Nekik légy hálás, ne nekem, mert én jobban gyûlöllek, mint valaha. A szánalmad pedig nem kell!
- Azt mondd meg, mit csináljak veled! – sóhajtott fel Aragorn. – Nem ölhetlek meg, mert a nép ellenem fordulna. Ha számûznélek, az is ártana a népszerûségemnek…
- Megkönnyítem a dolgodat – felelte Denethor, és keményen a szemébe nézett.
- Végre kezd megjönni az eszed? Esküdj hûséget, és köztisztelet fog övezni…
De elhallgatott, mert megrémült vetélytársa pillantásától. A többiek nem mertek beavatkozni; aggódva figyelték a vitát…
- Félreértesz, Aragorn – mondta a Helytartó, és komor elszántság ragyogott sötét szemében. – Soha nem leszek az ebed, és nem foglak szolgálni! A szabadságom drágább nekem, és inkább tulajdon kardomba dõlök, mint hogy behódoljak neked! Beregond talán megteszi, hogy segít… hûséggel tartozik… - A derék katona sápadtan hallgatta, és könny szökött a szemébe.
- Nem is vártam mást tõled – vetette oda neki Aragorn. – A magadfajta ember nem tudja legyõzni a büszkeségét… ó, elhiszem, hogy meg tudsz halni férfi módra, de élni sohasem tudtál… neked a halál megdicsõülés! Így csakugyan megszabadítasz minden gondtól… az embereknek nem kell sokáig magyarázni, hogy a fiaid elvesztése után a fájdalom elvette az eszedet… még majd én foglak leginkább siratni, és mondogatni, hogy ne ítéljenek el…
- Szánalmas vagy, Aragorn… és most távozz! – Denethor ezt olyan hangon mondta, hogy a kósza önkéntelenül is engedelmeskedett. Elindult az ajtó felé, de nem tudta megállni, hogy még egyszer bele ne döfjön ellenfelébe.
- Ami meg a fiaidat illeti… úgyis csak az utamban lettek volna! – szólt vissza flegmán.
A Helytartó egyszerre holtsápadt lett. Ez szíven találta.
- Gyalázatos…! Hogy merészeled… - és kivont karddal rontott rá, mintha megveszett volna. Aragorn alig tudta kivédeni a hirtelen csapást.
Most szabadjára engedték minden gyûlöletüket. Elkeseredetten vívtak, Aragorn a puszta életéért, Denethort viszont a harag és a kétségbeesés hajtotta. Õt már csak az érdekelte, hogy elpusztítsa ezt a hitvány gazembert, aki a fiai emlékét meri gyalázni…
Aragorn lassan összeszedte magát. Látta, hogy ellenfele mennyire kimerült, és hallotta az emberektõl, hogy több mint egy hete nem aludt; meg is látszott rajta. A vágásai pontatlanok voltak, ráadásul dühe is elvakította… A kósza a következõ pillanatban meggyõzõdött róla, hogy azért alábecsülni soha nem szabad az ellenfelet, miután kapott egy vágást a combjára. Ezután óvatosabb volt, és csak a védekezésre összpontosított, hagyta, hogy Denethor kifáradjon, és éberen figyelte, mikor tudná elkapni… s végül bekövetkezett ez a pillanat; akkor villámgyorsan szúrt, és kardja ellenfele oldalába hatolt. Ahogy kirántotta a pengét, a Helytartó térdre rogyott, kezét vérzõ sebére szorította, és látszott, hogy nem bírja folytatni a harcot. Aragorn elhatározta, hogy most aztán móresre tanítja.
