Post by kamu on Oct 1, 2005 18:49:46 GMT 1
Cím: A Fogság ura
Jogok: teljes egészében kamu tulajdona - kamu1111@freemail.hu -
„A kislány régóta bolyongott az üres folyosókon. Az öregember megszánta, ne barangoljon. Eddig kibírta, legyen õ méltó utódja.”
Prológus
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Ez a kislány az anyukájával élt. Az apja eltûnt a világban, nem tudni hol. Lehet, hogy már nem is él…
A kislány és a mamája nagyon szegények voltak, annyira szegények, hogy még lakniuk sem volt hol. A Nagy-híd déli lábánál húzták meg magukat minden este. Ez a híd kötötte össze a Brit-szigeteket Ausztráliával. De hisz tudod, ma is áll a híd.
Egy napon, nem sokkal az után, hogy a kislány betöltötte ötödik életévét, az anyukája nagyon rosszul lett. Már harmadik napja nem evett semmit. A kislány kétségbeesetten sírdogált mellette.
Nem koldulhatott, mert tiltotta a törvény, amely így szólt: „Jogtalanul koldul a koldus, mert amit nagylelkûen adtak, nem tudja visszafizetni.”. Most biztos azt gondolod, de hát, az ajándék, miért kéne visszaadni! Azért, mert egy másik törvény tiltja az ajándékozást. Hogy megkímélje az embereket a költekezéstõl. Ne költsék amúgy is csekély vagyonukat haszontalanságokra.
De a kislány nagyon félt, hogy elveszíti az édesanyját. Mi lesz akkor vele? Valószínûleg megszánják a rendõrök, látva szenvedését, és a vízbe hajítják, mint egy aprócska követ. De õ nem tud úszni! Nem a partról dobnák ám bele, hanem a Nagy-híd közepérõl.
A kislány nagyon, de nagyon megijedt, mikor a negyedik napon anyja nem válaszolt neki. Felpattant, és elrohant a városközpontba, az Ausztrália térre. Megállt a hatalmas-nagy márványszökõkútnál, amit eddig csak futólag látott, mert az anyja mindig minél hamarabb el akarta hagyni a teret, ha véletlenül erre tévedtek. Most végre megcsodálhatta a delelõ nap fényében.
Vakítóan fehérnek tûnt. Állítólag az a világ legszebb szökõkútja, s õ akkor, egyetértett ezzel. Egy angyalt ábrázolt, amint a gyilkos tengertõl kétségbeesetten véd egy apró fûszálat. A legszebb, amit emberi kéz alkothatott…
A kicsi lány leült a csobogó víz mellé, a márványperemre. Milyen békés és nyugodt itt a víz, csodálkozott. Valóban az volt. Halkan csilingelt, miközben az angyal tenyerébõl alázubogott. Végigfolydogált a márványhullámokon, majd beleveszett a medencébe.
A kislány könyörgõn nyújtotta tenyerét az emberek felé. A csillogó fényben, úgy tûnt, mintha a szobor kelt volna életre. Vagy mintha róla mintázták volna az önfeláldozó angyalt. Nem is kerülte el az emberek figyelmét. Néhányan nevettek, mások ingerülten kapták el tekintetüket. Egy asszony, aki gyermekeivel arra sétált, kotorászni kezdett táskájában. Néhány fémérmét ejtett a kislány kezébe, az szépen megköszönte. Tovább próbálkozott, mindhiába. Senki nem törõdött a kislánnyal.
Egy idõ múlva azonban a város másik végébe is elterjedt az angyalt „utánozó” kislány híre. Rendõrök siettek a helyszínre. Megragadták szegény lányt, és a fogdába szállították, ott elvették tõle a koldult pénzt, és egy cellába tuszkolták.
Három napon keresztül ült a sötét és hideg fogdában a kislány. Hol sírt, hol aludt, mást nem tehetett. Naponta egyszer adtak neki száraz kenyeret és vizet. Ennek titkon nagyon örült, amíg szabadon csatangolhatott a világban édesanyjával, sosem találtak ekkora lakomát.
Tehát a negyedik nap hajnalban a kislány arra ébredt, hogy nyílik a cella ajtaja. Szó nélkül megragadták, és egy rabszállító kocsiba tették, afféle rácsos teherautóra, amilyenen a sertéseket is szállították a régmúlt idõkben.
Mikor elindultak, a lány könnyei is megeredtek. Tudta, hova viszik. A Fogság várába, egy hatalmas kastélyba, valahol a Brit-szigeteken. Minden koldus és gonosztevõ oda kerül, hacsak nem a tengerbe.
