A Tûz, a Jég és a Nimfa (novellafüzér, HP, NC-17)

[anneke]

Író: Anneke
Univerzum: Harry Potter, alternative
Szereplõk: Harry, Draco, Hermione, Ginny, Ron
Stílus: Romance, kis szépséghibával
Megjegyzés: sokat tûnõdtem, hova tehetném fel, mert ez egy novellafüzér, és az elsõ három novellában van slash is, viszont... Aztán mégis ide tettem, mert úgy gondoltam, kár lenne szétszedni. De ezt döntsétek el ti.
Ha tetszett, írjatok, ha nem még inkább! Köszönöm!
Az alternatív univerzum azt jelenti nálam, hogy teljesen a saját fantáziám alapján irányítottam...
Sûrû elnézést JKR-tól....


Tûz és Jég

Romantikus, nyári éjszaka… A Hold is teljesen világít fenn, a bársonykék égen. Beltane éjszakája van, ilyenkor szerelmesnek kell lenni, és boldognak. Én mégsem vagyok az. Álmatlanul ülök a hálóterem ablakának párkányán, s boldogtalanul nézem a holdfényben fürdõ kastélyparkot. Igen, boldogtalan vagyok. Boldogtalan, de szerelmes. Legalább ez, az egy megvan nekem Beltane ajándékai közül… Szerelmes vagyok… De ez is olyan bonyolult. Mert két fiút is szeretek egyszerre…
Igen, éppen tegnap vallottam be magamnak, hogy mind a kettõjüket szeretem, hogy képtelen vagyok választani köztük. Ezért is fáj kétszeresen; ami történt. Merlinre… Ha rájuk gondolok, akár egyszerre, akár külön-külön… Máris forróság bizsergeti minden tagom. Oh, hogy mennyire szeretem mindkettõt… Pedig olyanok; mint a tûz és a jég…

Az egyikük - magas, karcsú, arisztokratikus megjelenése tekintélyt parancsoló. Szõke, hihetetlenül! Szõke haja a vállára omlik, talárját úgy viseli, mint valami palástot; rajta minden tökéletes. Jéghidegkék szemeiben mindig ott ül valami… Megfejthetetlen felsõbbrendûség-érzet. Ám mostanra tudom, hogy ez csak álca… Mégis. Szereti megjátszani a rideget. Ha találkozunk, mindig nekem kell kezdeményeznem, felmelegítenem azt a jéghideg testét, újra és újra bizonyítanom - talán neki, talán magamnak - hogy képes vagyok rá. Közben tudom, hogy egyetlen kedves szó, egy érintés elég hozzá, hogy megenyhüljön; magányos lelke annyira szomjúhozza a szeretetet. Nem sok jutott belõle neki eddigi élete során… És mégis, õ a jég.
Azt mondja: így könnyebb. Elrejteni valódi énjét e jégpáncél mögé. Nehezebben sérül az ember törékeny lelke… Sose gondoltam volna, hogy valaha is vele ilyen dolgokról fogok beszélgetni… Tulajdonképpen még mindig rejtély számomra, Draco Malfoy…
Fejemet az ablakmélyedés falának támasztom; és lehunyt szemeim mögött lepereg elsõ, emlékezetes éjszakánk emléke… Ahol minden elkezdõdött.

Hatodév közepe táján történt… Egy késõ éjszakai fürdõzéshez támadt kedvem. Nem sokszor engedem meg magamnak ezt a luxust, inkább zuhanyozni szoktam, de akkor éjjel szükségét éreztem egy frissítõ és egyben nyugtató fürdõnek. Míg törülközõbe csavarva, hónom alatt a hálóingemmel, a prefektusi fürdõ felé ballagtam, már elõre álmodoztam azon, hogy milyen jó lesz elmerülni az illatos habokban. Odaértem a szépen faragott ajtóhoz, kimondtam a jelszót; az ajtó beengedett, én, pedig gyorsan besurrantam. Letettem a hálóruhámat egy székre, s ledobva magamról a fürdõlepedõt, már bele is csúsztam a medencébe…
Annyira el voltam foglalva a gondolataimmal, hogy észre se vettem, hogy nem vagyok egyedül… Csak akkor, mikor már a vízben voltam. Ám, miután felfedeztem, hogy ki tapossa a vizet, a medence másik szélénél, a meleg víz ellenére is végigfutott a hátamon a hideg; mikor szembenéztem - Draco Malfoy-jal. Merlinre! Ez ám a kacifántos helyzet… Bele se mertem gondolni, mióta bámulhat. S azon gondolkodtam, hogy az nem megoldás, ha villámgyorsan magamra kapom a törülközõt és kimenekülök… És átkoztam az ajtót, hogy nem szól, ha van bent valaki.
- Nos, sosem gondoltam volna - hallatszott hirtelen Malfoy gunyoros hangja - hogy egy sárvérûvel fogom valaha is megosztani ezt a medencét… Bár - vigyorodott el - a látvány nem volt rossz…
Elvörösödtem. De most mit csináljak? Legjobb a természetes viselkedés… Kinyúltam a samponért, miközben párszor a víz alá merültem, s samponozni kezdtem a hajamat.
- Az élet tele van meglepetésekkel, Malfoy - vetettem oda, s reméltem, hogy nem hallatszik a hangom remegése. Rezzenéstelen arccal masszíroztam tovább fejbõrömet. Elhatároztam, hogy amilyen gyorsan csak tudok, végzek a tisztálkodással, aztán lelépek. Sajnos, az órákig tartó ázásnak így lõttek…
Aztán észrevettem, hogy közelebb úszott hozzám. Nagyjából most karnyújtásnyira lehettünk egymástól… Meglepetten engedtem le a kezem… Nem titkolhattam magam elõtt, hogy izgatottság vett rajtam erõt, ha arra gondoltam, hogy õ is, én is ruhátlanok vagyunk, s itt állunk egészen közel egymáshoz… Néztem vizes haját, amit most még hátra is simított az arcából. A szokásos, szemébe lógó tincsek eltûntek… S így, hogy nem burkolózott eme függöny mögé, végre jól megnézhettem magamnak. Hm… Nem is rossz. Persze, az én ízlésemnek túlságosan szõke… De… Meg kell vallanom, hogy markánsan szép arca a szívemig hatolt. Jégkék szemei elgondolkodva pásztáztak, s egyszercsak észrevettem, hogy most nem szorítja pengevékonyságúra a száját, s tekintetében sem ül az a megvetés és undor, amit pedig eddig mindig kiolvashattam belõle, ha rám nézett. Valahogy… Az egész arckifejezése megváltozott. Mintha eltûnt volna a jéghideg énje. Az a "nyavalyás Malfoy", akit ismertem és megvetettem, hirtelen "Draco"-vá, egy szerethetõ valakivé vált. Néztem szépen ívelõ, telt ajkait… S belémhasított, hogy mennyire hasonló Harry-éhez… Neki is ilyen szép vonalú, telt, szinte lányos szája van… Amit olyan mennyei gyönyörûség csókolni… Alig gondoltam ezt végig, elöntött a forróság. Alámerültem, a víz alá, hogy kissé lehûtsem magam, nem valók most ide az ilyen gondolatok. Aztán, mikor felbukkantam; meglepõdtem, mert ott volt, pontosan elõttem. Nyilván, míg én a habok közé merültem, közelebb úszott. Ott "álltunk" egymástól alig néhány centire, s szó nélkül fürkésszük a másik tekintetét… Hirtelen kinyújtja a kezét, s elsimogatja az arcomra tapadt hajszálakat… Aztán hirtelen vadul magához ránt; s úgy csókol, mintha az életet akarná kiszívni belõlem… Testembe azonnal berobban a kéjbomba. De nem… Ez nem lehet! Nem hiszem el, hogy nem védekezem, nem lököm el magamtól… Rájövök: nem tudom megtenni. Ahhoz túlságosan is ízlik a csókja… Viszonzom, s veszett módon csókolózni kezdünk, õ fél kézzel öleli a derekamat, kezeim önkéntelenül kulcsolódnak a nyaka köré… S lábaimat a dereka köré fonom. Szorosan összesimulunk, s bõröm felszikrázik a forróságtól, ami hirtelen elönti a testem. Vad vágy áraszt el. Már nem is akarom fegyelmezni magam, hagyom, hogy ösztöneim diktálják minden tettem. Közben valahogy a medence széléhez kerültünk, Draco még mindig csak fél kézzel tartja hátamat, a másikkal a medence szélébe kapaszkodik, hogy egyensúlyban tartson bennünket; csoda hogy az elõbb is fel nem borultunk, mikor szorosan rátapadtam… Kezeim önálló útra indulnak a testén, simogatom a hátát, mellkasát, lassan ujjaim lapos hasára csúsznak… Lágyan simogatom a selymes bõrt, miközben õ a nyakamat ízlelgeti… Felnyögök, ahogy forró lehellete meglegyinti a bõröm. Közben ujjaim megtalálják, amit keresnek. Szégyentelen természetességgel fonom õket férfiúi büszkeségére… Forró és kemény… Hát, tényleg kívánsz, Draco…?! Felsóhajt, mikor szorosabban kulcsolom köré ujjaimat, s lassan mozgatni kezdem a kezem… Hallom kéjes nyögéseit, ez még jobban felizgat, már nem is bírok magammal… Nem ismerek magamra… Elég ennyi elõjáték…?! Úgy tûnik igen, mert már csak egyvalamire vágyom… Felemelem a fejem, s közben elkalandozó fejét, visszahúzom magamhoz, éhesen tapadok a szájára… És ha már úgyis a kezemben tartom - magamba vezetem õt. Belesóhajt a csókba, s szorosabban markolva a csípõmet, mélyebben belém hatol… Aaah… Édes-ismerõs érzés árad szét bennem, s minden egyes lökéssel egyre intenzívebb lesz… Lehunyom a szemem, s átadom magam teljesen neki. Hozzámnyomja a testét újra és újra, légvétele egyre gyorsul; s ezzel változik a tempó is, egyre gyorsabb és gyorsabb, és merészebb lesz, most már követem én is, csípõnk egy ritmusra mozdul, már azt se tudom, hol vagyok, a kéj bekúszik minden érzékembe… Érzem, nagyon közel vagyok a csúcshoz… Egy pillanatra ránézek, ám aztán már elhomályosul a látásom, ahogy hatalmas rándulások közepette elérem a beteljesülést… Pont akkor, amikor õ is. Kinyitom a szemem, s gyönyörködöm teljesen megváltozott arcában, hunyt szemeire ráborul egy-egy kósza, vizes tincs, arca, pedig valami földöntúli elragadtatást tükröz… Ajkai félig nyitva, nedvesen csillognak… "Szeretem" - bukkan fel fejemben az õrült érzés. "Tényleg"… Hirtelen felocsúdik, én, pedig elrántom a fejem, nem akarom, hogy bámuláson kapjon. Eltol magától, de csak épp annyira, hogy azért közel legyünk egymáshoz. Halkan szuszogva, kutató tekintettel nézzük a másikat… Olyan hihetetlen ez az egész…
Aztán hirtelen megszólal:
- Hát… Ez jó volt - közli kissé rekedtes, bariton hangján, amiben most hiába keresem a gúnyos felhangot. Aztán elenged, s lemerül a víz alá. Mire felbukkan ismét, már a medence másik oldalánál van. Elfut a méreg. "Jó volt?!" Csak ennyi? S most itt hagy szépen, miután darabokra törte a szívemet?! Alábukom én is, mielõtt még meggondolhatnám, mit teszek. Odaúszok hozzá, de nincs erõm szemrehányásokat vágni a fejéhez. Inkább átkarolom a nyakát, és megcsókolom, olyan erõvel, hogy fogunk összekoccan. Nevetve kapja el a fejét, s vidáman néz rám…
- Máris hiányzom, Hermione? - kérdi. Hangjában valószínûtlen lágyság és gyengédség vibrál. Átöleli a derekamat, s most õ csókol meg engem, miközben én próbálok napirendre térni afölött, hogy a keresztnevemen szólított…
A csók egyre szenvedélyesebb lesz. Ismét kihátrálunk a medence széléhez, de most Draco ki is ültet a párkányra. Aztán õ is mellém, térdel. Alám, teríti a vastag fürdõlepedõjét, s eligazgatja rajta a testem. Aztán… Gyengéden végigcsókolja minden porcikámat… Oly higgadt és megfontolt, hogy nehezen hiszem el, hogy közben õ is majd megõrül a vágytól, pedig halványkékké olvadt szemei ezt tükrözik… Második szeretkezésünk már nem oly heves és kapkodó, mint az elsõ, de nem kevésbé szenvedélyes. S amikor egyszerre érünk másodszor is a csúcsra, s egyszerre kiáltjuk a másik nevét… Hát, ahogy visszagondolok, az több volt mint hihetetlen.
Aztán csak fekszünk csendben és fürkésszük a másik arcát. A szemeiben látom; tetszik neki a látvány, mikor rámnéz..
- Olyan a szemed, mint az olvasztott tejcsokoládé - mondja, s szája sarkában megbújik egy huncut mosoly.
- A tiéd meg olyan, mint téli éjjelen megcsillanó hold fénye a tó jegén - mondom önkéntelenül, mert valóban erre a képre emlékeztetnek, az ebben a pillanatban, ezüstkék szemek.
- Micsoda költõi véna! - jegyzi meg gunyorosan.
Nem szólok semmit erre. Felülök. Jó lesz visszamenni… Aludni is kellene… Elérti szándékomat, õ is feltápászkodik. Magamra öltöm hálóingemet, meg a köntöst. Mire felnézek, már õ is köntösben áll elõttem; lassan száradó hajából arcára buknak a megszokott tincsek. Odaadom neki a törülközõt, amit ebben a percben hajtogattam össze. Felveszem a sajátomat a földrõl, s elindulok kifelé. Egyszerre lépünk az ajtóhoz. Elõzékenyen kinyitja nekem és elõreenged. Kilépek. Követ õ is, aztán csukódik utánunk az ajtó.
Kint olyan természetesen kulcsolódnak egymásba az ujjaink, mintha mindig is így sétáltunk volna. Ballagunk a néptelen folyosókon, kéz a kézben. Hamarosan elérjük azt a lépcsõkanyart, ahol el kell válnunk; õ lefelé indul, én felfelé. Mielõtt az elsõ lépcsõfokra lépnénk, még visszanézünk… Szemeiben valami megfejthetetlen fény csillan meg… Int, és elsiet. Én meg… Tûnõdve lépegetek felfelé… Vajon, mi lesz ebbõl?
Másnap egy elsõs mardekáros kislány állt meg elõttem szepegve, s villámgyorsan a kezembe nyomott egy összehajtogatott pergament. Aztán elrohant, mintha attól félne, hogy megátkozom… Csodálkozva álltam, kezemben a pergamennel, ami takaros borítékká van hajtogatva, épp csak pecsét nincs rajta. Levél… Tõle… Szívdobogva nyitottam szét. Rajta méregzöld tintával a következõ sor: "Ha akarod, folytassuk. Draco"
Szemöldököm a homlokomra szökken. Ez volt az a reakció, amit nem vártam… Töprengve összehajtottam a levelet és felmentem a klubhelyiségbe. Úgy döntöttem, megírom a választ Draco-nak…
De még magam se tudtam, hogy mit. Leültem az asztalhoz, törtem a fejem, pennával a kezemben. De valahogy nem jöttek a szavak. Hirtelen lecsöppent egy kicsi tinta; pont a levélre. Azonnal beszívódott. Hát, ezt sejthettem volna! Nagyot sóhajtva leírtam ezt a mondatot próbaképpen: "Jó lenne, ha folytatnánk.. " Az írásom azonnal eltûnt… Helyette, kisvártatva, idegen betûk jelentek meg a lapon, méregzöld tintával: "…lenne…?" Ez mindent eldöntött. "Folytassuk" - írtam merészen. S a következõ pillanatban újfent megjelentek a zöld betûk: "ma este, éjfél, ugyanott." "Ott leszek"- írtam. "Ezt el is várom!" - érkezett a válasz, szinte azonnal. Felnevettem, mert ehhez az utolsó mondathoz hozzáképzeltem gunyoros hangját, és szemében, azt a hamis fényt…
Éjszakai találkánkon pontos voltam, mint a prágai óramû. Õ, már ott volt. Állt a medence mellett, pizsamanadrágban, fedetlen felsõtesttel. Szõke haja a homlokába hullt, ahogy lenézett rám, ahogy ott álltam elõtte; karjai összefonta a mellkasa elõtt. Csak állt, mint egy szobor, s nézett. De abban a tekintetben, annyi minden benne volt… Bátorságot merítettem kékezüst szemeinek pillantásából, átkaroltam a nyakát, s forrón megcsókoltam. Abban a percben, a "szobor" karjai a derekamra kulcsolódtak, s visszacsókolt. Elvesztünk egymásban… S azóta is, bármennyi idõt is töltöttünk már el azóta egymással, bármikor is találkozunk; soha nem kezdeményez. Mindig nekem kell megtennem az elsõ lépést.Mert õ a Jég.