- Nevezz királyodnak! Hódolj be, és megkegyelmezek neked!
- Soha! – Denethor fáradtan lehunyta a szemét, aztán újra a kószára nézett. – Minek játszod meg magad? Végezz velem! Döfd a szívembe a kardod…
Aragornnak már kezdett elege lenni a dologból, és felemelte Andúrilt, hogy lesújtson vele; de akkor egy másik penge keresztezte az övét, és ahogy meglepetten felnézett, Beregond villogó szemével találkozott a tekintete. A toronyõr sisakja lehullott, fekete haja kócosan omlott a vállára.
- Amíg én élek, nem fogsz kezet emelni rá! – suttogta.
- Ostoba! Eredj innen! Nem fogok még veled is…
De meg kellett vívnia vele. Beregond félelmetesen jó kardforgató volt, s most ura iránti szeretete megsokszorozta erejét, de Aragorn mégis jártasabb volt nála; rövid, elkeseredett tusa után sikerült a falhoz szorítania, és teljes erõbõl belevágta kardját a mellébe, a falhoz szegezve testét. Beregond felnyögött, aztán csak nézte a könyörtelen ellenséget, aki élvezettel gyönyörködött a szenvedésében; Aragorn mosolyát látva még egyszer összeszedte erejét, s alulról felfelé hatalmas vágást tett. A csapás átlósan szinte teljesen kettéhasította a férfi testét.
Beregond zihálva állt megölt ellensége felett. Nem tudott mozdulni. Brandir odarohant hozzá, és kihúzta belõle Aragorn kardját, aztán elkapta, és a földre engedte, szelíden, majd az ölébe vonta a fejét. Denethor úr pedig botladozva, kardjára támaszkodva odament, letérdelt hû embere mellé, és szomorúan nézte.
- Miért?
- Nem hagyhattam, hogy megöljön, uram… - suttogta Beregond, és rajongó pillantással nézett rá. – Kötelességem volt… bocsáss meg…
- Megtanítottál hinni az emberi hûségben, Beregond…
A katona elgyötört arcán fájdalmas mosoly jelent meg.
- A fiaid vissza fognak térni, uram. Érzem… - s ajkához vonta gazdája kezét. – Ne bánkódj miattam. Boldogan halok meg… - S e szavakkal kilehelte lelkét.
Denethor felsóhajtott.
- Szegény, hûséges bolondom! A valák oltalmazzanak utadon…
Felkelt, és megparancsolta az Aragornnal érkezett, tétován álldogáló katonáknak, hogy vigyék elesett bajtársukat a százada gyûléstermébe, s ott illendõen ravatalozzák fel, mert hõsnek kijáró temetést fog kapni. A szégyenkezõ emberek némán engedelmeskedtek.
A Helytartó pedig a lányok felé indult, de hirtelen megszédült. Az Aragorntól kapott szúrás hatását csak most kezdte érezni. A vérveszteség és a nyolc napja tartó virrasztás még neki is sok volt. A trónterem egyik oszlopához támaszkodott, és akaratereje utolsó foszlányaival küzdött, hogy össze ne essen. Éowyn és Lothíriel odasiettek hozzá, hogy támogassák; a karjaikba hanyatlott, és még hallotta, hogy Éowyn segítségért küldi Brandirt; aztán sötétség borult rá.