A kislány ugrott egyet, mikor az autó felgördült a Nagy-hídra. Hallott már a Fogság váráról az anyjától. Szerinte az egy hatalmas nagy kastély, tele megszámlálhatatlanul sok szobával, teremmel, folyosóval és rejtett helyiségekkel. A várat nem õrzik, nincs is rá szükség. Aki egyszer betéved, soha többet nem jön ki.
Az anyja azt is elmondta, hogyan viszik be a rossz lelkeket. Bekötik a szemüket, és hátrakötik a kezüket, egy kilométerrel azelõtt, hogy a vár feltûnne a horizonton. Aztán két rabszállító bekíséri a kastély belsejébe. Egyikük lejegyzi az utat, s ha szerencséjük van, kitalálnak. A rabot meg otthagyják elfedett szemmel, hátrakötött kézzel, boldoguljon magában.
Esteledett. A hídon kigyúltak a fények. Bizonytalanul festettek, mint rég a szent jános bogarak. A kislány megcsodálta ezt a hídi világot. Csupa fény, csupa fém. Apró házak sokasága az út mentén, mint egy hosszú város. A járdán emberek jöttek-mentek. A kislány érdeklõdve bámulta könnyfüggönyén keresztül a kivilágított butikokat, boltokat, éttermeket, klubokat. Kicsit fázott, még nem szokta meg a hideg tengeri fuvallatokat.
Felnézett az égre. Koromfekete az egész, egy csillag nem sok, annyi se volt. Összekucorodott. Mire megérkeznek, biztosan megszokja a hideget.
Hát igen, nem rövid az út Ausztráliától a Brit-szigetekig. Bár ha ebben a tempóban haladnak, és nem állnak meg, harminc nap alatt odaérnek. Na de a rabszállítók is emberek, nekik is kell pihenni. Így hát pontosan kilencven nap telt el addig a pillanatig, amikor bekötötték a lány szemét, és hátrakötözték a kezét. Valóban úgy volt, ahogy a lány gondolta: addigra megszokta a hideget. És azt is, hogy náthás. Bizony nagyon megfázott, szegény, abban a vékony kis fehér ruhácskájában. Remegett.
Rettegett.
Hamarosan – a kislánynak egy örökkévalóságnak tûnt – megálltak. Leszállították a kocsiról. A lába puha földet taposott. A szandálján keresztül is érezte a talaj másságát a megszokott ausztráliaihoz képest. Tüdeje hûvös fuvallattal telt meg. Más volt, mint a tengeri, s más, mint az ausztráliai. Az ausztráliai édeskés, a hídvilági sós, de ez, ez csípõs hideg, egészen más, egészen jobb, mint amit eddig szívott. Arca kipirult, teste reszketett. Egy erõs kéz ragadta meg a jobb karját, és húzni kezdte.
Nem sokkal késõbb egy hatalmas ajtó fájdalmas nyögését hallotta, s pár pillanattal ezután alábbhagyott a hideg, s a reszketés. Léptei visszhangot vertek, s csatlakoztak két másik, erõteljesebb lépés hangjaihoz.
Úgy érezte, egyhelyben járnak. Ide-oda, jobbra-balra, elõre-hátra. Néha megpörgették, s mikor úgy döntöttek eléggé eltévedt, belökték egy sarokba.
A kislány csak akkor kezdett pityeregni, mikor az utolsó lépések hangja is semmivé foszlott. Nem telt el öt perc sem, úgy hangzott, mintha ezer kislány lenne abban a teremben. S mind kétségbeesetten rázkódna a sírástól, zokogástól. Néha-néha mind felüvölt reménytelenül, õrjöngve, hátát a falhoz csapva. Csuklóján a kötél nem enged, a kendõtõl nem lát. S ami a legszörnyûbb: édesanyja halott.
A kislány reggelre kiszabadult béklyóiból. Senki sem tudja, hogyan, de sikerült neki. Órákig kuporgott ott a sarokban, s bámulta a fényesre csiszolt kõpadlót. Szeme vörös volt a sós könnyektõl.
Kis idõ múlva, furcsa jelenség történt a kastélyban. Mocskos fehér ruhácskában egy fájdalmas tekintetû, szõke angyal járta a folyosókat, szellemként.
A kislány régóta bolyongott az üres folyosókon. Az öregember megszánta, ne barangoljon. Eddig kibírta, legyen õ méltó utódja.