[anneke]

A másikat.. Azóta ismerem, hogy idekerültem az iskolába, s szinte azonnal barátok lettünk. Alig valamivel magasabb nálam, vékony, szikár, de izmos teste kirobbanó erõt rejteget magában. Õ a Tûz… Lányosan szép arcában, hatalmas, mandula alakú smaragdzöld szemei csak úgy izzanak, ha haragszik, vagy ha jókedvû. Tudom, belsõ tûz ez. Csak én ismerem; meg talán Ron és Ginny, hogy a nyugodt, szinte szenvtelen külsõ alatt, micsoda tüzes indulatok forronganak. Õt nem lehet, nem szeretni! Szinte abban a pillanatban, beleszerettem, hogy kezdtem ráeszmélni, õ fiú és én lány… Mindent imádtam, és imádok rajta! A kisfiús mosolyát… Az ébenfekete, szénaboglyához hasonlatos haját, amelyet, hasonlóan az enyémhez, nem lehet tisztességesen megnöveszteni… Különben neki is félhosszú, akár Draco haja, de ez látszik rajta legkevésbé… Karcsú alakját… A nevetését… Még akkor is találtam benne szeretnivalót, ha épp dühös volt rám valamiért, vagy Ronnal kinevettek a tanulási mániámmal… Ha pedig - s az után a sok tragédia után, ami történt vele, nem is csoda - magába roskadva, hallgatagon ült, szerettem volna mellé ülni és csak együtt hallgatni vele. Aztán… Kezdett õ is felfigyelni rám… Barátságunk lassan szerelemmé édesedett… Saját bevallása szerint, negyedikben kezdett rádöbbeni, hogy mást jelentek számára egy barátnál. Különösen, mikor Vitrol azt, a cikket írta rólunk. Annyiszor kellett elmondania, hogy "Hermione nem a barátnõm…" Hogy egyszercsak felmerült benne, hogy, de már miért is ne lehetne?
Persze, ahhoz, hogy ezt nekem is bevallja, még kellett egy év… Mert egészen pontosan ötödév végén jöttünk össze nyáron… Bár a vizsgák után, mikor vigasztaltam, végre elcsattant köztünk az elsõ csók…
Igen, nyáron. Akkoriban csatlakoztunk a Rendhez, egyelõre csak külsõsként, hiszen még nem töltöttük be a tizenhetet… Anyáék már csak szomorú megszokással vették tudomásul, hogy idén sem töltöm otthon a vakációt. Ugyanis úgy gondoltam, hogy talán hasznomat veszik a bázison, és még a vizsgáimra is tudnék nyugodtan készülni. Harry is jönni akart, egyrészt, mert semmi kedve nem volt Dursley-éknél tölteni megint a nyarat, másrészt pedig õ is hasznára akart lenni a Rendnek. És rábeszélte Dumbledore-t, hogy vigye magával egy küldetésre…
Szóval, ott voltam. Tanulgattam, segítettem Molly-nak rendben tartani a házat, ilyesmik. Harry-vel egyszerre érkeztünk ugyan, de õt, mint említettem, magával vitte Dumbledore… Aztán az öreg visszajött… Egyedül. Óvatos faggatózásomra közölte, hogy megbízta Harry-t egy kisebb feladattal, hogy kipróbálhassa magát… De egyáltalán nem veszélyes… És különben is, két nap múlva már itt is lesz. Na, igen. Molly-val versenyt aggódtunk. Tudtuk, Harry van olyan forrófejû, hogy nem csak azt végzi el, amit rábíznak… De mindegy, Dumbledore két napot mondott… Hátha igaza lesz, most az egyszer… A két nap eltelt. Aztán a harmadik is… Szent Seprû, ekkor már félholt voltam az aggodalomtól! Addig se aludtam valami sokat, de a harmadik éjszakát végigvirrasztottam… És végigbõgtem… Egyfolytában az járt a fejemben, hogy Harry meghalt… Meghalt anélkül, hogy én bármit is mondtam volna neki az érzéseimrõl. Nem mondtam el neki, még azon az õrült éjszakán sem, amikor elõször megcsókolt, és amikor megtapasztaltam, hogy milyen szenvedélyes tud lenni, mert nagyon hamar a kandalló elõtt fekve találtuk magunkat, és ha én nem józanodok ki, az utolsó pillanatban, ki tudja még, hová fajulhatott volna a gyengéd játszadozás… De az érzelmeinkrõl akkor még nem esett szó. Legalábbis, én nem mondtam neki semmit… Nem mondtam el neki, hogy harmadik óta szeretem, és hogy úgy érzem, örökké szeretni is fogom… Amikor most eszembe jutott forró ölelkezésünk, csak még jobban rázott a zokogás. Aztán… Nagy nehezen elaludtam… De úgy, éjjel egy körül lehetett, mikor felriadtam, arra, hogy odalent; szokatlanul nagy a jövés-menés. Ijedt hangokat hallottam, lábak dobogását, folyadék-csobogást… Suttogó beszédet, és fojtott kiabálást. Villámgyorsan magamra rántottam köntösömet, s lerohantam a konyhába. Ahol is szörnyû látvány tárult a szemem elé… Minden félelmem beigazolódni látszott… Harry ott feküdt, csukott szemekkel, halottsápadtan, a hatalmas konyhaasztalon, s testét mindenhol rút, perzseléseknek tûnõ sebhelyek borították.
- Merlin Szakállára! - sikoltottam fel - mi van vele?!
- Hermione! - fordultak egy emberként felém, a konyhában lévõ felnõttek. Futólag rájukpillantottam: Mordon, Tonks, Lupin, Emmeline Vance és Madam Pomfrey - ez utóbbi két boszorkány kezében tálkát és puha rongyot szorongatva, sebgyógyító elixírrel mosogatták Harry sebeit. És persze, Molly is ott toporgott. Õ lépett oda hozzám, és tette nyugtatóan a vállamra a kezét.
- Nyugodj meg, nincs életveszélyben… Poppy és Em éppen azon fáradoznak, hogy életre pofozzák.
- De mégis, hogyan…
- Nem sokat tudunk - szólalt meg Mordon is, szokott recsegõ hangján - annyit sikerült csak kihúzni belõle Tonks-nak, hogy kikémlelt egy halálfaló-gyûlést… És majdnem lebukott. Aztán összeesett… Eltalálhatta pár kábító és egyéb átok..
"Merlinre…! - motyogtam magamban - ez rá vall…" Fehér lettem, mint a fal, és egyfolytában Madam Pomfrey-t figyeltem, hogy mit csinál. Egyszercsak letette a kezében lévõ tálkát, és felemelt egy palackot, ami eddig a pulton ácsorgott. Valami ezüstszínû folyadék lötyögött benne… Odalépett az asztalhoz, s Harry orra alá tartotta az üveget, mire õ köhögve nyitotta ki a szemét.
- Na végre! - sóhajtott fel Madam Pomfrey - tessék, idd meg! - nyomta a kezébe a palackot. Harry nem kérdezõsködött, lehúzta a fõzetet. Aztán körülnézett, miközben visszaadta a kiürült üveget. Meglátott engem… Szemei felragyogtak, s gyengéd, simogató fény költözött beléjük… Elmosolyodtam, erre õ is, s a következõ pillanatban újra lecsukódtak a szemei… S egyenletesen szuszogni kezdett.
- Na… - mondta Em, s egy mobilicorpus-szal felküldte Harry-t a szobájába. A két gyógyító nyugalma, rám is átragadt. Csak nem lesz most már semmi baj…
- Menj te is aludni Hermione - mondta szelíden Tonks - rád fér…
Ebben igaza volt. A három átvirrasztott éjszaka igencsak rányomta a hangulatomra a bélyegét… Meg a kondíciómra… Ásítozva ballagtam fel a szobámba; s ahogy bebújtam az ágyamba, már aludtam is.
Másnap reggel, pedig olyan boldogan ébredtem fel, hogy le se tudom írni. Tánclépésben röppentem a konyhába, hogy reggelit készítsek. Aznap magunkra hagytak minket. Mindenki. Még Molly is hazament, hogy az Odút is megrendezze kicsit. Egyedül voltunk… Reggeli készítés közben jutott eszembe, hogy talán már Õ is éhes lesz… Így aztán, miután ettem pár falatot - az izgatottságtól nem nagyon ment le semmi a torkomon, mert folyton az járt a fejemben, hogy üres a ház - összekészítettem pár szendvicset, meg egy bögre teát, egy tálcára, s - szívdobogva ugyan - de úgy döntöttem: felviszem a "hõsnek"…
Amikor beléptem a szobába, Harry még aludni látszott. Nem akartam zavarni, letettem a tálcát az ágy mellett lévõ szekrénykére, s elindultam kifelé. Ám, ahogy nyitottam volna az ajtót, utolért egy álomittas, dörmögõ hang:
- Hermione…?
Villámgyorsan megfordultam, s minden feltolult érzéssel a szívemben, odarohantam az ágyhoz és Harry nyakába borultam.
- Jaj, Harry! Ezt ne csináld többet! Majd belehaltam az aggódásba, hogy mi van veled! Úgy, de úgy örülök, hogy visszajöttél!
Harry gyengéden megsimogatta a hátam.
- Jól van, no… - dünnyögte - életben vagyok, nem kell izgulni…
Felültem, s kihúzódtam az ágy szélére. Észre se vettem, hogy kicsordultak a könnyeim. Gyorsan letöröltem õket, mert nem szerettem volna, ha sírni lát… De észrevette. Rátette a kezét az enyémre.
- Ne, sírj…
- Nem sírok… - szipogtam. Néztem õt, sebes homlokát - beszerzett még egy párat a meglévõ mellé - csillogó, zöld szemeit… Merlinre, ez a tekintet… Mélyen egymás szemébe néztünk… S én… Elvesztem. Testem forrón bizsergett, s ismét eszembe jutott az, az este, a vizsgák után… Harry tekintetét látva, neki is hasonló járhatott a fejében… De én tartani akartam magam. Hiszen Harry még fel sem kelt a betegágyból… Ám, úgy tûnik, õ másképp gondolta… Mert egyszerre csak rámkacsintva, megszólalt:
- Nem mondtam, hogy ellenemre volt az elõbbi pozitúra…
Elpirultam.
- De Harry - ellenkeztem - még nem vagy jól…
Kaján mosollyal megfogta a kezemet…
- Ezt majd én eldöntöm, jó? - kérdezte, s magára rántott, és már csókolt is, olyan vad vággyal, hevesen, mint elõször…
- Te vagy a gyógyszer, Hermione - suttogta, forrón, mikor ajkaink egy percre elváltak. Én nem szóltam semmit, csak visszacsókoltam… Bennem is fellobogott a tûz…
Egy pillanat alatt megszabadítottuk egymást a zavaró ruhadaraboktól, s már össze is fonódtunk. Simogattam, csókoltam a testét, édes száját, élveztem, ahogy bõre az enyémhez ér… Megborzongtam érintésétõl, csókjaitól… Feküdtünk egymás mellett, õ kissé meglassúdva ízlelgette ajkaimat, miközben ujjai össze-vissza vándoroltak testemen… Bõröm már lángolt, mint a tûz, egész testemben éreztem a kínzó vágyat, hogy az övé legyek, most, azonnal! Viszonoztam a simogatást, önfeledten becézgettük egymás testét, mígnem, a fehérizzásig hevítettük a bennünk égõ vágyat… Belenéztem csillogó szemeibe; s elvesztettem a fejem. Vadul magamra húzom õt, combjaim maguktól tárulnak szét; teljesen feltárulkoztam elõtte… Ahogy megérezte készségességemet, felszikrázott szemében a vágy… Gyengéden simogatta combjaimat, még jobban szétnyitotta õket, s közéjük nyomult. Felsikoltok, a kéjjel kevert fájdalomtól, amit érzek, de nem akarom, hogy abbahagyja, magamhoz szorítom a testét; lábaimat a derekára kulcsolom. Lassan, ringó mozdulatokkal kezdünk mozogni, s bennem minden lökéssel nõtt a kéj és a vágy. Behunyom a szemem, ahogy felgyorsul a tempó, hallom kapkodó légvételeit; kezeink egymásba kulcsolódnak… Végül már oly gyors lett, hogy követni se tudom, s a következõ pillanatban éreztem, ahogy eljut a csúcsra. Zihálva borult rám; s én gyengéden simogatom a hátát… Megpróbálom elfojtani magamban csalódottságomat, mert bizony én, még épp csak elkezdtem volna élvezni a dolgot… Egyszercsak felemelte a fejét, s gyönyörittas szemeivel gyengéden nézett rám…
- Ugye nem tévedek, ha úgy gondolom, hogy neked, nem volt olyan jó, mint nekem? - suttogta.
Elpirultam.
- Nem érdekes…
- Dehogynem - mosolyogott, s elhúzódott tõlem, s mellém feküdt. Gyengéden simogatni kezdte a testemet… Fölémhajolt.
- Kárpótollak édes… - susogta - csak kérlek, ne érj hozzám, rendben?
- Miért? - nyíltak tágra a szemeim.
- Mert megõrülök, már egyetlen érintésedtõl - suttogta szenvedélyesen - és most csak rád akarok koncentrálni…
Nem szólt többet, elkezdte. Módszeresen, végigcsókolta a testemet, kezdve a nyakamtól; egészen a hasamig, miközben kezét a combjaim közé csúsztatva, lágyan simogatta szemérmemet… Éreztem, ahogy megint elönt a vágy, forró nyelve és ügyes ujjai nyomán.. Aztán ujjait felváltotta a nyelve… Testem ívbe feszült a kéjtõl, ahogy puhán, finoman simogatni kezdte legérzékenyebb pontomat a nyelvével, pontosan tudva, hogy mitõl õrülök meg… Kezei közben a melleimet becézgették.. Össze-összerándultam a nyelvcsapásai alatt, testem és ölem is lángolt már, éreztem, hogy nem lehet messze a beteljesülés… Harry - vonaglásomat megérezvén - felemelte a fejét, s látva, hogy hová vezetett a kényeztetése; fölém térdelt, és újra belémhatolt. Felsikoltottam, mikor összekapcsolódtunk… Körmeimet a hátába mélyesztve egyre hangosabban nyögdécseltem, s valami eddig ismeretlen, mély érzés áradt el minden tagomban.. Tudtam; most… Még egy utolsó lökés… Már nem bírtam elfojtani a kéjes sikolyt… S a következõ percben eltûnt köröttem minden…
Amikor magamhoz tértem, és kinyitottam a szemem; tekintetem egy ragyogó, smaragdzöld szempár aggódó tekintetével találkozott.
- Jól vagy, kedves? - kérdezte Harry gyengéden.
Elmosolyodtam, mert roppant módon élveztem a testemben szétáradó, boldog elégedettséget.
- Soha jobban - nyújtózkodtam kéjesen, mint a macska - miért, mi történt?
- Elájultál…
- Uhh… - lepõdtem meg - aaaz… Azt hiszem, azért volt, mert… - hirtelen elpirultam, s nem folytattam a mondatot, de Harry továbbra is kíváncsian nézett rám…
- Hát… Amikor az elõbb a csúcsra értem, akkor elsötétedett elõttem a világ… Aztán arra ocsúdtam, hogy ébresztgetsz - suttogtam, roppant zavarodottan. Harry elégedetten vigyorgott.
- Akkor, látom, sikeres volt a manõver - kacsintott rám - esetleg… Van kedved, még egyszer…?
És már rántott is magával. Mert õ a Tûz…