Azon az éjjelen az Ispotályban feküdt, és a két leány mellette virrasztott; Ioreth pedig aggódva sürgölõdött körülötte, de õ mit sem tudott a világról. Lázas volt, és szörnyû látomások gyötörték. Éowyn sírva hallgatta, ahogy a fiait szólongatja, szívet tépõ hangon… félrebeszélt, és Ioreth a fejét csóválta.
- Nem lett volna szabad hagyni, hogy ennyire túlhajszolja magát… a sebe nem veszélyes. Kiállt ennél különbeket is… a lelki gyötrelmek veszélyesebbek. Magát vádolja…
- Azért meggyógyul, ugye? – kérdezte Éowyn.
- Mondom, a sebesülést kiheverhetné… és mégis haldoklik. Egyszerûen nem akar élni. Csak a fiai visszatérése menthetné meg…

Boromir és Faramir pedig másnap déltájban ébredtek fel, és kimerültségük dacára boldogok voltak, mert a nap ragyogott felettük.
- Hogy juthatnánk ki? – suttogta Faramir. Még mindig nagyon gyenge volt.
- Északnak kell mennünk… átvágni a Vasgádoroson és Udûnon… ha kijutunk Mordorból, megmenekültünk.
Nekivágtak, de a szívük mélyén tudták, hogy aligha járhatják meg azt a hatalmas utat. Alig tudtak haladni, és nem volt már vizük sem. Mégis mentek, nem reméltek semmit, de nem akarták beismerni vereségüket.
- Talán keresésünkre indul valaki… - mondta Faramir.
- Hogy találhatnának meg minket ebben a szörnyû pusztaságban?
- A kürtöd… fújj bele…
A kürt csakugyan megvolt, sértetlenül; Boromir meg is feledkezett róla, pedig velük együtt vészelt át minden kalandot.
Összeszedte minden erejét, és megfújta. Mordor kövei visszaverték a zengését, és mintha sötét, tisztátalan lények sikolyai feleltek volna rá a távolból; de más válasz nem jött.
Háromszor fújt a kürtbe, de úgy tûnt, hiába.
Akkor már estére járt; szédelegtek a fáradtságtól és szomjúság gyötörte õket. Egy darabig még mentek, de azon a napon felhõs éj köszöntött rájuk, és hamarosan koromsötét lett. Nem folytathatták útjukat úgy, hogy el ne tévedjenek; lefeküdtek aludni egy szikla védelmébe. Erõs szél süvített át Gorgorothon, és vad hangokat hozott, de õk meg sem hallották.
Reggel továbbindultak. Már látták a messzeségben a Vasgádoros ködbe burkolózó, éles szirtjeit, de úgy érezték, soha nem jutnak oda.
Az idõ egyszerre hidegre fordult. A szél még jobban tombolt, mint az éjjel, és õk reszkettek elrongyolódott ruháikban.
Késõ délután lehetett, mikor Faramir leroskadt és nem bírt felkelni. Boromir megpróbálta vinni, de két-három mérföld után õt is elhagyta az ereje. Akkor már a Carach Angren kezdetét jelzõ kõvidéken jártak.
Boromir kimerülten lerogyott egy szikla tövébe, az ölébe vonta Faramirt, és igyekezett õt is betakarni a tündeköpennyel. Tudta, hogy tovább már egyikük sem bírja; itt fogja utolérni õket a halál. Bármit odaadott volna egy korty vízért…
Faramir csendesen feküdt a karjaiban, s egyre csak õt nézte, szomorúan és szeretettel…
- Bár ne hagytalak volna eljönni! – sóhajtott fel Boromir.
- Ugyan! Ne gyötörd magad olyasmivel, amin úgysem változtathatsz… - suttogta a fiú. – Ez így van rendjén… semmire sem jutottunk volna egymás nélkül. Nekem már nincs sok hátra, de hidd el, nem bánok semmit… - A szép szürke szemek felragyogtak. – Sikerült… megtetted, amit a sors megtenned rendelt…
- Ne beszélj annyit, testvérkém… kíméld az erõdet… - Boromir gyengéd szeretettel simogatta Faramir kócos fekete haját. – Pihenj…
- Minek? – kérdezte õ fájdalmas mosollyal. – Nem érem meg a napkeltét… segítségben kár is reménykedni.
- Ne mondj ilyeneket… - borzongott meg a bátyja. – Ha meghalsz, utánad megyek. – S fölé hajolt, megcsókolta a homlokát, aztán még szorosabban magához vonta, mert a szél kegyetlenül tépte õket.
Közben lassanként rájuk sötétedett. Boromir nem tudta, mióta ül ott a szikla tövén, de az idõ mintha nem múlt volna. Az égen lassan felszakadt a felhõtakaró a kitartó széltõl, és õ meglátta Eärendilt ragyogni odafent.