Folyt.köv
tördelés Kíra által
Jogok: teljes egészében kamu tulajdona - kamu1111@freemail.hu -
„A kislány régóta bolyongott az üres folyosókon. Az öregember megszánta, ne barangoljon. Eddig kibírta, legyen õ méltó utódja.”
Prológus
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Ez a kislány az anyukájával élt. Az apja eltûnt a világban, nem tudni hol. Lehet, hogy már nem is él…
A kislány és a mamája nagyon szegények voltak, annyira szegények, hogy még lakniuk sem volt hol. A Nagy-híd déli lábánál húzták meg magukat minden este. Ez a híd kötötte össze a Brit-szigeteket Ausztráliával. De hisz tudod, ma is áll a híd.
Egy napon, nem sokkal az után, hogy a kislány betöltötte ötödik életévét, az anyukája nagyon rosszul lett. Már harmadik napja nem evett semmit. A kislány kétségbeesetten sírdogált mellette.
Nem koldulhatott, mert tiltotta a törvény, amely így szólt: „Jogtalanul koldul a koldus, mert amit nagylelkûen adtak, nem tudja visszafizetni.”. Most biztos azt gondolod, de hát, az ajándék, miért kéne visszaadni! Azért, mert egy másik törvény tiltja az ajándékozást. Hogy megkímélje az embereket a költekezéstõl. Ne költsék amúgy is csekély vagyonukat haszontalanságokra.
De a kislány nagyon félt, hogy elveszíti az édesanyját. Mi lesz akkor vele? Valószínûleg megszánják a rendõrök, látva szenvedését, és a vízbe hajítják, mint egy aprócska követ. De õ nem tud úszni! Nem a partról dobnák ám bele, hanem a Nagy-híd közepérõl.
A kislány nagyon, de nagyon megijedt, mikor a negyedik napon anyja nem válaszolt neki. Felpattant, és elrohant a városközpontba, az Ausztrália térre. Megállt a hatalmas-nagy márványszökõkútnál, amit eddig csak futólag látott, mert az anyja mindig minél hamarabb el akarta hagyni a teret, ha véletlenül erre tévedtek. Most végre megcsodálhatta a delelõ nap fényében.
Vakítóan fehérnek tûnt. Állítólag az a világ legszebb szökõkútja, s õ akkor, egyetértett ezzel. Egy angyalt ábrázolt, amint a gyilkos tengertõl kétségbeesetten véd egy apró fûszálat. A legszebb, amit emberi kéz alkothatott…
A kicsi lány leült a csobogó víz mellé, a márványperemre. Milyen békés és nyugodt itt a víz, csodálkozott. Valóban az volt. Halkan csilingelt, miközben az angyal tenyerébõl alázubogott. Végigfolydogált a márványhullámokon, majd beleveszett a medencébe.
A kislány könyörgõn nyújtotta tenyerét az emberek felé. A csillogó fényben, úgy tûnt, mintha a szobor kelt volna életre. Vagy mintha róla mintázták volna az önfeláldozó angyalt. Nem is kerülte el az emberek figyelmét. Néhányan nevettek, mások ingerülten kapták el tekintetüket. Egy asszony, aki gyermekeivel arra sétált, kotorászni kezdett táskájában. Néhány fémérmét ejtett a kislány kezébe, az szépen megköszönte. Tovább próbálkozott, mindhiába. Senki nem törõdött a kislánnyal.
Egy idõ múlva azonban a város másik végébe is elterjedt az angyalt „utánozó” kislány híre. Rendõrök siettek a helyszínre. Megragadták szegény lányt, és a fogdába szállították, ott elvették tõle a koldult pénzt, és egy cellába tuszkolták.
Három napon keresztül ült a sötét és hideg fogdában a kislány. Hol sírt, hol aludt, mást nem tehetett. Naponta egyszer adtak neki száraz kenyeret és vizet. Ennek titkon nagyon örült, amíg szabadon csatangolhatott a világban édesanyjával, sosem találtak ekkora lakomát.
Tehát a negyedik nap hajnalban a kislány arra ébredt, hogy nyílik a cella ajtaja. Szó nélkül megragadták, és egy rabszállító kocsiba tették, afféle rácsos teherautóra, amilyenen a sertéseket is szállították a régmúlt idõkben.
Mikor elindultak, a lány könnyei is megeredtek. Tudta, hova viszik. A Fogság várába, egy hatalmas kastélyba, valahol a Brit-szigeteken. Minden koldus és gonosztevõ oda kerül, hacsak nem a tengerbe.