[anneke]

Megborzongtam, ahogy ezek az emlékek átsuhantak a fejemben. Azóta eltelt két és fél év, s mi újra itt vagyunk a Roxfortban. Ki-ki a saját házában… Furcsa volt újra látni az ódon falakat… A régi hálótermet, amit megint Ginny-vel osztok meg, mint régen… Harry és Ron is egy szobába kerültek. A Griffendélbõl itt van még Seamus, Neville, Dean, Fred és George… Lee Jordan… a régi DS csapat. Azóta már kipróbálhattuk magunkat elégszer… Voltak kisebb-nagyobb harcok… A Grimmauld-teret, hol szerelmünk kiteljesedett; földig rombolták a halálfalók. A Bázis, ideköltözött a Roxfort falai közé. A Mardekár helyiségeiben mindössze ketten laknak: Draco és Perselus Piton. Õk ketten kötöttek szövetséget egyedül, Dumbledore-ral, a Mardekár-házból… És immáron, mindannyian teljes jogú tagjai vagyunk a Rendnek. Elmosolyodom, mert eszembe jut, a ballagási ünnepség… Ott még minden olyan tökéletes volt… Bíztunk a reményteli jövõben, a gyõzelemben… Én is felülkerekedtem bûntudatomon, és felszabadultan bolondoztam a régi iskolatársakkal… És Harry-vel is ajándékoztunk magunknak egy csodálatos éjszakát…
Hála Merlinnek, ide még nem ért el a front. Dumbledore még tartja a bástyákat… De nem… Most nem akarok erre gondolni, Pedig tudom, hogy azért vagyunk itt… Hogy harcoljunk, ha eljön az ideje…

De az én lelkemben most is harc dúl… Néhány hete, hónapja, történhetett… Valentinkor… Már nem is tudom… Olyan régen… Gyerekekre is vigyázunk itt, az iskolában. Néhány szülõ, aki úgy gondolta, itt nagyobb biztonságban tudhatja szeme fényét, elküldte ide a gyermekeit. Ezért minden úgy folyik, mintha tanítás lenne… A régi prefektusokat Dumbledore felkérte, hogy továbbra is lássák el eddigi tisztségüket. Mi pedig boldogan tettünk eleget a kívánságának. Esténként megtesszük hát, a szokásos járõrkörutakat, s figyelünk, ki ne szökjön valaki a kastély biztonságot nyújtó falai közüli. Mert már a parkban is veszély leselkedhet az óvatlanokra…
Egy ilyen körutam alkalmával, egyszercsak hangokat, nevetést, elfojtott zihálást hallottam elmenve egy teremajtó - mellesleg az SVK-terem elõtt. Láttam, hogy félig nyitva van az ajtaja. Óvatosan beljebb löktem, s elhatároztam, Valentin-nap ide vagy oda; szétzavarom a szerelmeseket. Ám az a látvány, ami odabent fogadott; az enyhén szólva, sokkolt.
A félhomályos terem közepén két magas alak álldogált szorosan összefonódva… A nekem háttal álló világosszõke haján ezüstösen csillant meg a holdfény… S a következõ minutumban meg is világította õket teljesen… S én, se köpni, se nyelni nem tudtam.
Draco volt az… És Harry… Félmeztelenül, szenvedélyesen átölelve egymást, csókolóztak… Felsõruhájuk rendetlen csomóban a földön hevert. Kinyitottam az ajtót teljesen és beléptem. Néztem egy darabig õket… Az, az igazság, hogy nem tudtam levenni róluk a szemem… Olyan… Szépek voltak, így együtt… És belém, megint belémnyillalt, hogy mennyire szeretem õket… Közben Harry ujjai Draco hajába túrtak, csókjuk egyre szenvedélyesebbé vált… Megköszörültem a torkom; mire szétrebbentek, s meglepetten néztek rám.
- Hello, Hermione - mondták kórusban.
Néztem õket. Kiszáradt a torkom. Nem tudtam mit mondani…
- Ti… Ti… - ennyire telt csak tõlem.
- Mi, micsoda? - érdeklõdött szenvtelen hangon Draco. Harry megszánt. Tudom, hogy Draco is értette, csak õ mindig megragadja az alkalmat, hogy zavarba hozzon. Akkor se hagyta ki a lehetõséget…
- Mi, szeretjük egymást Hermione - közölte Harry nyugodtan.
- Azt akarod mondani… Hogy te velem… És… Vele is…?! - hangom hisztérikus lett, mert a sokkból akkor kezdtem csak magamhoz térni; és az, hogy nekem is van mit takargatnom, csak még dühösebbé tett. A legjobb védekezés, a támadás.
- Miközben velem vagy, vele is viszonyt folytatsz?! Merlinre! Hogy tudsz hozzám érni, hogy tudsz megcsókolni, mikor… Mikor… - ziháltam a felháborodástól - és mióta?!
Harry szomorúan nézett rám, és nem felelt. Draco válaszolt helyette.
- Ötödik év elején jöttünk össze…
Leroskadtam egy padra. Harry-re néztem, aki továbbra is szomorú szemekkel nézett.
- Szóval… Már akkor is… Miért nem mondtad el? - néztem Harry-re. Az én tekintetem is szomorú lett.
Harry nem válaszolt. Összenézett Draco-val, s ismét a szõke szólalt meg.
- No nézd csak, Harry… Közös barátnõnk most éppen felelõsségre von téged. Éppen õ…
Ez övön alul volt. Közös barátnõ?! Csak nem…
- Csak nem azt akarod mondani… - hangom zavart.
- Igen - bólintott Harry - tudtuk, hogy mind a kettõnkkel…
- Szóval, hogy mind a kettõnkkel kavarsz.. - jelentette ki Draco.
- Ti… Megbeszéltetek engem egymással?! - csattantam fel.
- Hermione… Gondolkozz már egy kicsit… Mit gondolsz, hogy esett az Harry-nek, mikor tõlem kellett elõször hallania, hogy összejöttünk? Te, pedig egy árva szót sem szóltál róla… - Draco hangja nem volt támadó, én mégis annak éreztem - pedig állítólag, szereted…
Ez, az utolsó mondat nagyon a szívembe szúrt. Ráadásul Harry szinte egész végig hallgatott. És az volt a legszörnyûbb az egészben, hogy igazuk volt! Ezt a helyzetet, nem tudtam, hogy kezelni. Fogtam magam, és kirohantam a terembõl. Alig értem a lépcsõfordulóhoz, mikor már eleredtek a könnyeim.