Már nem remélt. Faramir a karjaiban aludt, de oly mélyen, hogy talán fel sem ébred többé. Hallotta, hogy még lélegzik, s magában azt kívánta, bár halna meg álmában, hogy ne kelljen tovább szenvednie… s érezte, hogy maga is közel jár a véghez.
Mintha imbolygó fényeket látott volna nem messze, de ezt felzaklatott érzékeinek tulajdonította. Mégsem tûntek el…
A kürtje mellette hevert, s most a kezébe akadt. Alig tudta felemelni. Megpróbálta megfújni, de kiszáradt torkával nem tudott belõle hangot kicsalni. „Csak most az egyszer! Könyörgöm!” gondolta, és végsõ erõfeszítéssel sikerült megzengetnie a kürtöt; aztán ernyedten lehullt a keze.
Arra riadt fel kábulatából, hogy valaki letérdel mellé. Imrahil volt az. Mögötte több elmosódott alakot látott, de még mindig nem tudta elhinni, hogy megmenekült.
Imrahil odanyújtotta neki a kulacsát, s õ, akármennyire kívánta is a vizet, legyõzte ösztöneit, és Faramirt itatta meg elõször. Érezte, hogy neki ez az életet jelenti...
A körülállók közül többen sírva fakadtak, ilyen önzetlen szeretetet látva, de Boromir nem is figyelt rájuk. Csak azt látta, hogy a testvére végre felnyitja a szemét és rámosolyog…
- Elég már! Igyál te is… - suttogta Faramir.
S ivott; még soha semmi nem esett ennyire jól neki…
Gimli pedig hangosan zokogott, annyira örült, hogy végre megtalálták õket; s Éomer, aki addig épphogy futólag ismerte Boromirt, most örökre megszerette. Gondjaikba vették a két fiút, és Gimli mindenekelõtt nekik adta a maradék lembasát.
Nem tudtak volna egyedül megmaradni a lovon; Faramirt Imrahil vette a nyergébe, Boromirnak pedig Éomer ajánlotta fel, hogy lovagoljon vele.
Amikor végre kiértek a Fekete Kapu helyén tátongó résen, megpihentek; akkor Éomer biztatta õket, hogy aludjanak, mert most már nyugodtan megtehetik. S megmentõik éberen õrködtek felettük.
Attól fogva sietve haladtak hazafelé, mert valami hajtotta õket. Mihelyt erõre kaptak, be kellett számolniuk minden viszontagságukról; és mindnyájan csodálkozva hallgatták õket. Gimli különösen a Minas Morgul-i átkelést akarta hallani.
- Hej, ha én is ott lehettem volna!
- Gimli, hol vannak a többiek? – kérdezte Boromir, aki a törp mellett lovagolt.
- A hobbitok Lórienben, Aragorn Minas Tirithbe ment a Cormallen után… Legolas pedig elesett – itt Gimli hangja mintha remegett volna -, de sok orkot levágtam érte, az õ nevében is…
- Nem sokan maradtunk…
S hamarosan azt is megtudták, mi történt Aragornnal; mert amikor a Keresztútnál jártak, és a régi dicsõségében ragyogó, õsi királyszobrot nézték, hírnök érkezett eléjük Minas Tirithbõl, és beszámolt az ottani eseményekrõl; a két fiú pedig aggódva hallgatta. Két napja volt akkor, hogy Aragornt levágták, és a társaságból egyedül Gimli sajnálta, bár el kellett ismernie, hogy csak azt kapta, amit megérdemelt.
- Nem volt õ ilyen eleinte… - mormogta. – Nem is értem, mi ütött belé…
A hírnök azt is elmondta, hogy a Helytartó mennyire szenvedett azon az éjszakán, és hogy õket hívta; s bár másnap este felkelt, azóta is nagyon gyenge.
- Csak a büszkesége tartja benne a lelket, mert szégyellne ágyban maradni; hiszen ismeritek… Hiába is beszéltek neki. - mondta a katona, akit Lothíriel küldött. – Nem reméltem, hogy találkozom veletek, mert mindenki azt beszélte, hogy nem tértek vissza. Csak Éowyn úrnõ bízott mindig, és nem hagyta csüggedni az Urat; de könyörgöm, siessetek, ahogy bírtok, mert atyátok ereje végén van már.
Nem vesztegettek több szót; hajszolták a lovaikat, és körülöttük szép, tavaszi napfény táncolt a fákon, aztán a mezõn is, ahogy Osgiliathnál átkeltek a folyón, és végre megpillantották szülõvárosukat.
- Egész mostanáig nem tudtam elhinni, hogy még látni fogom – suttogta Faramir.
S vágtattak tovább.