A kislány ugrott egyet, mikor az autó felgördült a Nagy-hídra. Hallott már a Fogság váráról az anyjától. Szerinte az egy hatalmas nagy kastély, tele megszámlálhatatlanul sok szobával, teremmel, folyosóval és rejtett helyiségekkel. A várat nem õrzik, nincs is rá szükség. Aki egyszer betéved, soha többet nem jön ki.
Az anyja azt is elmondta, hogyan viszik be a rossz lelkeket. Bekötik a szemüket, és hátrakötik a kezüket, egy kilométerrel azelõtt, hogy a vár feltûnne a horizonton. Aztán két rabszállító bekíséri a kastély belsejébe. Egyikük lejegyzi az utat, s ha szerencséjük van, kitalálnak. A rabot meg otthagyják elfedett szemmel, hátrakötött kézzel, boldoguljon magában.
Esteledett. A hídon kigyúltak a fények. Bizonytalanul festettek, mint rég a szent jános bogarak. A kislány megcsodálta ezt a hídi világot. Csupa fény, csupa fém. Apró házak sokasága az út mentén, mint egy hosszú város. A járdán emberek jöttek-mentek. A kislány érdeklõdve bámulta könnyfüggönyén keresztül a kivilágított butikokat, boltokat, éttermeket, klubokat. Kicsit fázott, még nem szokta meg a hideg tengeri fuvallatokat.
Felnézett az égre. Koromfekete az egész, egy csillag nem sok, annyi se volt. Összekucorodott. Mire megérkeznek, biztosan megszokja a hideget.
Hát igen, nem rövid az út Ausztráliától a Brit-szigetekig. Bár ha ebben a tempóban haladnak, és nem állnak meg, harminc nap alatt odaérnek. Na de a rabszállítók is emberek, nekik is kell pihenni. Így hát pontosan kilencven nap telt el addig a pillanatig, amikor bekötötték a lány szemét, és hátrakötözték a kezét. Valóban úgy volt, ahogy a lány gondolta: addigra megszokta a hideget. És azt is, hogy náthás. Bizony nagyon megfázott, szegény, abban a vékony kis fehér ruhácskájában. Remegett.
Rettegett.
Hamarosan – a kislánynak egy örökkévalóságnak tûnt – megálltak. Leszállították a kocsiról. A lába puha földet taposott. A szandálján keresztül is érezte a talaj másságát a megszokott ausztráliaihoz képest. Tüdeje hûvös fuvallattal telt meg. Más volt, mint a tengeri, s más, mint az ausztráliai. Az ausztráliai édeskés, a hídvilági sós, de ez, ez csípõs hideg, egészen más, egészen jobb, mint amit eddig szívott. Arca kipirult, teste reszketett. Egy erõs kéz ragadta meg a jobb karját, és húzni kezdte.
Nem sokkal késõbb egy hatalmas ajtó fájdalmas nyögését hallotta, s pár pillanattal ezután alábbhagyott a hideg, s a reszketés. Léptei visszhangot vertek, s csatlakoztak két másik, erõteljesebb lépés hangjaihoz.
Úgy érezte, egyhelyben járnak. Ide-oda, jobbra-balra, elõre-hátra. Néha megpörgették, s mikor úgy döntöttek eléggé eltévedt, belökték egy sarokba.
A kislány csak akkor kezdett pityeregni, mikor az utolsó lépések hangja is semmivé foszlott. Nem telt el öt perc sem, úgy hangzott, mintha ezer kislány lenne abban a teremben. S mind kétségbeesetten rázkódna a sírástól, zokogástól. Néha-néha mind felüvölt reménytelenül, õrjöngve, hátát a falhoz csapva. Csuklóján a kötél nem enged, a kendõtõl nem lát. S ami a legszörnyûbb: édesanyja halott.
A kislány reggelre kiszabadult béklyóiból. Senki sem tudja, hogyan, de sikerült neki. Órákig kuporgott ott a sarokban, s bámulta a fényesre csiszolt kõpadlót. Szeme vörös volt a sós könnyektõl.
Kis idõ múlva, furcsa jelenség történt a kastélyban. Mocskos fehér ruhácskában egy fájdalmas tekintetû, szõke angyal járta a folyosókat, szellemként.
A kislány régóta bolyongott az üres folyosókon. Az öregember megszánta, ne barangoljon. Eddig kibírta, legyen õ méltó utódja.
Folyt.köv
tördelés Kíra által
csak az nem illik a történetbe