[anneke]

Azóta… Kerülöm õket. Mondjuk, Draco-t nem nehéz, szerintem õ inkább meghalna, mintsem, hogy feljöjjön a Griffendél helyiségeibe… Hogy vajon hol találkozgathatnak Harry-vel? De nem… Nem akarok, most erre gondolni. Szóval Draco-val könnyû volt elkerülnünk egymást. Harry-vel már nehezebb, de azt is megoldottam valahogy… Nem bírtam volna a szemükbe nézni, azok után. Tudtam, hogy Draco-nak igaza volt, amikor azokat a szörnyû szavakat a fejemhez vágta… És ahogy Harry nézett rám… És az volt a legrosszabb az egészben, hogy úgy éreztem, õ már meg is bocsátott nekem… Csak én nem tudtam megbocsátani, magamnak… Igen, becsaptam õket… És magamat is, amikor elhessegetni próbáltam a bûntudatot a lelkembõl… S most… Pár hónappal a történtek után, kezdem másképp látni a helyzetet. Mostanra már sikerült elfogadnom az õ szerelmüket is. Egyébként… Egyszer-egyszer láttam õket, kézenfogva sétálni a parkban, mikor már leszállt az est… Vagy a könyvtárban, amikor már végképp nem bírtam a magányt - Ginny-t tudatosan martam most el magam mellõl - és a süket csöndet, és felmentem valami olvasnivalóért. Ültek az asztalnál, Harry tûnõdve nézett maga elé, Draco pedig halkan magyarázott neki valamit…
Estérõl-estére csak gondolkodom… Mit tegyek? Szeretem õt… Õket… A manóba, hát MIND A KETTÕT!!! Éjszaka közepén riadok fel, mikor szinte ordítva robbannak a fejemben ezek a szavak. Igen… Akarom… Mindkettõt… De hogyan? Vajon meg tudnak majd bocsátani nekem? Eszembe jut a néhány nappal ezelõtti beszélgetésünk, Ginny-vel. Már éppen lehiggadtam, és hajlandó voltam beszélgetésbe elegyedni. Vágytam az emberi szóra. Ginny ezt megérezte, s miután túl voltunk a bocsánatkérésen, finoman rákérdezett, hogy mi van velem. Én meg rázúdítottam, az egész dilemmát, meg a zavaros gondolatokat, mik az elmémben kavarogtak. És Ginny megcsóválta a fejét, mikor meghallotta, hogy hezitálok.
- Szereted õket, Mio? - kérdezte.
- Igen - válaszoltam sóhajtva.
- Akkor, minek töprengsz még?!
- Ha tudnád, kettõnkön mennyit törtem a fejem - feleltem bánatosan.
- De végül, jól döntöttél - kacsintott rám, és megcsókolt. S egy idõre elfeledkeztem a problémáról…
Most azonban újra rám törnek a kétségek. Bár a szívem mélyén tudom, mit kellene tennem, mégis habozok. Be kell vallanom; félek. Félek, hogy mit fognak mondani, hogy… Szorosan behunyom a szemem. Nem. Most nem akarok ezzel foglalkozni. Aludni akarok, aludni, aludni, aludni…
A másnap hajnal újra az ablakban talál. És ismét a tegnap éjszakai gondolatok cikáznak a fejemben. És a végén mindig ugyanaz: akarom õket… De félek…
Az egész napot a szobámban töltöm. Olvasgatok… De nem köt le. Gondolkodni sem tudok. Agyam kikapcsol. Megbosszulja magát a több napi virrasztás… Elalszom, a könyv kiesik a kezembõl. Arra riadok, hogy az ablakon besüt a Hold, és a szoba félhomályos, a kintrõl beszûrõdõ fáklyafénytõl. Csak nézem a Holdat… S elhatározásra jutok. Belépek a zuhany alá, s hosszan folyatom magamra a vizet. Ettõl mindig felfrissülök. Hamarosan, tiszta fejjel, újult étvággyal lépdelek a nagyterem felé. Vacsoraidõ van…
Késõbb céltalanul bolyongok a kastélyban. Illetve, nagyon is céltudatosan, de ezt még magamnak is alig vallom be. Úgy teszek, mint aki a szokásos körútját járja; de valójában tudom, mit keresek… Minden üres terembe benézek, és felmegyek a könyvtárba is. De… Sehol senki. Vajon hol lehetnek? Sem Harry, sem Draco nem jött vacsorázni… Tûnõdöm, hogy ez, vajon csak nekem tûnt-e fel… Hirtelen ott találom magam a harmadikon, az elõtt a bizonyos gobelin elõtt… S megjelenik egy díszesen faragott ajtó… Habozás nélkül benyitok, s megdobban a szívem… Hát itt vannak…! A Szükség szobája, most nagyon lakályos: hatalmas kandalló, kényelmes fotelok, egy asztal… Ágy… A kandalló elõtt, a puhának tûnõ szõrmén, pedig ott fekszik az én két szerelmem… Csókolóznak… Egyelõre még ruhában… Becsukom az ajtót, s megköszörülöm a torkom. Felnéznek… S örömteli csodálkozást vélek felfedezni szemükben. Óvatosan közelebb lépek… Úgy tûnik, mintha õk is hallanák, milyen hangosan dobog a szívem…
Õk ez alatt már elhelyezkednek a szõrmén, törökülésben, s zilált ruházatukat igazgatják.
- Gyere, ülj le közénk, Hermione! - int nekem vidáman Draco.
Lassan én is leereszkedem a sarkaimra, velük szemben. Várakozó, feszült a csend.
Tudom, nekem kéne megszólalnom… Újfent megköszörülöm a torkom.
- Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek… A múltkori miatt… - kezdem bizonytalanul - nem kellett volna úgy elrohannom, sajnálom.
- Megértettük, hogy miért viselkedtél így - jelenti ki Harry - és egyáltalán nem haragszunk rád…
- Mellesleg, Harry utánad akart menni, hogy visszahívjon, én beszéltem le róla - szúrja közbe Draco - mondtam, hagyja, hadd dühöngd ki magad. Utána majd úgyis visszajössz, ha értelmét látod…
- Értem - mondom lassan, aztán eszembe jut, hogy Harry-vel még van tisztázni valónk - örülök, hogy nem haragszol… - folytatom - Fõképp tõled akartam bocsánatot kérni, Harry. Tudom, rondán viselkedtem veled. Nem mondtam el, hogy Draco és én… Szóval, hogy összejöttünk. Kérlek, ne haragudj rám… Azonnal szólnom kellett volna, tudom. De féltem…
- Hermione - fogja meg a kezemet Harry - hidd el, én nem haragszom. Miért is haragudjak rád azért, mert szeretsz valakit, akit én is szeretek? - teszi hozzá hamiskás mosollyal.
Elmosolyodom én is.
- És ha valaki más lett volna?
Harry szeme elfelhõsödik. Tûnõdve néz rám.
- Hát… Még Ront, meg tudnám érteni…
- Na és ha valaki, egészen más…?
- Azokat meg élbõl elátkozza - szól közbe Draco - Hermione, ne feszítsd túl a húrt… Csak nem azt fontolgatod…
- Dehogyis! - rázom a fejem - csak…
- Semmi csak. Hermione… Ha szereted Harry-t, ne csald meg. Se mással, se velem.
Felnézek Draco-ra.
- Ez a másik dolog, ami miatt itt vagyok - mondom elszántan - Draco… Azt akarom, hogy tudd… Nem azért jöttem össze veled, mert ráuntam Harry-re és kellett valaki más, hanem azért mert… - nagyot nyelve kimondom - belédszerettem.
- Én is szeretlek - közli közömbös hangon Draco - de ez ne zavarjon…
Azt hittem, nem jól hallok. Soha… Soha, de soha nem mondta ezt nekem, azok alatt az évek alatt, amit együtt töltöttünk. Még a szeretkezés utáni, nagy õszinteségi rohamaiban sem. Soha.
- Draco… - nézek rá, s szememben lehet, hogy csillog néhány könnycsepp - mit mondtál, az elõbb…?
Draco egy pillanatra elnéz rólam, de aztán megint visszafordítja a fejét. Látszik, hogy zavarban van.
- Azt… Hogy szeretlek - dünnyögi végül.
Nem bírom tovább… A nyakába borulok, s forrón szájon csókolom. Oh, Draco…
- Na, végre! - szólal meg vidáman Harry - ez már rég esedékes volt - teszi hozzá.
Zihálva válok el Draco-tól, s most már nem is húzódom el tõlük nagyon. Inkább még közelebb ülök. Csend van, s vidáman nézegetjük egymást. Szent a Béke! A két fiú huncutul összekacsint.
- Nyertünk! - aztán hozzám fordulnak - és most, hogyan tovább?
Nagy levegõt veszek.
- Szeretném folytatni… Mind a kettõtökkel.
- Úgy, ahogy eddig? - kérdezi Harry.
- Hát… Nem egészen… Mind a kettõtöket akarlak…
- Egyszerre?! - kérdik kórusban, de hangjukban nyoma sincs a szörnyülködésnek.
- Akár, úgy is - bólintok zavartan. Mesmeg az, a huncut összekacsintás.
- Jól van, te nyertél - mondja Draco durcásan.
Harry vigyorog, mint a tejbetök, én meg nem értem az egészet.
- Elárulnátok, mirõl beszéltek? - érdeklõdöm.
- El, mert kifúrja az oldalad, a kíváncsiság - vigyorog Draco - fogadtunk, hogy mit fogsz csinálni…
- Azt mind a ketten sejtettük, hogy elnézést kérsz, amint lehiggadtál - folytatja Harry - ami a többit illeti… Az én tippem jött be.
- Miért, mi volt a tipped?
- Nagyjából ez, ami történt - mutat körbe Harry. Elmosolyodok.
- Te, mit tippeltél? - kérdezem Draco-t.
- Én pesszimistább voltam - von vállat. A vigyort lehetetlen letörölni az arcáról - én azt mondtam, elnézést kérsz a viselkedésed miatt, aztán elküldesz minket a Halál faszára - közölte fesztelen, társalgási stílusban.
- Volt egy olyan verzió is - bólintok - de aztán… A szerelem legyûrt minden kétséget…
Egymásra mosolygunk. Ám engem nem hagy nyugodni a kíváncsiság. Már azóta meg szerettem volna kérdezni, amióta tudom, hogy õk ketten…
- Kérdezhetek valamit?
Érdeklõdve néznek rám.
- Nosza.
- Szóval… Ha ti egymással… Vagytok… Akkor hogy lehet… Hogy… Hogy velem is…?
- Ó, szent együgyûség! - sóhajt fel Draco, majd hozzáteszi - hallottál már valaha a biszexualitásról, Hermione kedves?
- Hogyne hallott volna - szól közbe Harry, majd rámnéz - ezt a kérdés meglep, Hermione. Akkor mi is kérdezhetnénk tõled ugyanúgy, hogy, hogy lehet, hogy te velünk, meg Ginny-vel is…
Elpirulok. A manóba, hát errõl is tudnak? Pedig azt hittem, ez csak a mi titkunk…
- Ti mindenrõl tudtok, ami velem történik?! -csattanok fel, de haragom nem igazi.
- Nyitott könyv vagy elõttünk, Hermione - vigyorog Draco.
- De most komolyan… - sóhajtok - én abba bele se gondoltam, hogy mi az, igazából, ami Ginny és közöttem, van… Mert eddig én csak az egyik, vagy csak a másik oldaláról hallottam ennek a dolognak… Arról ritkábban, hogy van, aki mind a két nemmel…
- Ez azért van, mert ti, muglik, mindent olyan egysíkúan láttok - közli Draco teljes varázsló-felsõbbrendûségének tudatában, de megpillantok a szemében valami huncut fényt, ami elveszi a mondat élét…
- Ti, varázslók, meg olyan extravagánsak - grimaszolok. Összenevetünk.
- Ebbe bele kell rázódni, kedvesem - mosolyog rám Harry gyengéden - most már te is közénk tartozol… Boszorkány vagy, ha jól emlékszem…
Elnevetem magam, és vállat vonok. Aztán kísérletet teszek arra, hogy felálljak, mert úgy gondolom, itt az idõ, hogy magukra hagyjam õket.
- Na jól van, én megyek is - mondom; ám õk nem hagyják, hogy felálljak, ketten, kétfelõl húznak le magukhoz.
- Ugyan, Hermione, maradj - mondják egyszerre.
- Jó-jó… - mosolygok - de mégis, mit akartok, hogy csináljak? Talán nézzem…?
- Tényleg csak nézni akarod, Hermione? - néz rám kacsintva Harry, s zöld szemeiben megcsillan az a hamiskás fény…
- Tudjátok, mit? - lobban fel bennem a merész kíváncsiság - tényleg szívesen nézném…