(És ezután már a befejezõ részlet jön.)

[Kíra]

Rohadt hosszú, addig olvastam, hogy Aragorn megérkezett, és harcolnak. Eddig nagyon tetszik ^_^

Ami negatívum, hogy lassan kifolyik a szemem - tagoljad üres sorokat beszúrva a bekezdések közé. De eddig tetszik. A karakterek, jellemek ott vannak, bár néhol kicsit túl éles a váltás a beszélők/fókusz között.

[achris]

Nahát. Én viszont végigolvastam - amiért kisebbfajta kitüntetés járna szerintem, mert a szemem mindjárt szétfolyik a sok apró betûtõl T_T De egyébként jó volt, izgalmas volt - úgy különben nagyon rendben volt.

Ami nem tetszik benne:
1) tudom, hogy ez a vesszõparipád, de akkor is nonszensz, hogy egy ca. 40 éves FÉRFIT (Faramir, Boromir) FIÚ-nak hívsz. Persze, ha valakinek a fia értelemben használod, az egész más, de így... egyszerûen hihetetlenül zavaró.
2) nincs az elején slash warning
3) Zavar Faramir jelleme és ha már itt tratunk Boromir sem túl férfias jelenség - még mindig.
4) Még mindig ragaszkodsz ahhoz, h Faramir csak nyilazni tud, pedig ért õ mindenféle fegyverhez.
5) 1-2 helyen a kalandok kissé mondvacsináltak
6) Aragorn _nagyon_ OOC!!
7) a nyelvezet. Néha az orkjaid szépirodalmi nyelvet használnak, az emberek viszont sok helyen a mai beszédstílust. Kellene egyfajta arany középutat találni, hogy ne úgy nézzen ki a sztori, h a modern szövegbe itt-tt régies ízû mondatok vegyülnek, szerintem illene még egyszer összefésülni.

Egyébként tényleg jó volt, Ioreth halálos, nagyon tetszik, és az õ beszéd-stílusa kimondottan érdekes volt, nagyon is el tudom képzelni hogy egy ilyen csacsogó, vakmerõ vénasszony legyen. Lothíriel és Elfhelm karakterét remekül alkalmaztad a hobbbitok helyett. Legolas elpatkol - pirospont, bár félek errõl csak én vélekedek így... Meg én tuti nem öltem volna meg, úgysem zavar sok vizet. Gimli is, Éowyn is, Denethor is jól karalterben lett tartva, kivéve mikor átsiklik azon, h a fiai melegek...
Egyelõre ennyi, azt hiszem.

[Illibeth]

Ez NEM igazi slash. Különben is a tolkien.hu-ra íródott, ott meg sikítanak az ilyentõl...

Denethornak nem jött át, hogy ezek szerelmesek. Kis naiv drágaságom... Boromirnak nem esett le, hogy mit jelentenek az álmai (Mivelhogy Freudot még nem ismerte ) Fari meg "nem olyan" (itt legalábbis)

mellesleg: írjon már vki az Angband foglyára is kritikát, már három részletet felraktam...

Ennek még lesz egy részlete, de az már csak a zárás...
Egyelõre be akarom fejezni, átdolgozni csak aztán tudom...

[achris]

Igaz-igaz.

Egyébként asszem, tartozom egy köszönömmel. Képzeld amikor elolvastam, velük álmodtam, és hetek óta elõször nyugodtan, kialvottan, jókedvûen ébredtem

[Illibeth]

Én egyszer azt álmodtam, hogy õk ketten épp... khm... én meg a függöny mögül lestem õket, és drukkoltam, hogy be ne jöjjön az öreg...

Ebben a ficben kiéltem a kétoldali Aragornundoromat (bár ez a filmtõl jött), a Legolasundoromat (dettó... méghogy olifánt legyakás? Inkább õt gyakják le az olif. miatt...)

És ééédes kicsi Bori meg Fari... *olvad* Hiába, nekem õk olyan imádnivalóak, hogy valszeg ezért lesznek túl érzelmesek.

Denethor meg végre úgy viselkedhet, ahogyan "köllött vóna, ha van e' kis esze, de hát nem vót..." (Tinbõl kitört a hazai beszédmód)

Közben rájöttem, hogy van egy hibám, Forlong elment a Fekete Kapuhoz, és onnantól nem is említem, pedig tutira nem esett el nálam, de Mordorba menõ mentõcsapatba nem raktam, otthon meg biztos nem hagyta volna annyiban Mr. Nagyarc Trónkövetelõ ténykedését... majd ha átfésülöm, berakom vhová.

[Illibeth]

És kész:


- Lovasok közelednek keletrõl – súgta Brandir Lothírielnek, és csillogó szeme elárulta: köztük vannak, akiket oly nagyon várnak. – Óvatosan közöld urunkkal, nehogy megártson neki a nagy öröm…
- Mintha bármit is el lehetne titkolni elõle – csóválta a fejét Lothíriel.
A Helytartó a székében ült, fekete szaténköpenyben, és látszott rajta, hogy nagyon gyenge, bár bizonygatta, hogy sokkal jobban van. Továbbra sem tudott aludni, s lelke mélyén tudta: nem is fog, csak a sírban.
Amikor azonban Lothíriel ragyogó arccal bejött a trónterem ajtajából, csak ránézett, és már tudott mindent.
- Visszatértek! Mondd, hogy visszatértek… másként nem lennél ilyen boldog!
- Igen, már látótávolságban vannak a Várostól… - mondta Lothíriel.
- Menj a falakra, Lothíriel, kérlek… siess!
Amikor a lány kisietett, Denethor Éowynhez fordult, aki az utolsó néhány napban szinte el sem mozdult mellõle:
- Látod, leányom, igazad volt…
- Ugye mondtam, uram, hogy nem szabad csüggedni! Visszatértek dicsõségben, hõsökként, s vége a szenvedéseknek…
A Helytartó hátrasimította õszülõ tincseit, és a botját kereste. Úgy érezte, nem bír itt várakozni…
Lothíriel beszaladt:
- Láttam õket, már az ötödik kör kapujánál járnak! Atyám is velük van, meg a törp úr…
(Éomer is ott volt, de róla mélyen hallgatott, bár szíve szerint elsõként említette volna a nevét.)
Denethor minden erejét megfeszítve felkelt. Éowyn nyomban megragadta a karját:
- Uram, hová gondolsz! Nem szabad erõlködnöd! A sebed még nem gyógyult be teljesen, és különben is…
- Ugyan már! Kutya bajom… - suttogta, pedig alig tudott megállni a lábán. Ha a lány nem fogja, talán össze is roskad. – Eléjük kell mennem – ti ezt nem értitek…
S kitépte magát Éowyn kezébõl, ereje utolsó foszlányait összeszedve támolygott az ajtó felé, néha megkapaszkodva egy-egy fekete oszlopban… Végül kijutott a fényre.
Meglátta õket, és ahogy csak bírt, sietett feléjük. Nem törõdött az oldalába hasító fájdalommal, sem azzal, hogy egyre jobban szédül… de végre elérte õket, s a fiai hozzárohantak. Nem tudott szólni, csak magához szorította õket, Faramirt is, akit elõször meglepett ez a gyengédség – de az apja olyan hevesen vonta magához, hogy nem volt ideje csodálkozni. Sokáig álltak így, egymást ölelve, ahogy talán sohasem álltak azelõtt; s látta õket a Város egész népe, s könnyeztek boldogságukban, amiért szeretett uraik hazatértek.
Gimli uram odasúgta Imrahilnak:
- Milyen jó ezt látni…
A fiúk pedig óvatosan és gyengéden támogatták apjukat. Látták, hogy elhagyja az ereje, és ismerték már annyira, hogy tudják: titkolni akarja gyengeségét…
- Jobb, ha visszavonulunk… - súgta oda neki Boromir, és õ fáradtan bólintott. Hagyta, hogy visszavezessék a trónterembe, ahová aztán csak Imrahil, Éomer és Gimli ment velük, meg a két leány, akik riadtan vártak az ajtóban; õk nem mertek volna segíteni neki, féltek, hogy elzavarná õket.
- Most már igazán le kell feküdnöd, Uram! – korholta szelíden Éowyn, és õ is odalépett, hogy támogassa.
- Jól van, szót fogadok – mondta, és elgyötört tekintetében mosoly bujkált, aztán a fiaihoz fordult. – Õ Éowyn, Éomer király húga. Mindent megtett, hogy segítsen nekem, még ha rendszerint ellenkeztem is…
Nem kerülte el a figyelmét, hogy Faramir és a leány némán, megbûvölve nézik egymást. „Jó szeme van a kölyöknek” gondolta.
A fiai felvezették a szobájába, és õ kimerülten dõlt a ágyra. A sebe, amit Aragorntól kapott, újra felszakadt, és szivárgó vére átitatta a ruháját. Éowyn elfutott Iorethért, s Denethor végre magára maradt a fiaival.
- Láttalak titeket a Hegyen – mondta – de aztán elvesztettelek szem elõl.