A két fiú egymásra pillant. Aztán egyszerre vonják meg a vállukat; s mire észbekapok, már szenvedélyesen csókolóznak. Lélegzetvisszafojtva nézem a nem mindennapi látványt: a két ölelkezõ férfit, amint szenvedéllyel telve csókolják egymást… Közben Draco már meg is szabadította Harry-t a feleslegesnek ítélt ruhadaraboktól, de Harry se marad tétlen: villámgyorsan rángatja le õ is Draco ruháit; simogatja, csókolja a testét, ahol csak éri, hát igen, ráismerek; velem is ilyen heves a drága… Érzem testemben a növekvõ vágyat… Merlinre, sose gondoltam volna, hogy egyszer majd két szeretkezõ férfi látványa fog felizgatni… Nézem, ahogy Harry, Draco fölé hajolva, gyengéden csókolgatja a testét, harapdálja a mellbimbóit, miközben kezei sem pihennek: gyakorlott mozdulatokkal simogatja Draco férfiasságát… Hallom kéjes sóhajaikat… És mégjobban felizgulok. Szinte észrevétlenül, kezem megindul a talárom csatja felé… Néhány perc, s fehérnemûben térdelek kedveseim mellett. Majd némi habozás után… Azt is leveszem magamról. Odakúszok Harry és Draco mellé. Az elõbb lehetett helycsere, míg én a vetkõzéssel voltam elfoglalva: mert most Draco hajlik Harry fölé, s merészen, a szájával izgatja õt… Odahajtom a fejem Draco-é mellé. Ezt még sosem tettem meg Harry-nek. Nem is tudom miért, pedig õ már sokszor kényeztetett engem így… Itt hát az idõ, hogy viszonozzam… Draco, ahogy megérzi, hogy ott vagyok mellette, át is engedi a terepet, s én folytatom, amit õ elkezdett. Elõször csak kóstolgatom nyelvemmel, a forró és duzzadó férfiúi díszt; ám egyre merészebbé tesz a testem egyre jobban tomboló vágy… Teljesen a számba veszem, nyelvemmel, kezemmel simogatom, miközben a fejemet ritmikusan mozgatom; fel-le… Merlinre! Mit is mûvelek?! De nincs idõ ezen tûnõdni, mert Draco újfent csatlakozik hozzám, és együtt csináljuk… Hallgatom Harry kéjes nyögéseit, érzem, hogy ujjai a hajamban kotorásznak… Aztán egyszercsak a derekamon érzem õket. Végigkúsznak a combjaimon, megfordít. Úgy, hogy teljesen hozzám férjen. Lehunyom a szemem, mikor kutató nyelvét megérzem a szemérmemen… Halkan zihálok… Aztán felvetem a fejem. Hanyatt döntöm Draco-t is, s most rá vetem magam; saját vágyam merésszé tesz, simogatom, nyalogatom a testét, élvezem a selymes bõr tapintását, kezem férfiasságára kulcsolódik, s gyakorlott mozdulatokkal kezdem masszírozni. Aztán az újonnan felfedezett technikát is bevetem: számba veszem a merev szerelemnyilat, s szopogatni kezdem, mint a nyalókát…
Aztán hirtelen hanyatt fekve találom magam. Harry térdel felettem, vágytól izzó szemekkel néz le rám… Lábaim maguktól tárulnak szét elõtte… Lehunyom a szemem, s testem összerándul a kéjtõl, mikor belémhatol. Ritmikusan mozogni kezdünk, karjaimat nyaka köré kulcsolom, lélegzetem egyre gyorsul… Aztán megérzem, hogy õ is összerándul; de másképp, mint eddig bármikor… Kinyitom a szemem, s megpillantom mögötte Draco-t, aki szintén gyönyörittas szemekkel mozog… bele se akarok gondolni, hogy mi történik itt… Mozogni kezdek én is, felveszem a ritmust, amit kedvesem diktál, miközben halványan érzem, még egy test lökéseit… Zihálásunk egyre hangosabb lesz; s mind a kettejük kéjes nyöszörgését hallom, oh…
Testemben az õrült kéj és gyönyör a tetõpontra hág… Már nincs is messze a csúcs… Szemem lehunyom… S ebben a pillanatban érzem, hogy Harry már megint elõttem jutott el oda, ahova én még csak vágyom… S mire kinyitom a szemem, tekintetem már egy ezüstkék szempár tekintetével találkozik.
- Harry egy kicsit kidõlt - zihálja Draco, s keményen markolva csípõmet, még mélyebben merül belém - gondoltam, befejezem, amit õ elkezdett…
Nem szólok semmit, csak magamhoz ölelem, s megpróbálom felvenni a tempót, de az olyan gyors, hogy követni sem tudom, de mindegy most, mert már olya közel a gyönyörérzés tetõfoka… Gyorsabb tempót is követelek, igen, még, még, gyorsabban… Ez az… Szemeim ismét lecsukódnak, ahogy testemet elárasztja az édes kéj, még néhány lökés… Hallom Draco kéjes sóhajait; érzem lehelelletét a bõrömön, ez mindennél jobban felizgat… Még… Még… Még… Igen… Testem összerándul a belém hasító elementáris erejû gyönyörtõl; hangosan felkiáltok… Pont ebben a pillanatban Draco is a csúcsra ér, testünk együtt feszül meg, s ernyed el… Oh…
Csak fekszem. Leírhatatlan gyönyör rázza meg testem minden porcikáját. Ez a tökéletes boldogság állapota… Draco kicsúszik belõlem, egy mély sóhaj kíséretében, s aztán csak fekszünk, lassuló légvételeink, töri csak meg a tökéletes csöndet
- Ne haragudj, Hermione - hajol fölém, néhány pillanattal késõbb Harry.
Elmosolyodom, s elsimogatom, szemébe lógó tincseit.
- Semmi baj, édesem. Úgy látszik, mi valahogy nem vagyunk egy ritmusban…
- Majd ráéreztek egymásra… - hajol most fölém, Draco is. Harry kissé szemrehányón néz rá.
- Draco - dünnyögi - ezt ne csináld többet… Meg akarsz, ölni…?
- Sajnálom - von vállat Draco, de az arcán minden látszik, csak a sajnálkozás nem - nem tudtam ellenállni, a formás hátsódnak…
Aztán hozzám fordul.
- Na milyen volt az élmény, Hermione?
Most erre mit mondjak?! Furcsa volt… Elhatározom, hogy õszinte leszek.
- Az, az igazság, hogy kicsit furcsa volt. De nagyon élveztem - teszem hozzá.
- Ezt örömmel halljuk - mosolyognak rám a kék és zöld szemek. Aztán összevillan a két szempár, s mind a ketten fölém hajolnak.
- Most te következel, Hermione - suttogja Harry és lecsap a számra. Mmmm… Édes a csókja, mint a méz… Beletúrok a hajába, miközben éhesen viszonzom a csókot. Belebonyolódunk rendesen, s közben kutató ujjakat érzek a testemen, de már nem is érdekel, hogy kié… Én csak fekszem behunyt szemmel, és hagyom, hogy kényeztessenek… Simogató ujjak vándorolnak testem minden hajlatán; cirógatják a mellemet, a combjaimat… Széttárom õket, hogy jobban hozzám férjenek… S megborzongok, mikor megérintik szemérmemet… Aztán a simogató ujjakat egy puha nyelv váltja fel… Szemem lassan kinyitom, s megpillantom Draco szõke fejét a lábaim között; Harry pedig épp a melleimet becézgeti… Nem is tudom, melyikük hoz lázba jobban. Draco forró nyelve, vagy Harry gyengéd ujjai… Érzem, ahogy egyre nõ testemben a tomboló kívánság; lassan vonaglok a padlón, ahogy játszanak velem… Most helyet cserélnek éppen… Áhh! Ezt már nem bírom; Harry annyira jól csinálja…! Magamhoz húzom Draco fejét, és éhesen tapadok a szájára; miközben el-elhaló sikolyaim érdekesen szakítják meg a csókot… Hirtelen elkapom a fejem… Zihálok. Nem bírom… Akarom õket… Mind a kettõt…
- Gyertek… Gyertek belém… - nyögöm elakadó lélegzettel - mind a ketten…! Egyszerre…!
A kívánságom meglepi õket, látom. Harry is abbahagyja az izgató játszadozást szemérmemmel, és felnéz.
- Biztos, hogy ezt akarod, Hermione? - kérdezik egyszerre.
Bólintok. Nem akarok belegondolni, hogy mit kértem. Csak akarom… Hanyatt döntöm Harry-t, és ráfekszem. Felsikoltok a belémhasító édes érzéstõl, mikor testünk összekapcsolódik. Õ megmarkolja a csípõmet, kissé megemel; s lassan, ritmikusan mozogni kezd. Lehunyom a szemem, ahogy átjárja testemet, az ismerõs kéj… Kezeimmel vállába kapaszkodom, s én is mozgatni kezdem a csípõmet, lassú köröket írva le vele. Agyamat egyre jobban elönti a vágy és a gyönyörûség… Fel-felsikoltok a kéjtõl, légvételeim egyre gyorsulnak; s közben elégedetten hallgatom Harry gyönyörrel teli nyögéseit… S ebben a pillanatban térdel mögém Draco, s elõször csak ujjaival hatolva belém, simogatni kezdi hátsó nyílásomat… Aztán belémhatol. Testem összerándul a gyönyörrel kevert fájdalomtól; ám nagyon gyorsan elmúlik, ahogy mélyebben és mélyebben érzem magamban õt… Egyszerre mozdulunk, egy ritmusra. Minden porcikám remeg, a bõröm lángol, vérem tûzfolyóként száguld ereimben… Már nem tudom visszafogni magam, egyfolytában sikoltozom, érzem, már nem kell sok… Hallgatom két kedvesem felajzott hörgéseit, és érzem, hogy Harry is nagyon a határon van már… S ebben a gyönyörteli pillanatban… Megtörténik az, ami eddigi kapcsolatunk történetében, még soha: egyszerre érünk a csúcsra; Harry és én. S utána nem sokkal, Draco is követ minket. Szétválunk, remegve; Harry végigsimít borzongó testemen, s nekem talán csak ez az utolsó érintés kellett a teljes öntudatvesztéshez… Elsötétül elõttem a világ.
Amikor magamhoz térek, megpillantom õket: egyikük az egyik, a másikuk, a másik oldalamon fekszik; félodalasan, a könyökükre támaszkodva. Az ezüstkék, és a smaragdzöld szempár, tûnõdve fixíroz engem. Hogy milyen gyönyörû szeme van, mind a kettõnek… Még nem vették észre, hogy fent vagyok; mert csak félig nyitott szemem alól, pilláim mögül lesem õket. Halkan beszélgetnek, nagy szüneteket iktatva közbe.
- Hát igen, Hermionét, tényleg az eszméletvesztésig lehet szeretni… - jegyzi meg Draco.
- Ne tudd meg, elõször, hogy megijesztett vele… - sóhajt erre Harry - azt hittem, valami baja van…
Csönd.
- És azóta… ? - hallatszik újra Draco hangja.
- Azóta tudom, hogy van ilyen…
- Tudod mit? - néz Draco Harry-re kaján vigyorral - vegyük bóknak…
Ezt a pillanatot választom arra, hogy tudassam velük: ébren vagyok.
- Mirõl is beszélgettek, itt a fejem fölött? - érdeklõdöm.
Elnevetik magukat, s egyszerre hajolnak fölém.
- Jól vagy, Hermione? - kérdezi Draco és mosolyog.
Erre nem tudok mást válaszolni…
- Soha jobban - nyújtózom. Aztán Harry-re vándorol a tekintetem. Tudom, õ is arra gondol, amire én.
- Ez hihetetlen volt, Hermione - szólal meg - hogy te is, pont akkor, amikor én…
- Igen - susogom - csodálatos élmény volt…
- Ez, azt jelenti, hogy tisztességesen fel voltál izgulva - vigyorog Draco, s csodálkozó pillantást vet ránk - ne mondjátok már, hogy eddig még egyszer sem sikerült…
Egyszerre rázzuk a fejünket. Draco felvonja a vállát.
- Mert túl gyors vagy, édes - közli Harry-vel vigyorogva, aztán rám néz - ne tudd meg, milyen hevesen szokott magára rántani, ha már nem bírja tovább…
Egyszerre nevetünk fel, s boldogan, éledezõ kívánságtól izzó tekintettel nézünk egymás szemébe.
- Mit szólnátok hozzá, ha tennénk még egy próbát? - ajánlja Draco hamiskásan mosolyogva - de most én akarok alul lenni…
Nem szólunk semmit. Harry-vel egymásra nézünk… S szó nélkül döntjük le Draco-t; s hamarosan már mélyen bent járunk a gyönyörök érzéki birodalmában…
Talán elolvadok végül? - ez az utolsó tudatos gondolatom - hiszen a Tûz és a Jég a szeretõim…