- Én néha éreztem, hogy nézel minket, atyám – mondta félénken Faramir, mert tartott tõle, hogy ezért valami gúnyos megjegyzés lesz a jutalma.
- Szóval tudtad?
- Gyanítottam… haragszol?
- Nem, Faramir, még ha okom lenne rá, sem haragudnék rád többé… - egy pillanatra fáradtan lehunyta a szemét. Nehéz volt legyõznie a büszkeségét, de az utóbbi idõben szelídebb lett valamivel, és ezt Éowynnak köszönhette. Amint újra felnézett, látta a két, oly hasonló arcot, amint fölé hajolnak. S egyre jobban bánta, hogy nem volt soha egy jó szava Faramirhoz… - Láttam, hogy egymás nélkül nem boldogultatok volna. Én csak annyit tudtam tenni, hogy elvontam Szauron figyelmét, de ti az összetartásotoknak és az önzetlen szereteteteknek köszönhetitek, hogy gyõztetek, és hogy az Árny nem tudott közétek állni. Faramir, én méltatlanul bántam veled, s csak nemrég döbbentem rá, hogy nem tudtam rólad semmit. Szégyellem, hogy ennyi éven át nem tudtalak megérteni… azt, hogy éppolyan bátor vagy, mint a bátyád. – A kezük után nyúlt, és elhallgatott, mert kimerítette a beszéd. Látta, hogy mindketten könnyeznek.
Faramirnak mérhetetlenül jólesett, hogy végre elismerést kap az apjától. Sokáig hallgattak mindhárman, míg Ioreth be nem lépett, nyomában Éowynnal. Amíg a jóasszony zsörtölõdött gazdájával, hogy miért nem tudott jobban vigyázni, és újra bekötözte a sebét, az ifjú szeme megint összekapcsolódott Éowynéval.
- Menj most, Ioreth… te is menj, leánykám… de várj, gyere ide elõbb! – S a Helytartó elkapta a szõke leány kezét. – Ne feledj el egészen, leányom.
Éowyn lehajolt hozzá, homlokon csókolta, és kiment, s többet senki nem zavarta meg õket.
Denethor nagyon fáradtnak érezte magát, de boldog volt. Viszontláthatta a fiait, és beszélhet velük… más vágya már úgysem volt.
Mindketten odaültek mellé az ágy szélére, s õ Boromir ölébe hajtotta a fejét, de így is gyakran pihent meg Faramiron a szeme, a fiú pedig szótlanul, szelíden nézte õt…
Az idejét sem tudta, mikor voltak utoljára így, ilyen békében együtt. A fiai gyerekek lehettek még… és élt az anyjuk is. Hol romlott el az egész? Miért nem tudták megérteni egymást Faramirral? Felsóhajtott.
- Tudom, hogy hiába mondanám, bocsáss meg… nem megy az ilyen könnyen… és nem is érdemlem meg.
- Ugyan, édesapám, ne emészd magad olyasmi miatt, ami már elmúlt! – mondta Faramir. – Hát komolyan azt hiszed, hogy neheztelek rád?
Denethor nem tudott szólni, csak magához vonta, és átölelte. Némán cirógatta fekete haját, és nem akarta elengedni. Boromir pedig átkarolta mindkettõjüket.
Nem szóltak – itt már feleslegesek voltak a szavak. A Helytartó úgy érezte, büszkesége semmivé foszlik. Könnyek folytak végig az arcán, és nem törölte le õket. Már nem szégyellte.
Faramir a keblére hajtotta a fejét, és csendesen sírt. Boromir sem tudta visszatartani a könnyeit.
- Légy nyugodt, apám – szólt – most már minden rendbejön. Mordor hatalma semmivé foszlott, és újra felvirágozhat a hazánk…
- Ez már a ti dolgotok lesz – suttogta az apja. – Kettõtöké. – S fekete szeme megcsillant, amint rájuk nézett. – Az én utam véget ért…
- Nem halhatsz meg! – kiáltottak fel rémülten.
Egy pillanatra visszatért a régi szigorú kifejezés a Helytartó arcára.
- Ne akarjatok erõvel visszatartani! – Aztán megenyhült. – Nincs már semmi vágyam, csak megpihenni. Hagyjatok elmenni… erõm végére értem. Belefáradtam a küzdelembe, és most már nyugodtan meghalhatok… - mondta, és ahogy rájuk nézett, tekintete szinte simogatott. – Ne sirassatok! Ez így van rendjén.
Többet nem szólt, hagyta, hogy átöleljék, és csendesen feküdt, s csak nézte a fiait… Aztán felsóhajtott, lehunyta a szemét, és lelke eltávozott. Végre békére lelt…

Epilógus

Gondor dicsõsége pedig újra régi fényében tündökölt. A nép szinte bálványozta ifjú hõseit, és noha a háborúk továbbra sem szûntek meg egészen, Harad és Umbar már nem jelentett komoly fenyegetést. Éomer király és Éowyn sokat vendégeskedtek Gondorban a gyõzelem után, hiszen mindkettõt odahúzta a szíve. Faramir és Éowyn csakugyan egymásra találtak, amint azt a Helytartó már az elején megsejtette. Végül egyszerre tartották meg a menyegzõjüket Éomerékkel. Azt mondják, két ilyen szép menyasszonyt, mint Éowyn és Lothíriel, még sohasem látott Gondor és Rohan népe.
Boromir viszont nem kívánt magának asszonyt. Túl mély nyomokat hagyott benne a Gyûrû, túl sokáig hordozta ahhoz, hogy újra megtalálhassa a helyét a szinte már túl idilli világban. Valami titkos bánat is emésztette, s bár mindig kedves volt sógornõjéhez, Éowyn érezte, hogy Boromir valahogy mégis idegenkedik tõle. Az emberek azt mondták, hogy csak a sok szenvedés ártott meg neki, meg hát ott van a kormányzás gondja; s csakugyan elvesztette régi víg kedélyét, s az évek múltával komorabb lett. Igazán boldognak csak akkor látták, amikor Faramir elsõ gyermeke megszületett.
- Legalább lesz, aki majd kövessen – mondta az öccsének – mert én utód nélkül fogok meghalni.
Faramir nem sokat változott a múló évek alatt, a haja ugyanolyan fekete maradt, és megõrizte karcsúságát is. Boromiron viszont meglátszott, hogy már nem olyan fiatal. Sötét haja kezdett õszülni, noha az ereje még a régi volt, és harci kedve mit sem csökkent. Sokat háborúzott Umbarral, és gyakran csatába vonult maga is. Ötvenkét esztendõs volt, mikor egy hatalmas, több napig tartó csatában végleg visszaverték az Ellenséget; de õ maga is súlyos sebet kapott, s emberei hazavitték Minas Tirithbe. Néhány nap múlva meghalt, és Faramirra hagyta a helytartói jogart. Vele beszélt utoljára, és amikor elbúcsúzott tõle, mindketten sírtak. Soha nem derült ki, mirõl beszéltek, de Faramir utána nagyon zaklatottnak tûnt, és hosszú ideig kétségbeesve gyászolta bátyját. Sokáig uralkodott még békében, és bölcs úrnak ismerte mindenki, felesége pedig számos gyermekkel ajándékozta meg; a Gyûrû története pedig idõvel legendává vált…

VÉGE

[achris]

A vége tetszik A legjobb, hogy itt már tényleg nincs igazi párhuzam az eredeti történettel, bár nem szeretném Boromirt öregnek elképzelni... Tudod, ahogy az Lian Hearn könyveiben is rajta van, jobb fiatalon meghalni, szépen, mint a cseresznyeág...

Eh... lényeg, hogy ez most tetszett.