[anneke]

Mikor egy sárkány szíve kitárul…

Ah, a Griffendél! Ez lett a végzetem…! Hát milyen mardekáros vagyok én?! Elõször Harry… Most meg Hermione… Persze, megtehettem volna, hogy elmegyek. Csak nem tudom, melyikünk lett volna nagyobb zavarban, ha csak úgy, fogom magam, és kimászom a vízbõl… De az, az igazság, hogy nem is AKARTAM megtenni. Maradni akartam. Látni, hogy mi lesz ebbõl… Már akkor megláttam csodálatos, csokoládészínû szemeiben valamit, amikor még vígan sértegettük egymást… Elvigyorodok. Harry-vel is így kezdõdött…
Lehunyom a szemem. Harry nevének gondolatára is, elönt a forróság. Hiába, õ lett az én végzetem, az életem, a szerelmem… Nem tudok nélküle élni… Ha a jövõre gondolok, õ mindig benne van. És azért is félek a küszöbön álló háborútól. Mert ott - látszólag ugyan, de ellenségek leszünk. Apám még nem tud semmit - és nem is fog, ha rajtam múlik - az elhatározásomról. Harry-vel elterveztük ugyanis, ha betöltjük a tizenhetet, jelentkezünk a Rendbe. És ez az idõ lassan elérkezik… Most már apám hívását is bármelyik pillanatban várhatom. De most nem akarok erre gondolni.
Harry-re akarok, és… Hermionéra… És rádöbbenek, hogy most már… Nincs egyik, a másik nélkül. Amúgy is együtt vannak - ez nagy titok, de ÉN tudok róla… Megbizserget a gondolat, hogy még Weasley sem sejt semmit - tavaly nyáron jöttek össze. És most… Az én szívemben is találkoztak. Felsóhajtok. Ha Harry számomra az éltetõ levegõ, akkor Hermione az illat, ami megédesíti azt, ha Harry a víz, akkor Hermione az ezüstös halacska a tóban… Nem létezhetnek egymás nélkül. És én… Nem is akarom külön szeretni õket. Együtt élnek a szívemben most már. S az én életem, már el sem képzelhetõ nélkülük. Mintha egy kirakós darabjai lennénk: külön-külön; nem érünk semmit. De együtt! S most; elõször érzek némi reménységet arra, hogy mégis mi nyerjük meg ezt a háborút… Két ilyen élettárssal összefogva?!
Azért egy gondom van… Hogy fogom mindezt megmondani Harry-nek…?

[anneke]

Vallomás


- Harry… Mondanom kell neked valamit.. - szólal meg Draco, miközben hunyorogva fürkészi a Szükség szobájának mennyezetét.
Már megint itt vannak, a kastély, eme legtitkosabb szobájában. Fekszenek az ágyon, ruhátlanul; egy szenvedélyes szeretkezés után… Draco lehunyja a szemét, s magában végigpergeti az elmúlt óra perceit, s megborzong, a rátörõ kéjes forróságtól… Nem akarja õt elveszíteni… De meg kell tudnia, mi történt tegnap
este. Tartozik ennyivel, szerelmének. Harry fölé hajol, s szembe találja magát a smaragdzöld szempár kérdõ tekintetével. Harry kinyújtja a kezét, s elsimogatja a szemébe hulló, szõke tincseket.
- Mondjad… - szólal meg gyengéd hangon, s rámosolyog, kedvesére.
Draco felsóhajt. De nehéz…
- Szóval tegnap én… Lefeküdtem Hermionével… - vallja be végre, s utána kutatva néz a zöld szemekbe… De azoknak a mélyén nem lát semmit. Semmi olyat, amit eddig is ne látott volna… Nem lobban fel bennük harag, elutasítás, vagy szomorúság… Azaz, valami mégis. Méghozzá, a jól ismert, hamiskás fény.
- És jó volt? - kérdezi Harry. Hangjában is inkább kíváncsiság, mint neheztelés vibrál.
Draco lesüti a szemét.
- Szóval nem haragszol?
Harry megrázza a fejét.
- Nem - mondja tûnõdve - furcsa, nem igaz? De tényleg nem. Áldásom, rátok! - teszi hozzá nevetve.
- Hát, tényleg elég furcsa… - véli Draco, de aztán nem elemzi tovább a helyzetet. Örül, hogy nem változott köztük semmi. Inkább megcsókolja Harry-t, töprengés helyett; amit az, rögtön viszonoz és hamarosan szenvedélyes csókpárbaj, veszi kezdetét… Aztán Harry egyszercsak felemeli a fejét, látszik, azért valami piszkálja õt, ebben az ügyben.
- Egyvalami, azért zavarna… - szólal meg tûnõdve.
- És, mi?
- Ha Hermione elhallgatná…
- Nem akarlak elszomorítani… De van rá esély…
- Hát, nem is tudom… Remélem, nem lesz igazad..
- Most ne rágódj ezen - hajol kedvese fölé Draco. Ezüstkék szemeiben forró vágy izzik - csináljunk, mást…
Azzal újfent Harry ajkára tapasztja a sajátját, s lassan elvesznek egymásban…

[anneke]

Az enyém… A tiéd… A mienk…


- Neked kéne elvenned Hermionét… - mondja Draco, s merengve néz ki az ablakon.
A nappaliban állnak; annak a háznak a nappalijában, ami immár három éve közös otthonuk lett. Tûnõdve nézi a lila alkonyt… Alig két órája közölte velük a lány a hírt; hogy gyermeket vár, s rájuk bízta a továbbiakat… Harry hallgat. Õ is a kinti tájat fürkészi. Draco - némi hallgatás után - folytatja.
- Te voltál az elsõ szerelme… Az elsõ szeretõje… És… Nem mellesleg: te is szereted…
- Szerintem, meg neked - Harry hangja tûnõdõ - mert te is szereted… - néz Draco-ra - és mert õ is szeret, ugyanúgy, ahogy engem… Ugyanúgy fontos vagy neki. Neked is ugyanannyi jogod van hozzá, mint nekem…
- De mégis…
- Draco… - Harry szemeiben hamiskás fény villan - nem lenne neked a fontosabb, hogy fennmaradjon az, az õsi nevetek?
Draco égnek fordítja szemeit.
- Mintha csak az apámat hallanám - dünnyögi - Harry, kedvesem, hallottál te tõlem ilyesféle marhaságot, hogy nekem számít is valamit, az, a nyavalyás nevem?!
Harry pislog. Szó se róla… Nem. Megvonja a vállát.
- Végülis, nem - dörmögi.
- Akkor…?!
Farkasszemet néznek egymással, mintha dühösek lennének egymásra. Valami feszültség azért izzik a levegõben… Villog a kék és zöld szempár… Aztán… egyszerre nevetik el magukat.
- A francba, az egésszel - legyint Draco.
- Szerintem kérdezzük meg Hermionét - javasolja Harry.
Ebben a pillanatban belép a szobába az emlegetett nõszemély. Arca sugárzik a boldogságtól, szemében egyfolytában valami megnevezhetetlen csillogás… Vidáman nevet két szerelmére…
- Vitatkozás hangjait hallottam - jelenti.
- Na igen - dörmögi Harry - éppen arról próbáltuk meggyõzni egymást,…
- …hogy Harry vegyen feleségül - fejezi be a mondatot Draco.
- … vagyishogy, Draco - teszi hozzá Harry.
Hermione gyengéden néz rájuk. Annyira szereti mind a kettõt! Nehogy már csak az egyikükhöz tartozzon törvényesen…
- Beleszólhatok én is? - kérdezi mosolyogva.
- Épp, kérni akartuk…
- Én… Mind a kettõtöket szeretném…
- Mármint, hogy vegyünk el mind a ketten?! - vonja fel Harry csodálkozva a szemöldökét.
- Hermione, te züllesz… - csóválja Draco a fejét, de a szeme nevet.
- Szerintetek, lehetséges? - kérdi a nõ tûnõdve. Már rögtön a lehetséges akadályokon töri a fejét.
- Miért ne lehetne? - von vállat a szõke. Aztán Harry-re néz.
- Akkor már csak egy dolog maradt… - mosolyog. Harry is mosolyra húzza a száját, szeme rávillan Draco-ra… S egyszerre térdelnek Hermione elé.
- Drága Hermione - kezdi Harry - megtisztelnél bennünket azzal, hogy…
- … hozzánk jössz feleségül? - fejezi be Draco az extravagáns lánykérést. Aztán mind a ketten, kérdõ tekintettel nézik a lányt.
Hermione szeme gyanúsan csillog. Köszörüli a torkát, hogy meg tudjon szólalni.
- Akkor most kétszer kell igent mondanom? - próbálja tréfával elütni a komoly pillanatot.
- Mi ketten már egy test, egy lélek vagyunk - karolja át Harry vállát Draco.
Hermione elmosolyodik, s leereszkedik a sarkaira a két férfivel szemben. Komolyan viszonozza azok kérdõ pillantását…
- Igen…! - mondja ünnepélyesen, s odahajol szerelmeihez.. Gyengéd csókban forrnak össze… Mind a hárman. Hermionénak hevesen dobog a szíve, úgy érzi, mindjárt kiugrik a torkán.
- Gyûrût is kapok? - kérdi, miután levegõhöz jutnak.
A kék és zöld szempár ismét egymásra néz…
- Kettõt is - mondják egyszerre, majd zsebükbe nyúlva; egyikük a lány egyik, másikuk a másik kezének ujjára húzza a csillogó jegygyûrût… S Hermione most már nem tudja visszafogni a könnyeit…

Késõbb, amikor már az éjszaka puhán ráborította fátyolát a városra, s Hermione nyitott szemmel feküdt a hatalmas ágyban; izgatottan, elaludni képtelenül; hallgatva a mellette alvó kedvesei nyugodt szuszogását; az ablakon besütõ Hold fényében szemügyre vette a két gyûrût.
S meglepetten látta; hogy teljesen egyformák: vékony, egyszerû karika, fehéraranyból, s mintának a boldogság rúnája volt belevésve körbe-körbe…
A kedvence.

[anneke]

Együtt a halálban is



- NEEEEEEM! - Ginny sikoltása szinte széthasította az éjszaka függönyét. Csak ezt tudta ismételgetni… NEM, NEM, NEM, NEM, NEM… ! Hermione…?! Õ is…?! Az nem lehet…! Mio… - sóhajtott.
Aztán újfent lenézett a lábai elõtt heverõ, összefonódott holttestekre.
- De hiszen - hallotta Ron csodálkozó hangját a háta mögött - hiszen Hermione sokkal beljebb esett el, a centerben harcolt, Dumbledore-ék közelében…! - hitetlenkedve meredt elõre.
Ginny megvonta a vállát.
- Ez most a legfontosabb, Ron? - kérdezte fáradtan.
- Nem… De, nem találod furcsának?
- Nem. Végülis szerették egymást… Még ha te nem is hitted ezt el… Nyilván együtt is akartak meghalni…
- Ami azt illeti… Sikerült - motyogta Ron.

[anneke]

Küldetés, teljesítve

"Nagyon szép sírkövet kaptak" - gondolta Ginny, miközben ott állt a temetõben, kezében három szál fehér rózsa; s az elõtte elterülõ, fehérmárvány sírkövet nézte. A sír nagyobb volt, mint a megszokottak, hiszen három halottat takart… Közülük kettõ volt az, aki - a családján kívül - a világon a legközelebb állt hozzá.
Nézte az ezüsttel bevésett feliratot a szikrázóan fehér kövön. Három név… S alatta a mondat: "Küldetés, teljesítve!"
Ez, az õ ötlete volt, hogy ez írassák alá. Semmi kedve nem volt, valami szentimentális baromsághoz. Különben sem illett volna hozzájuk, akikrõl életükben sok mindent el lehetett mondani; de hogy szentimentálisak legyenek… Szomorkásan elmosolyodott, mikor eszébe jutott az, az utolsó elõtti gyûlés… Hermione hosszú idõ óta, akkor vett részt elõször az összejövetelen. Fontos dolog miatt nem tudott eddig megjelenni: tudniillik férjhez ment és gyermekei születtek…
Dumbledore sorban kikérdezte a kiküldetésben járt rendtársakat, hogy ki, mit végzett. Hermione maradt utoljára… Dumbledore ránézett; mire Mio elmosolyodott, s szó nélkül a zsebébe nyúlt, s elõvett egy fényképet, s letette az asztalra… Ginny szívébe beleszúrt az emlék… Eszébe jutott, hogy az a két csöppség, akik olyan boldogan mosolyogtak azon a képen, most az õ lakásában alszanak, a kis rácsos ágyukban, s fogalmuk sincs arról, hogy árvák lettek…
Mindenki megnézte a fotót, kézrõl, kézre járt. Mikor visszakerült Hermionéhoz, õ fogta, és zsebre tette.
- Küldetés, teljesítve - mondta mosolyogva.

[anneke]

Tájkép, csata után I.


Megborzongva, felülök. Hova kerültem? Szemem elõtt nem a várt látvány bontakozik ki… Minden olyan halott, üres. Sötét. Hova lettek a színek? Mi ez a furcsa üresség bennem? Csak arra emlékszem, ahogy süvít felém valami fénylõ és piros… Az utolsó szín, amit még láttam… Körbenézek… Köröttem gyöngyszürke alakok vonulnak sorban valami nagy-nagy fényesség felé…
Kósza gondolat bukkan fel a fejemben… Talán nekem is arra kéne mennem? Lenézek a kezemre, s elborzadok: szürke! Szürke lettem én is?! De hát… Hol vagyok?! Mi vagyok?! Mivé lettem?!
Lepillantok a földre… Magamban fohászkodom, csak ne az legyen, amire gondolok, csak ne… Nincs szerencsém. Mellettem egy alak fekszik, csukott szemekkel, mintha aludna. Hosszú, bozontos, barna haja féloldalt az arcára borul. Homlokán ronda sebhely éktelenkedik, kezében pálcát szorongat… Olyan ismerõs… Zöld talár, zöld szoknya… Merlinre! Ez… Én vagyok. Vagyis a testem… Most döbbenek rá: meghaltam. De akkor talán nekem is el kéne indulnom a fény felé? Nem is tudom… Teszek pár lépést… De érzem: valami visszahúz… Nem. Nekem még dolgom van itt, nem mehetek el…! Visszafordulok… S ekkor, meglátlak Titeket…

[anneke]

Tájkép, csata után II.


Harry és Draco egyszerre ülnek fel és néznek körül. Mintha ugyanott lennének, mint az elõbb.. Mégis, máshol.
- Szerinted az a Pokol? - érdeklõdik Harry és nehezen, függõleges helyzetbe tornázza magát. Megdörzsöli a homlokát. Mintha mg lüktetne a seb, ahol az átok eltalálta…
- Mibõl gondolod? - érdeklõdik Draco, és feláll õ is.
- Nem is tudom… Olyan sötét van… És nincsenek színek…
- Szerintem éjszaka van, de… - Draco jobban körülnéz, és megállapítja, hogy Harry igazat mondott. Sehol a megszokott a színkavalkád. Még az éjszaka színe sem ugyanaz.
- Hova a manóba kerültünk? - dünnyögi maga elé.
Harry ekkor döbbenetes felfedezést tesz. Megpillantja a lábai elõtt heverõ halott testét.
- Draco… - hangja kissé remeg.
- Igen…
- Szerintem itt vagyunk a földön, de…
A szõke varázsló is ekkor veszi észre a halott porhüvelyt, mely az õ ruháit és arcvonásait viseli. Felemeli a kezét, és rádöbben annak szürkeségére.
- A francba… - motyogja - meghaltunk…
- Valami olyasmi - Harry kezdi visszanyerni a magabiztosságát. Aztán feltûnik neki sok, hasonlóan szürke alak, mint õk maguk. Mind egy irányba mennek… S hirtelen kiválik közülük egy ismerõs alak, s feléjük tart…
- Nézd csak! Ott van Hermione!
Döbbenten néznek össze; szellem-szívükbe szomorúság költözik. Hát neki is pusztulnia kellett?!
A lány szellemalakja ekkorra ér melléjük.
- Harry… Draco… - susogja szomorúan - Ti is…?
A két szellemalak bólint.
- Csak azt nem tudom - szólal meg Harry kísértete - hogy mi a fenének, lettünk mi kísértetek?
- Talán még van valami dolgunk itt… - véli Hermione kísértete.
- Vagy gyávák voltunk tovább menni…
- Szerintem azért vagyunk itt, hogy kiderítsük - szólal meg Draco kísértete is.
Az egykori szerelmesek egymás szemébe néznek hosszan. A hajdani tüzes szenvedély emléke lobban fel szellem-szívükben…
- Azért örülök, hogy megint együtt vagyunk - szólal meg Hermione szellemalakja.
- Mi, nemkülönben! - kontráz a másik kettõ.
Ebben a pillanatban hátborzongató, sátáni kacaj kíséretében hosszában megnyílik a föld nem messze tõlük; s magába szippantja a szanaszét heverõ testek jó részét. A természetellenes hideg, mely a nyílásból árad, megérinti Hermione szellem-lábait. A lány kísértete összeborzong.
- Menjünk innen - néz egykori kedvesei szürke arcára.
- Jó ötlet - véli Draco kísértete, s ellebegnek a csillagok felé…

A késõ õszi szél kacagva suhan el, az immáron néptelen csatamezõ felett, kísértetiesen lebegtetve a halottak ruháját…

[anneke]

Miért?!


"- Hermione, vigyázz! - Ron hangja süvít, mint az átok, mely feltartóztathatatlanul száguld a lány felé, s melyet; annak nincs érkezése kivédeni… Fáradt, hajszolt, aggódással teli, talán fel se fogta a halálos veszélyt… Nem hajolt el. Az a piros fénynyaláb átjárta a testét… Megölte."
Ginny összeborzongott. Újfent itt üldögélt a temetõben, Harry, Hermione és Draco közös sírja elõtt, s a közelmúlt történésein gondolkodott. Hihetetlen, hogy már két éve… Két éve annak, hogy Harry, abban az õszi csatában legyõzte Voldemortot, s a DS-tagok a Fõnix Rendjével karöltve megsemmisítették a halálfalókat. Két éve béke, és nyugalom költözött a varázsvilágba.
Csak õ nem tud megnyugodni. Szinte naponta kijár a temetõbe, ehhez a sírhoz, s gondolkodva ül órákig. Fejében csak egy kérdés lüktet: MIÉRT?!
Milyen bizarr - gondolta - hogy Harry épp azután halt meg, hogy végre legyõzte esküdt ellenségét. Õ végig mellette harcolt… Végignézte, ahogy megküzd a feketemágussal; és végül… Diadalmaskodik felette. Nem könnyen… Kifáradt, Ginny látta rajta. De nem lankadt. Ahogy befejezte a varázslatot, mellyel Voldemortot megölte, már lépett is tovább, hogy segítsen a többieknek ártalmatlanná tenni azokat a halálfalókat, akik még ellenálltak. Ginny követte Harry-t. Mellette akart harcolni, ott akart lenni, ha netán segítségre lenne szüksége… Vigyázni akart Mio szerelmére… Belevetették magukat a sûrûjébe. És hirtelen feltûnt mellettük, egy magas, fekete csuklyás alak, akinek nem látszott az arca. De ahelyett, hogy rájuk támadt volna, õ is aprítani kezdte a rohamozó halálfalókat, s Ginny ráébredt, hogy csak Draco Malfoy lehet az…
- Merlinre! - sóhajtott nehéz szívvel Ginny, s fázósan összébb húzódzkodott a padon, ahol ült - eleinte még milyen szépnek látszott minden! Harry és Draco vállvetve küzdöttek, besegítettem én is, s már-már úgy látszott; lenyomjuk a csuklyás csürhét. Én már azt tervezgettem magamban, ha mindennek vége, elmegyünk és megírunk valamit a Szárnyas Vadkanban a gyõzelem örömére, és megint együtt leszünk, mint régen… Persze, akkor még nem tudtam, hogy Mio elesett…
Aztán… Minden elromlott. Mert hirtelen ott termett az idõsebb Malfoy; akinek eszét vette Voldemort halála, és az, hogy látta: csak órák kérdése már, a fehér mágusok gyõzelme.
- Megölted a Nagyurat! Ezért megfizetsz, mocskos sárvérû! - fröcsögte, s pálcát szegezve Harry-re, kimondta az Adava Kedavrát. Ginny felsikoltott, de Harry nem tudott idõben félreugrani az átok elõl. A fáradtság, és az a komoly varázslat, melyet az elõbb véghezvitt; lelassították reakcióidejét. A zöld fény a homlokát érte… Õ még utoljára rápillantott a mellette álló Draco-ra, aztán a földre hanyatlott holtan.
Ginny lelkébe beleégett az a pillantás… Hirtelen, másképp kezdte látni a történteket… Aztán valami olyasmi következett, amit szintén örök idõkre megõriz az emlékei közt…
A Harry mellett álló, fekete köpenyes férfi, hátravetette arcából a csuklyát. A két Malfoy farkasszemet nézett egymással.
- Ez volt az utolsó gyilkosságod, apám - mondta Draco hideg nyugalommal; s pálcát szegezett az apjára.
Ginny a mai napig maga elõtt látja, az idõsebb Malfoy elszörnyedt tekintetét, ahogy figyeli a felé röppenõ, zöld nyalábot… Meg sem próbált védekezni. Abban a pillanatban, hogy megértette: fia a "lázadók" oldalára állt; élete és addigi reményei, kártyavárként omlottak össze. Megváltás volt számára a halál…
Draco egy hosszú-hosszú pillanatig csak állt, leeresztett pálcával a kezében és bámulta apja holttestét. Talán gondolatban elátkozta az egész aranyvér-marhaságot, a fekete mágiát, mindent, mi gyerekkorában körülvette, Voldemortot… Ezek tehetnek róla, hogy apja olyan lett, amilyen… És hogy neki ellene kellett fordulnia…
Aztán olyan gyorsan történt minden. Egy újabb fekete csuklyás bukkant fel, és közeledett Draco felé kivont pálcával.
Ginny felsikoltott.
- Draco! Mögötted!
Ám ebben a pillanatban, Ginny mögött is felbukkant egy mindenre elszánt halálfaló. S mikor Draco, Ginny sikolyára felkapta a fejét; éppen meglátta a lány mögött settenkedõ alakot. S ekkor még egy tanúbizonyságát adta - legalábbis Ginny számára - hogy valóban megváltozott. Gondolkodás nélkül pálcát rántott.
- Ginny! Bukj le! - süvöltötte, s kilõtt egy átkot, a lányt támadni akaró csuklyásra. Az azonnal összeroskadt. Ám Ginny-nek nem volt érkezése viszonozni a gesztust, mert a halálfaló pont abban a pillanatban, hogy õ átfordulva a vállán, felugrott, és pálcát szegezett Draco támadójára, az már ki is mondta a gyilkos rontást. Draco szelíden dõlt el, akár a fák. Lehunyta a szemét és nem mozdult többé. Ginny arcán csorogtak a könnyek, de ez most nem a gyász ideje volt. Összeszedte minden erejét…
- Adava Kedavra! - sivította, s Draco gyilkosa is lehanyatlott hitetlenkedõ arccal… Ginny pedig odakúszott a halott bajtársak mellé, rájukborult és zokogott, zokogott. Siratta õket, magát, a gyerekeket, a kettétört életüket…
- Mio… - suttogta magában - ha már nem tudtam megmenteni õket neked… Legalább bosszút álltam értük…

- Nem lett volna szabad meghalniuk - borzongott össze a szomorú emlékek hatása alatt - nem nekik kellett volna meghalniuk…
Ginny letörölte a könnyeit. Merengve nézett maga elé, aztán tekintete arra a bizonyos névre vándorolt…
- Draco… - suttogta fennhangon - még meg sem köszöntem neked, hogy megmentettél… Nem volt rá alkalmam… Hát, akkor így, utólag is köszönöm neked. És… Még szeretném, hogy tudd: én már nem haragszom rád. Ez Ron hülyesége, hogy nem tudta elfelejteni azokat az idétlen viszálykodásokat. Én.. Én már régen megbocsátottam neked. Azt hiszem alaposan félreismertünk, ezt ott, az utolsó csatában fényesen bebizonyítottad… Mio-nak meg Harry-nek volt igaza, mikor hittek benned. Bocsáss, meg kérlek!

- Mindjárt elsírom magam - morogja Draco, de az, az igazság, hogy meg van hatva. Ginny vallomása, ha posztumusz is, de begyógyított néhány sebet a lelkében.
- Ugyan Draco, szégyelled bevallani a jóságodat? - kacsint rá nevetve Hermione.
A három szellemalak nem messze álldogál Ginny padjától, s szánakozva nézik a síró lányt.
- Az elõbb, az utolsó csatán merengett - jelenti Harry, aki az elõbb azért nem szólalt meg, mert kisebb kirándulást tett, a lány elméjében - néha rémálmai is vannak emiatt…
Hermione összeborzong.
- Szegény… - susogja - Remélem, idõvel megnyugszik…
- Na és ahhoz mit szóltok, hogy õ fogadta örökbe Lily-t és Gabriel-t? - érdeklõdik Draco.
Hermione és Harry egyszerre mosolyodnak el.
- Szerintem nála vannak a legjobb helyen - mondja Hermione, és Harry helyeslõen bólint.
- Ti tudjátok - vonja fel Draco szellem-vállát.
- Nocsak, kedvesem, jól hallom, hogy nem vagy valami nagy véleménnyel Ginny-rõl? - néz rá felhúzott szemöldökkel Harry.
Draco újfent vállat von.
- Nincs vele semmi baj… Csak nem normális. Nézzetek rá! Két év múlt el a csata óta… És õ még mindig ezen rágódik. Tegnap még azt is kijelentette a bátyjának, hogy arról ne is álmodjon, hogy valaha is férjhez megy. Mi a fenének hûséges egy szellemhez, szerintetek?!
Hermione és Harry összenézett. Tulajdonképpen igazat adtak Draco-nak. Nekik is fájt, hogy a gyermekeik apa nélkül nõnek fel… Márpedig Ginny, nagyon úgy néz ki, hogy egyedül akarja leélni az életét. Draco ránéz Harry-re.
- Kedvesem, ez a te reszortod…
Harry felsóhajt, s szúrósan mered a másik kettõre.
- Miért én?!
Hermione összevonja a szemöldökét.
- De Harry, ki mehetne hármunk közül, kívüled? Draco világéletében nem állt hozzá közel, ha pedig én mennék… - sóhajt - talán még jobban elsírná magát…
- Jó-jó - adja meg magát Harry - de mégis, szerintetek, mit tehetnék én?
- Rázd helyre az agyát - javasolja vigyorogva Draco.
Harry megcsóválja a fejét, majd még egyszer könyörgõ pillantást vet hajdani kedveseire. Ám azok karba fonják szellem-kezüket, és rendíthetetlenül merednek rá. Hát jó… Megvonja szellem-vállát, s odasuhan Ginny mellé.

Ginny-t valami kósza érintés rezzenti fel gondolataiból. Csodálkozva néz fel, hogy mi lehetett az. Aztán majdnem leesik a padról, amikor megpillantja maga mellett üldögélni Harry szellemét.
- Merlin Szakállára! - kiált fel sírós-nevetõsen - Harry! Te hogy kerülsz, ide?!
- Szerinted? - kérdi Harry rezignáltan, de a szája sarkában bujkáló mosoly mutatja, hogy tetszett neki a lány örömteli reagálása.
- Uhh! - vet Ginny egy pillantást a sírra - csak nem… Én idéztelek meg?
- Nem, dehogy - ingatja a fejét Harry - egy ideje már itt vagyunk…
- Azt… Azt akarod mondani, hogy a többiek is..
- Nem tudom, milyen többiekre gondolsz - vigyorog Harry szelleme - Hermione és Draco van itt velem.
Ginny elpirult.
- Akkor… Tényleg hallotta, amit az elõbb mondtam neki.
- Hallotta, bizony.
- És???
- Ismered…
Ginny elmosolyodott, és vidáman nézegette egykori barátját.
- Örülök, hogy itt vagy - mondja gyengéden. Aztán elborul a tekintete - Mio… - néz fel - Õ… Nem akar beszélni velem?
- De, szeretne… Csak… Attól tartott, ha õt meglátod, elsírod magad…
- Hogy, ismer õ engem - sóhajt fel Ginny - tudod - néz Harry-re - még mindig szeretem… És nagyon hiányzik.
Harry tekintete is elkomorodott erre.
- Éppen errõl szeretnék veled beszélni… Ginny… Hermione nagyon aggódik érted. Nem akarja, hogy egész életedre egyedül maradj… És… Ami azt illeti, lehet, hogy ezért vagyunk még mindig itt…
Ginny szemei gyanúsan fátyolosak lettek.
- Csak… Csak nem azt gondolod, hogy miattam… Hogy én tartom itt õt… De akkor vajon ti, miért…?
- Nem tudom - von vállat Harry kísértete - talán a kapcsolat miatt, ami összefûz minket. Te kötõdsz Hermionéhoz, õ hozzád, mi pedig hozzá…
Ginny lehajtja a fejét. Vívódik. Aztán felnéz.
- Beszélhetnék… Beszélhetnék, vele?
- Persze - Harry eltûnik, s a következõ pillanatban, már Hermione üldögél a lány mellett.
Ginny szemei felragyognak, mint két csillag.
- Mio…
- Ginny… Kedvesem… - mosolyog Hermione szelleme - Hogy vagy? - kérdi tréfásan.
- Rosszul… Hiányzol…
- Kicsikém… - Hermione kinyújtja szellem-kezét, de az érintés varázsa hiányzik. Ám Ginny hálásan hunyja le a szemét, mintha a szellem-ujjakat valóban érezné az arcán. Aztán felnéz. Komolyra vált a tekintete.
- Harry azt mondta, aggódsz értem - kezdi.
Hermione bólint.
- Így van. Ginny… Az élet megy tovább… Tudom, ez banálisan hangzik, de tényleg így van. Nem kell egyedül maradnod, csak csupán azért, mert én meghaltam… És ha életben maradok? Akkor is kizártál volna mindenkit az életedbõl? Emlékszel még, hogy mirõl beszélgettünk az utolsó csata elõtt?
Ginny elpirul. Jól emlékszik még, arra a beszélgetésre…
- Igen. Azt mondtam, hogy egyre jobban tetszik nekem Lee…
- És erre én mit mondtam?
- Hát… Hogy akkor ne habozzak - mosolyodik el Ginny.
- Na látod. Különben is, én még emlékszem egy lelkes, tizenhét éves lányra, aki azt bizonygatta nekem, ha szeretem Harry-t és Draco-t, akkor nézzek szembe a felmerült problémákkal…
Ginny felsóhajt.
- Jaj, Mio… Annyival könnyebb okos tanácsot adni, mint magunknak követni azt…
- De, Ginny… Embereld már meg magad - mosolyog hamiskásan Hermione - nem ilyennek ismerlek…
- Jól van - szegi fel a fejét Ginny - megpróbálom.
- A próbálkozásból elég… - veti ellene Hermione - láttam már egyet-kettõt…
Ginny hallgat. Töpreng. Magában igazat ad Hermionénak. De… Annyira nehéz…
- Ginny, kedvesem, nézz rám… - hallja a szeretett nõ, suttogó, emlék-hangját - ha te megbocsátottad nekem Harry-t és Draco-t, gondolod, hogy én haragudnék, ha megtalálnád te is a párodat, végre?
- Tudom, hogy nem haragszol… - Ginny hangja elfátyolosodik.
- Na jól van… Elmegyek, látom, nagyon felkavart ez a találkozás… Ettõl tartottam…
- Ne, Mio! Várj még!
- Igen?
- Eljöttök… Hozzám ma este? Szeretnék találkozni mind a hármótokkal.
Hermione kísértete elmosolyodik.
- Rendben. De most, mennem kell. És kérlek, gondolkozz el azon, amirõl beszéltünk.
- Jó - bólint Ginny, Hermione szelleme pedig - egy kedves, lágy mosoly kíséretében - eltûnik mellõle.
Ginny visszafordul a kõhöz, s újra végigpergeti agyában az elõbbi beszélgetés mondatait. Tûnõdve néz maga elé… Aztán hirtelen elhatározással feláll, úgy érzi, végre tisztázott valami nagyon fontos kérdést.
Talán mégis van élet a halál - elõtt…

[anneke]

Esküvõ

- Kérdezem tõled, Ginevra Molly Weasley; akarod-e férjedül, az itt jelenlévõ, Lee Alan Jordan-t?
- Igen, akarom - Ginny hangja határozottan cseng.
- Társa leszel-e jóban, rosszban, egészségben, betegségben, vígságban és szomorúságban, míg a Halál el nem választ?
- Igen, társa leszek.
- Kérdezem most tõled, Lee Alan Jordan; akarod-e feleségedül, az itt jelenlévõ Ginevra Molly Weasley-t?
- Igen, akarom - Lee hangja semmivel sem bizonytalanabb, mint Ginny-é.
- Társa leszel-e jóban, rosszban, egészségben, betegségben, vígságban és szomorúságban, míg a Halál el nem választ tõle?
- Igen, társa leszek.
- Eskütöket hallván, rámruházott hatalmamnál fogva; házastársaknak nyilvánítalak benneteket a mai napon. Csókoljátok meg egymást.
Lee lehajol Ginny-hez és forrón, megcsókolja. Köröttük kitör a taps, és éljenzés. Ginny átkarolva újdonsült férje nyakát, viszonozza a csókot, ujján szelíden csillan meg a jegygyûrû…

- Hát, sikerült… - Hermione, sûrûn pislog. A kísértetek nem tudnak sírni, pedig neki most ahhoz lenne kedve… Nem tudja meghatódás nélkül nézni, kicsi kedvese hûségesküjét… Milyen szép is, ebben a türkiszzöld ruhába, hajában színes virágokból font koszorúval… Felrémlik elõtte, az a nap, amikor õ állt, ott, egy másik oltár elõtt… Mellette álló, egykori férjeire néz.
- Emlékszetek még, a mi esküvõnkre? - kérdi sóhajtva.
A két férfi összemosolyog.
- Hát, persze… - válaszolják, s szemükben huncut fény csillan.
- Olyan sokáig tartott, mire mindhármunkat végigkérdezett az öreg Dumbledore, hogy akarjuk-e, amiért odamentünk, hogy azt hittem; sose ér a végére… - morogja Draco, majd elneveti magát, mutatva, hogy nem volt komoly az elõbbi, szarkasztikus kijelentés.
- Szerintetek, boldogok lesznek? - töpreng Harry, miközben Ginny-t és Lee-t nézi, akik egymás derekát átölelve, fogadják éppen a gratulálók hadát.
- Hát, hogyne - bólint Hermione - szerintem, összeillenek…
- Jó páros lesznek - mondja Draco is - ne féltsd õket, Harry…
Ebben a pillanatban, meghallják a lány - feléjük irányított gondolatait…
"Mio…! Harry…! Draco…! Boldog vagyok… Köszönöm nektek, hogy felnyitottátok a szemem, és nem engedtétek, hogy egészen a múltba temessem magam. Most már nem lesz semmi baj. Lee vigyáz rám. És ünnepélyesen megígérem, hogy vigyázunk a gyermekeitekre, és megpróbálunk olyan embert nevelni belõlük, amilyeneket ti is szeretettek volna.
Úgy hiszem, itt a búcsú perce, drágáim… Mio… Bár én a szívem szerint, azt mondanám: maradjatok mellettem örökre, tudom, hogy önzõség volna. Hát, elküldelek benneteket. Lépjetek tovább! Már nem kell mellettem õrködni, és vigyázni, nehogy megõrüljek… Menjetek, hát! Vágjatok bele a Nagy Kalandba, ahogy az öreg Dumbledore mondaná. Merlin legyen veletek!
Nagyon hiányoztok, de megbirkózom ezzel a hiánnyal… Szeretlek, benneteket! Mind a hármótokat…!"
A három szellem, meghatottan hallgatja a búcsúszavakat. Hirtelen megváltozik a terem… Mintha világosabb lenne… Hermione hátranéz…
- Harry! Draco! - kiáltja önfeledten - odanézzetek!
A másik két kísértet is odakapja a fejét Hermione felé, s döbbenten nézik a hatalmas fényességet, a nõ háta mögött. Ahogy kicsit közelebb suhannak, látják; hogy nem más, mint egy roppant nagy, aranyszínû, cirádás kapu. Egyelõre zárt állapotban. Ám ahogy közelebb és közelebb érnek hozzá… A kapu úgy tárul ki szép lassan elõttük. Ahogy kinyílik a két szárny, s sarkig tárul… Odabentrõl még nagyobb fényesség árad ki.
- Tényleg, itt az idõ - véli Hermione, s egykori kedvesei arcába néz. S meglepõdik. Már nem szürkék, többé. Olyanok, mint amilyennek, mindig is ismerte õket. A csillogó, smaragdzöld szempár, és az olvadt jéghez hasonló ezüstkék, ugyanolyan csodálkozva nézegeti õt, mint õ, amazokat.
- Hermione…! - suttogja Harry - megváltoztál… Olyan gyönyörû vagy, mint régen…
Hermione elmosolyodik.
- Ti is olyanok vagytok, mintha élnétek - mondja, s odasimul hajdani szerelmeihez. Meglepetten észleli, hogy ÉRZI õket. Kinyújtja a kezét… S megérinti arcukat. Amazok viszonozzák az érintést… Aztán elcsattan három, gyengéd csók…
- Vágjunk bele a Nagy Kalandba! - kiáltja Draco, s kézen fogva belépnek a Kapun… Amely, ahogy eltávolodnak tõle kissé, rögtön bezáródik, s szétfoszlik a levegõben.

Ginny pont felnéz, mikor a jelenség elenyészik. S úgy átja, lassú pergéssel, aranypor hullik a levegõbõl… Mintha alatta állna, érzi, ahogy megül a haján, ruháján… Ragyog, mint valami csillag. Lee, elragadtatott tekintettel nézi, s forrón, szenvedéllyel telve megcsókolja. Már csak õk állnak a templomban, a násznép kint vár rájuk, hogy jól megdobálja õket rizzsel. Ginny felolvad kedvese csókjában, s úgy érzi; a szívére is hullott aranypor, halvány burkot vonva köré…
Hogy soha többé ne törhessen el.

Vége

[Silandra]

Jó volt, szép volt, gyönyörû volt.
Fokozzam még a jelzõket amikkel az elragadtatásomat tudnám kifejezni?

Az ilyen írásokért aranyba kéne önteni a kezeidet!

Köszi az élményt, Anneke!

[anneke]

sil said:

Jó volt, szép volt, gyönyörû volt.
Fokozzam még a jelzõket amikkel az elragadtatásomat tudnám kifejezni?

Az ilyen írásokért aranyba kéne önteni a kezeidet!

Köszi az élményt, Anneke!

Óh! Köszönöm szépen a tonnánnyi elismerést. Ez most jót tett a lelkemnek.